“…ragacsos ehető izéket akar szalaggal átkötött dobozban, készítek egy szalaggal átkötött dobozt, ő kinyittya, sikít, aszongya nem nyúzott ló, amire gondolt. “
Az élet csupa-csupa meglepetés. Gondolták volna például, hogy valaha a keddihez hasonló, mélabús bejegyzésbe botlanak ezen a blogon? Nos, igazából én sem. Van, amikor egyszerűen túlterhelődik a rendszer. Világéletemben számottevő tehetséget tudtam felmutatni a körülöttem zajló események félreértésében. Különösen igaz mindez a saját teljesítményem kontextusba helyezése tekintetében. (Ebben nem tudom, van-e szerepe az apáról fiúra szálló szokásnak a családunkban, mely szerint a gyerek alapvetően nem azért van, hogy dicsérjük. Ha igen, valószínűleg ideje lenne megszakítani a láncot.) Ez természetesen leginkább abban nyilvánul meg, hogy soha semmi nem elég jó, ha pedig valami mégis elég jó, azt bárki meg tudja csinálni. Ha pedig valami tényleg rossz, akkor bizony máris elérkeztünk a világ végére. Vagyis ennek egyik irányban sincs igazán jó kimenete. Mindezekből következően a hihetetlenül jó dolgok csak más valakivel történhetnek meg, hisz azt a szintet úgysem ütném meg. Ráadásul a szinte nem létező közép miatt egy jó nagy lutri, épp mi jön ki a fentiek közül. Néha kifejezetten nem egyszerű a saját fejemben (és ezért körülöttem) lenni, de ha az lenne, egész biztosan nem rohangálnék kívül hordott alsógatyában…
Alapvetően három hibát is elkövettem. Az első a fentebb leírtak mellett (azt ellensúlyozandó) némi hübriszből is fakad. Az ember a legtöbbet akkor tanulja saját magáról (vagy kap markáns emlékeztetőt), amikor valami olyasmit kell megtanulnia, amiben a szánalmas szó írja körül leginkább adott időben a teljesítményét. Ha kellően magasra tesszük a mércét, akkor a tanulás mértéke sem lehet elég gyors. Az adaptációs készség így egész biztosan érzékelt hiányánál pedig kevés valóban lelombozóbb (és egyben viccesebb) dolog van… Laci bácsi csütörtökön mesélte, hogy tanult nála úszni nem olyan régen egy világhírű sebész, aki négy alkalom alatt szépen megtanulta mind a négy úszásnemet. (Nyilván nem véletlenül nem vagyok világhírű tudós, de egy lábtempó nem kellene, hogy mellékvágányra tereljen.) Az öreg egyébként nagyon jófej volt, miután mondtam neki a saját verdiktem, másodjára hagyott úszni, legyen sikerélményem, meg mindig megdicsért, amikor arra a legkisebb okot is szolgáltattam (ami elég átlátszó volt, de a gesztust mindenképpen értékelnem kellett). Azért korholt, amikor kellett, de elvileg mindent csináltam többször jól is, ami a mellúszáshoz kell. Néhány kilométer után valószínűleg ezeket egymás után, amolyan szekvenciaként is be tudom majd mutatni.
A második hiba a térdem javulási tempójának túlértékelése. Még mindig alig másfél hónapja kaptam az első injekciót, ahhoz képest némi visszaesés mindig benne van a pakliban, főleg ha teszek is róla. A hialuron-kúra felénél tartok mindössze, az ideális testsúlytól pedig még mindig igen messze, mégis, mit képzeltem. A csütörtöki úszás ebből a szempontból kifejezetten jót tett, és gyakorlatilag mára visszaállt ugyanaz az állapot, mint egy héttel ezelőtt. Tudhatnám, hogy semmit nem lehet siettetni.
Az időzítés tehát fontos, és a ló túlsó oldalára sem kellene átesni, amikor itt az idő, át kell menni tökön-paszulyon… Talán be kellene szereznem valami mélytanuló mechanizmust, ami támogat ilyenkor (ha már verseket is íratnak ezekkel az algoritmusokkal (érdemes beleolvasni, olyasmi, mit a Szerb Antal-féle 100 vers, csak ebben nem egészen fordítások vannak)). De lehet, hasznosabb lenne egy olyan gép, mint ami az Éretlenekben volt, és lekeverne egy pofont, amikor szükséges – persze szigorúan nevelési célzattal. Vagy még egyszerűbb lenne pozitívabban gondolkodni és azzal összhangban haladni előre. És nem hülyének lenni.
21097 