midlife bias

“time destroys everything”

Majdnem. A nap kérdésére a válasz a majdnem.

Mostanában gyors egymásutánban több olyan internetes tartalomba botlottam (pedig szinte már csak az egy-két kedvenc forrásom olvasom futás témában), aminek fő üzenetében az “anti” szó szerepel. Anti-flow, anti-beszámoló jöttek sorban, a közös persze ezekben, hogy a szerzőkkel semmi rossz nem történt és/vagy mégiscsak beszámolót olvashattunk. Azt hiszem, ez egy valóban jó módja a figyelem felkeltésének. Azt is mondhatnám, kiváló státuszkommunikációs fogás. Bár olyan is van, aki egy egész közösségi profilt épít arra, hogy az emberekkel minél kevesebbet érintkezni a jó. Nos, ez alapján én szintén rém trendi vagyok, hiszen amit mostanában csinálok, az egyenesen antifutás. És ez nem amolyan stílusbravúr, én tényleg kurvára nem futok. Néha azt érzem, távolabb nem is lehetnék tőle.  Taking “anti” to the next level…

Hétfő reggel negyed nyolc volt, és már rohadtul elegem volt az egész hétből. Vasárnap, az első komolyabb fagy után leszedtem az immár felesleget, majd kiástam és lehordtam a pincébe azokat a kerti növényeket, amiket jövőre is látni szeretnék. Már este éreztem, a meredek lépcső pluszsúllyal kulcsingerként működött a térdem számára, de hajnalra nyilvánvalóvá vált, pár hetet visszaugrottam az időben, valahova oda, amikor lement a gyulladás és elkezdett csigalassúsággal múlni a fájdalom. A sötétben úszni indulva azt kalkuláltam, ha mintegy 50 méter, kicsit erőltetett szinttől bekrepált megint, akkor vajon mit várhatók hosszú távon… Bokáig érő latyakban trappolva, sajgó lábbal érkeztem az uszodába, ahol végül befizettem az öt alkalmat a kedves oktatóembernél. Mondtam neki, hogy nem bánnám, ha csütörtökön kezdenénk inkább, de aztán hagytam magam rábeszélni az azonnali indulásra. Részletezhetném itt a tragikus pillanatokat, amiket a lábtempó elsajátítása közben átéltem (és nem, nem azért, mert fizikailag fájt volna), ehelyett csak annyit írok, az ember a végén elkezdte pedzegetni, az öt alkalom lehet, mégse lesz elég – és ezt nem azért mondta, mert növelni szeretné a bevételeit, hanem mert szerintem is mocskos szarul ment. Ami megrémített, az nem a fejlődés elmaradása a remélt ütemtől (elvégre eddig nem volt lábtempóm, most már van, csak hát fos), hanem az, mennyire nem voltam képes közben koncentrálni, illetve legalább ötször mondta az ember, hogy lazítsak, és ez néha még felszólításra sem ment túl jól. Szóval még el sem kezdődött a nap, és nem voltam boldog, miközben száradt a hajam.

A MÁV-nak hála hazafelé is volt időm (csak másfélszer tartott tovább, mint szokott, estére normalizálódott a helyzet…) bőven töprengeni azon, miért is vagyok ennyire szétesve. Nem hiszek az életközépi válságban, főleg mert nem hiszem, hogy bármiről le lennék maradva, sem hogy mennyivel többet kellett volna elérnem (persze, van az a szint, amit jó lenne megugrani). Az idei “futófesztiválom” neve is leginkább vicc volt. Az, hogy ennyi idősen van bőven tennivaló a világban és ez adott esetben jár stresszel, egyik utastársam fogalmazta meg legjobban, aki közölte cimborájával, hogy egyáltalán nem bánja, ha késik az IC, “ez az egyetlen hely, ahol nyugtom van ezen a földgolyón.” Ezeket kellene tudni kezelni. De az, ha valami fizikailag és végérvényesen tönkremegy, az képes felborítani az aranyegyensúlyt. Valamiért (…) az  Irreversible jutott eszembe, pedig vagy tizenöt éve láttam, és nagyjából két dologra emlékszem belőle, az ok és okozat, valamint az emberi fej és a poroltó többszöri találkozásának sajátos ábrázolására.

Hazaérve az arcom a tükörben megpillantva eldöntöttem, ideje levágni a szakállam (úgyis vége a movembernek, meg mióta őszül, így Miklós nap táján amúgy is jobb nem kísérteni a sorsot), aztán eszembe jutott, a szőrszálakkal tulajdonképpen egy olyan részt vágok le magamból, ami még futott…

A mai nap kérdése mindezek után természetesen az volt, hogy van-e elég ideje a zöldséges tésztába kellően kicsi(nek gondolt) darabokra vágott karalábénak megpuhulni, amíg megfő a tészta.