fortune cookies

Azon gondolkoztam, nem tűnik-e túlkompenzálásnak, ha most egy csomó pozitív dologról írok, de mégis, mi a fenét csináljak, ha alapvetően ilyesmik történtek a héten? Az agyalás egyébként azért is került előtérbe, mert mostanában egyre több olyan jelet érzékelek, amelyek szerint a blog tulajdonképpen már egy nem igazán élő műfaj. Egyrészt a korábban már említett, egyik kedvenc hírlevelem gazdája döntött úgy, hogy tíz év után már csak a hírlevelét csinálja, a blogot nem, másrészt ugye olvasónk, G. is kérdőre vont, miért nem vlogolok inkább, az a korszerű. Mindennek a tetejébe egy másik, itt már szintén idézett, általam kedvelt techmegmondó jutott arra, ezentúl lesz hírlevele is, nyilván nem azért, mert a blogban érzi a teljes kiteljesedést.

Mivel szemmel láthatóan egyébként is küzdök egy futósblog tartalmával most, amikor hosszú hónapokra parkolópályára kényszerültem, óhatatlanul elgondolkozom, miért is csinálom, és rendben van-e ez így, netalán érdemes-e folytatni, és ha igen, hogyan. Nem árulok zsákbamacskát, ezek némileg álkérdések, egész egyszerűen azért, mert alapvetően szeretek írni. Amíg még egy héten többször eszembe jut, hogy ezt vagy azt meg “kellene” írni, vagy azon kapom magam, hogy üres perceimben azon tipródom, hogyan lehetne egyértelműen kifejtendő dolgokat többé-kevésbé szellemesen megoldani, addig lesz 21097 – és blogként létezik majd. (És amíg tudok fél óránál többet futni ebben az életben, de erről majd lentebb).  Kevés nagyobb hedonizmus van annál, ha az ember két hobbija ilyen szépen összefonódik. Ugyanakkor egy, az új hírlevélben olvasott idézet (“The rhetorical style of any Twitter account that continues to gain followers converges on that of a fortune cookie.”), valamint a tény, mely szerint a mérőrendszerek óhatatlanul visszahatnak a mérés tárgyára, további fejvakarásra késztetett, vajon Önök ott, a képernyő túloldalán mennyiben befolyásolják azt, amik ide kikerülnek. Ebből a szempontból sem nagyon van mit kivesézni, elvégre az a tény, hogy ennek a blognak a rendszeres olvasói létszáma az elmúlt tíz évben folyamatosan 4-8 között mozgott, nagyjából jó indikátora annak, mennyire is optimalizálom a tartalmat (bár ebből csak az tudatos, hogy véletlenül sem írok semmi olyat, ami akár távolról is emlékeztetne valamilyen cipő-ruha-egyéb tesztre). Az érem másik oldala az, hogy mind a négyüket-nyolcukat ismerem és kedvelem, ez pedig óhatatlanul nyomot hagy a tartalmon (fan service-ről azért talán nem beszélhetünk), de ezt Önök nagyon is jól tudják. Nos, ezután a hosszú és értelmetlen bevezető után lássuk a beígért pozitívumokat.

Csütörtök reggel, miután mindössze három, koncentrált és magamhoz képest hibátlan tempót úszva végighaladtam a tanmedencén, Laci bácsi kezet nyújtott és azt mondta, ez most így nagyjából megvan. Tudok mellúszni. Ha nagyon figyelek, és eltekintünk attól, hogy valamit még így is mindig kicsit később, vagy kicsit korábban, vagy túl nagy, esetleg túl kis ívben csinálok. De a fontos részletek már léteznek, a finomítás majd jön a gyakorlással. Egyébként mókás volt, mondta az öreg, hogy rendben, most akkor próbáljak meg úgy úszni, ahogy egy hónapja csináltam, és hát nem nagyon ment, azt se tudtam, hogy kezdjek neki. Hála a jó égnek. Később azért sikerült reprodukálni a nagymedencében, mikor még egy picit gyakoroltam, és egy hullám meg a “tömeg” miatt durván kiestem a ritmusból. Észbontóan furának és értelmetlennek tűnt. Még van egy órám (a) hátra, ami azért kevésnek tűnik, szóval januárban még szerintem lesz újabb öt alkalom, ha már belekezdtem, akkor a hátat meg a gyorsot is csiszolgassuk össze.

Pénteken, 13-án volt éppen két hónapja az utolsó futásom. Mivel a reumatológus azt mondta, nagyjából két hónap után azért elkezdhetnék majd mocorogni, úgy döntöttem nekiláttam próbálgatni a lábam, az úszás, a bogyók meg a mínusz hat kiló jelent-e némi változást. Mivel némi szolid ropogáson kívül egyéb tünetet nem mutatok, ennek valóban itt volt az ideje. Kezdetnek szerdán sétáltam szűk öt kilit, volt egy kis dolgom a falun kívül, és szándékosan a gyalogszert választottam, ami a lábamnak meg sem kottyant. Ez meggyőzött arról, hogy a szombati tervem talán nem teljesen elrugaszkodott a realitásoktól (még ha a reumatológusom valószínűleg a kezébe temette volna az arcát a hallatán). Szombaton volt a PNDTT-s Vérkör, amihez még terveztem annak idején csatlakozni, ha és amennyiben nem lesz teljesen reménytelen a P85. Az lett. Viszont, ha már  a csapat szívesen lát a köreiben (majd megbánják még ezt), az afterpartyhoz mindenképpen szerettem volna csatlakozni. Végül három legyet próbáltam leütni egy csapásra, a Kéktúrámból épp hiányzott a közeli Bakonykúti-Bodajk rész, ennek pótlásával pedig a térdem is tesztelhettem egy könnyed (20k, 500 szint) etappal, harmadrészt egy kicsit büdös meg saras is lehettem, hogy könnyebben asszimilálódjak a futótársakhoz.

Az év legrövidebb napjaiban nem feltétlenül a legszerencsésebb egy ekkora túrának negyed kettőkor nekikezdeni, de nem tudtam hamarabb elindulni. Így viszont már legalább elvonult az esőfelhő, és gyönyörű időben kezdhettem neki a kis tesztemnek. És azt kell mondjam, a térdem egy másfél kilis, dagonyás  rész kivételével szó nélkül tette a dolgát, pedig el kellett érnem a buszt, így ötös tempó fölött haladtam. A Gaja-völgyön még épp sötétedés előtt végigértem, csodálatos az a rész, bátran ajánlom mindenkinek. És még a buszokat is elcsíptem (volt egy menetrend szerint nulla perces várakozású átszállásom, ami aggasztott picit, ismerve a Volánt), így odaértem az utolsó vérköröző finiséhez, meg a punkos buliba is…

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A pozitívum az, hogy mindezen történések másnapján sem fájdult meg a térdem, tehát egyre inkább úgy érzem, ha mindent továbbra is a terv szerint csinálok, március-április táján lesz belőlem énekes futó. Ezt némileg alátámasztja az alábbi cikk is, aminek a módszertana ugyan annyi sebből vérzik, mintha golyószóróval lyuggatták volna szitává, de egyvalami kihámozható belőle: ha frissen futni kezdő emberek megerősítik az izmaikat és valószínűleg veszítenek pár kilót, akkor kimutatható mértékben javul a térdük állapota. Én most ennél jóval többet akarok a követező hónapokban véghez vinni…

“He who seeks will find”