Ismét vasárnap, ígéretemhez híven íme a végtelenül szubjektív futós slágerlistám második része, vagyis első fele. Gondolom, mindenki oldalát rettenetesen fúrta már a kíváncsiság, hogy milyen dalok lesznek itt és ki az első. Nem kell tovább lélegzetvisszafojtva várni. A térdem egyébként néha mintha javulna, máskor azt gondolom, mégsem annyira. Az úszást sikerült gamifikálnom, így most már lelkesebben próbálom meg pontosan egy óra alatt vízbe fojtani magam. Helyzetjelentésnek elég is ennyi, csapjunk tehát a húrok közé…
10. Kilmister/Grohl/Gibbons – run rudolph run
Mindjárt itt a Karácsony, amiről a listámon egy igazi rock’n’roll emlékezik meg. Az ötvenes években írt dalt – „mint az közismert” – először Chuck Berry rögzítette (a kislemez borítóján szerzőként is szerepel, bár ez elvileg kevéssé fedi a valóságot, de mit is vártunk volna a később többszörösen börtönviselt Berry apótól?), aztán meg nagyjából a fél világ, beleértve ezt a meglehetősen furcsa szupercsapatot is, bár a ZZ Top gitáros Gibbons nyilván hozza az alapot, az öreg Lemmyvel meg bármit el lehetett adni, Dave Grohl pedig általában mindenben benne van. Például a lista következő helyét is meghackelte. All i want for Christmas is a twisting and turning knee…
9. foo fighters – walk (run)
Talán a legnagyobb kakukktojás a listán, elvégre (ha akár csak a következő előadót nézzük) egy, sokszor kifejezetten szimpatikus (…) stadionrock zenekarnak végképp nem lenne itt a helye, amennyiben mégis, akkor meg miért a sétálás, ha van nekik a közelmúltból egy futós című slágerük is? Most lehetne itt bizonygatni, hogy a Nirvana punkzenekar volt (és tényleg), így mivel Grohl meg Smear (aki egyébként megfordult az Adolescentsben is, nemsokára kiderül, ezt miért említettem meg) itt játszik (ráadásul azon az albumon, amin a Walk szerepel, feltűnik még Novoselic is), elfér a Foo Fighters simán. Az igazság ezzel szemben az, hogy ez az én listám, és azt csinálok, amit akarok, és mivel ezt a dalt (a bugyután kiváló Összeomlás-remake klipje miatt is (ó, az a ‘punk is dead’ falfirka)) sokkal jobban szeretem, ezért most egy kicsit visszaveszünk a tempóból. Úgyis sérült vagyok, és hát nem ártana valahogy talpra állni…
8. the dicks – pigs run wild
Az előző dal kapcsán is látható, sokszor felmerül a kérdés, mi punk és mi nem (lelombozóbb diskurzusokban ki punkabb kinél), meg mi is ez a punk egyáltalán. Ha lenne bármi értelme ezeknek a kérdéseknek (mint ahogy nincs), a Dicksnek akkor sem lenne semmi szüksége bármiféle pöcsméregetésre, vagy identitáskérdések megvitatására. Ha valaki Reagen idejében, egy olyan déli államban, mint Texas, egy nyíltan homoszexuális énekessel az élen marxista szövegekkel operált (már ha éppen nem a klánt vagy a zsarukat osztották fölöttébb durván), néhol bluesos, mégis végtelenül agresszív zenével, az nagyjából az összes keretet feszegette, amit az adott közegben lehetett. Annak idején Zoli (kmb alapító-gitáros) írt róluk az általa gründolt Negatív fanzin második számában, és emlékeim szerint megkért, hogy fordítsam le az egyik dalukat, de arra már nem emlékszem, végül be is került-e a fordítás a cikkhez.
7. the ergs! – running, jumping, standing still
És akkor most valami egészen más. A The Ergs! a nullás évek egyik legszórakoztatóbb bandája volt, az első, Dorkrockcorkrod című albumuk, amiről ez a dal származik, mindössze pár év késéssel megtalált engem is, az upstars/downstairs viszont csak idén áprilisban ütött be, valamilyen, közelebbről nem ismert okból – többek között markáns nyomot hagyva a Boston Marathonról (UK) szóló beszámolón. Rengeteg vicceskedő, ennél kevesebb, de még mindig sok valóban vicces punkbanda tologatta a kvinteket az elmúlt negyven évben a világon, olyan azonban jóval kevesebb van, akik a játékosságot a zenéjükbe is át tudták ültetni (valahol erre utal a ’xerox your genitals, not the ramones’ című, korai slágerük). Szintén „legendásak” a dalaik szövegével sokszor köszönő viszonyban sem lévő számcímeik (lásd még more vocals in the monitor, most violent rap group és társaik), pedig akkoriban még nem ment ennyire a clickbait. Erre persze mondhatnánk azt, ha tízből kilenc és fél dal úgyis arról szól, hogy a csaj elment/meg sem jött/megjött, de minek/megjött neki, akkor valóban nem árt a címekkel kezdeni valamit.
6. adolescents – runaway
Ha úgy vesszük, bújtatva többször volt már szó korábban az Adolescentstről, hiszen a banda alakulása környékén egyfajta szép hagyomány volt a Social Distortion-ből érkezni és akkoriban a kaliforniai színtéren, vagy legalábbis egy részében kialakult egy olyan mag, akik aztán előbb-utóbb megfordultak egymás zenekaraiban, ha épp úgy hozta a szükség (hopp, egy Pat Smear). Mint valami jó kis futóközösség… Ez persze rémálom lehet az olyan rajongóknak, akik szerint egy zenekar csak az eredeti felállással az igazi, az összes többi már fanyalgás tárgyát képezi, de hát szerencsére a punkok nem ilyen fanyalgósak… Meglepő (illetve elsőrangú kurátori teljesítményemnek köszönhető), de ez az egyetlen dal a listán, ahol a „runaway” szóban tűnik fel a futás, ami ráadásul a zenekar „Balboa Fun Zone” című albumán található, ez a tény – ismerve a Balboa-kör népszerűségét – rögtön instant favorittá is tehetné a hazai terepfutók körében. Különösen azoknál, akik iránt kiskorúak táplálnak gyöngéd érzelmeket és ennek problémás voltával többé-kevésbé tisztában is annak…
- the adicts – steamroller (my baby got run over by a)
Mindig is nagyra becsültem azokat a zenekarokat, akiket rögtön fel lehetett ismerni saját stílusukról, ami lássuk be, leginkább 3-4 akkordra korlátozva mindenképpen megsüvegelendő teljesítmény. A tulajdonképpen popzenét játszó, és negyven év után a mai napig fergeteges élő koncerteket adó Adicts ilyen. (És itt most elsősorban nem az énekes Joker-maszkjára gondolok, mint különös ismertetőjelre.) Mióta egyszer olvastam, hogy a nagykiadós szerződésük (ami talán két egész kislemezig is kitartott) miatt ADX-re, egy gyerekműsoros szereplésük miatt meg Fun Adictsre változtatták a nevüket a nyolcvanas években, két dolog mindig eszembe jut róluk. Az egyik az Üllői úti, akik az előbbi okból lettek Fuckból Fá:k (gondolom, most a népszerű közösségi oldalon is moderálási okokból szerepelnek ez utóbbi megnevezéssel), a gyerekműsorról meg az, amikor a Zana-Lovasi-Novák trió produkálta magát egy szintén alapvetően gyerekeknek szóló vetélkedőben, az Exploited Alternative-ját játszva, (jellemzően) a Picsa-féle szöveggel. Az az egyhangos szóló minden pénzt megér. A ’Babámon átfutott egy gőzgörgőnek’ elvileg nem szerepel a hivatalos címében a zárójeles rész, de nagyon sok helyen így látni, és azért is került ezzel a kis turpissággal ennyire előre, mert játszottuk annak idején a kmb-vel, előidézve azon ritka, ám gyötrelmes pillanatokat, amikor feltűntem a vokálmikrofonnál. Wah-Wah ooooooohhhh!
4. cloak/dagger – runways
A Cloak/dagger az egyik legjobb zenekar volt az előző évtized második felében, kiadtak két albumot, turnéztak mindenfelé, aztán ahogy azt egy rendes underground punkbanda teszi, pár év után feloszlottak, viszont ez utóbbi valójában nem történt meg, mindössze az aktivitásuk lett sporadikus, egy nyugisabb lemezt 2017-ben még kiadtak. Az említett turnézás során kishazánkba is eljutottak, a mai napig emlékszem a színpadra gipszelt lábbal érkező énekesre, aki vagy valami balhéba keveredett, vagy valami túl durvát figurázott az előző napi bulijukon, így kénytelen volt a hazai egészségügy igazán pompás szolgáltatását igénybe venni. Ez utóbbit a lábára elhelyezett gipszcsizmára mutatva a „prehistoric” jelzővel illette… Meg voltam egyébként győződve, hogy egy sokkal ezelőtti telefonom ezen a koncerten tört össze, egy akkoriban a „pitben” népszerű kicsi-a-rakás közben, de aztán rájöttem, hogy az Social Circkle-ön történhetett (ahonnan másnap hajnalban egyenesen mentem a Balaton Maratonnal összekötött Csirkepogó próbákra – 2009 valóban elég sűrűre sikeredett).
3. the jam – running on the spot
A Jam személyében egy olyan zenekart köszönthetünk a dobogón, akik egyrészt nagyon-nagyon kevesekkel ellentétben képesek voltak a csúcson abbahagyni (nem is beszélt a két másik tag a zenekart feloszlató alapítóval vagy húsz évig utána), másrészt úgy tudnak egy igazán súlyos szerzeményt összehozni, hogy annak refrénje nem áll másból mint fá-fá-fá-fázásból (és ez most nem ilyen inverz Micimackó). A running on the spot egy leginkább szomorú dal arról, hogy nem feltétlenül kell sérültnek lenni ahhoz, hogy az ember ne haladjon előre. Kivételesen élő felvételt teszek ide, mert Paul Weller előadásmódját szívből ajánlom mindenkinek, aki valamennyire hitelesnek akar tűnni a színpadon. Valahogy így kell ezt gyomorból csinálni.
2. sloppy seconds – running from the CIA
A Sloppy Seconds abban a „vákumban” adta ki első, ezt a számot is tartalmazó és szerintem minden idők legjobb punklemezei közé tartozó, Destroyed című albumát, ami az eredeti punkhullám kifulladása és az MTV-punk eljövetele előtt létrejött. (Ilyen egyébként nem nagyon létezett, de jól hangzik, nem?) A már nevében sem feltétlenül a az országos médiába pályázó Sloppies ebben az időben mestere volt a mókásnak álcázott, de az adott helyen és időben botránygyanús szövegeknek. Több olyan cikket és bejegyzést láttam, amik azt boncolgatják, hogy ezek a fiúk tulajdonképpen csak viccelnek, mikor csúnya és színtér-szinten vállalhatatlan dolgokat üvöltenek az éterbe, épp azért, hogy azt gondolják róluk, hogy csúnyák, pedig nem is (vagyis igen, de nem úgy), hiszen tudták, hogy azt gondolják majd róluk amit, és így egy jó nagyot röhögnek a végén a sok hülyén, elvégre persze, hogy nem… Nos, a Come back Tracihez, meg a Janie is a Nazihoz képest ez egy kevésbé komplikált (…) dal. Amikor legelőször megláttam az alábbi videót, azt hittem, ez is egy rettenetes vicc, valami álvideoklip, de tényleg létezett az indianapolisi kábeltévén ez a fapados Csillag születik, a Hitmaker’s Showcase (zenekarnévnek sem lenne utolsó). Az előadás különlegessége (…), hogy abban csak a zenekar ritmusszekciója szerepel (természetesen a dobos az, akinél basszgitár van, és a basszeros „dobol”), a másik két arc (beleértve a Glenn Danzigként bemutatott, Danzignak még az űrből sem látszó „énekest”) random haverjaik, mert a másik két tag nem ment el bohóckodni.
1. fugazi – long distance runner
Miután ha nem is túl nagy nyilvánosság előtt, de mindenképpen visszakereshető és dokumentálható módon kijelentettem, ez a legtökéletesebb futóhimnusz, ami létezik, senkit nem érhet túl nagy meglepetésként a tény, hogy az első helyre tettem. Igazából olyan ez, mint a Halálnak a mosolygás, nekem sincs más választásom. Már csak azért is, mert ez a dal tényleg tökéletes, nem véletlenül játszogatja kis rekreációs szobapunker gitárduónk, mikor épp ráérünk Törzsolvasónk Karesszel. Kár is lenne itt szaporítanom a karaktereket a Fugaziról, vagy akár a dalról magáról, ami a legsűrűbb esszenciája a futásnak és hát végső soron az életnek.
„It all boils down
To not hanging around
to keep moving
In front of the gravity, gravity, gravity, gravity
The answer is there, the answer is there
But there is not a fixed position
It keeps moving along and I keep coming along
That’s why I’m a long distance runner, runner, runner, runner”
21097 