human ltd.

Szenzációs hét volt ez a maratonfutás számára, és igen keserves nekem. Szerdán nem tudtam elmenni egyelőre a kiszemelt orvoshoz, így maradt a pihentetés, meg a ráolvasás. Annyi bizonyos, ha volt gyulladás, az a pihenés meg a kuruzslás hatására elmúlt, és mindeközben taktikát váltottam. Bejelentkeztem MRI-re (hétfőn, azaz holnap 17:00), mert arra gondoltam, hiába megyek el egy térdszakértőhöz, aki a csavargatáson kívül vélhetően legjobb esetben is maximum ultrahang közreműködésével tudja megnézni a sérült részt, így inkább már felvételekkel együtt megyek. Pénteken már megpihent annyira a térd, hogy futottam egy nyolcast, csak azért, mert nem bírok megülni a seggemen, ma pedig, mivel az ajtó beállításához nem volt elég purhab, bekocogtam Szolnokra, meg vissza (itt a relációanalízis nem biztos, hogy találna kapcsolatot a két utolsó tagmondat között). Ez a 17k volt vélhetően idén az utolsó hosszabb távom, amolyan szezonzáró. Szeretném, ha nem lenne igazam, de nagyjából borítékolható a diagnózis. A P85-re már egyébként is kevesebb mint egy-a-millióhoz az esély (ráadásul valószínűleg már átadni se tudom a nevezést, ez nem az, amit a verseny hetében dönt el az ember), és a Mátra trail szintén távolinak tűnik, bár ha a szakvélemény szerint nem tudok túl nagy további kárt okozni magamnak vele, akkor az lesz az évzáró, egy erős túrát még kibírok. Hamarosan kiderül.

Sokkal érdekesebb téma az 1:59 challenge, amiről értelemszerűen mindenki hallott, aki nem egy kődarab alatt él egy rajta kívül lakatlan, WiFi nélküli szigeten. Ahogy nézegetem a beszámolókat, hallgatom a podcastokat, egyre markánsabban rá kell ébrednem, jómagam a károgók csoportjába tartozom. Pedig nem szeretnék, de leginkább hidegen hagy a világraszóló esemény. Lehet, egyszerűen csak azért, mert egy besavanyodott fasz lettem öregkoromra, bár ez a nagyjából öt rendszeres olvasóm számára nem meglepetés. Régen, amikor általában az első betűtől az utolsóig elolvastam a Nemzeti Sportot, vagy péntek reggel héttől vasárnap délután négyig aszalódtam a napon a Hungaroringen, minden hasonló rekordkísérletért nagyon-nagyon tudtam lelkesedni, de szép lassan kiábrándultam elég sok mindenből az élsport kapcsán. Mindennek a tetejébe egyáltalán nem szeretném megkérdőjelezni Eliud teljesítményét. Valószínűleg ő most az egyetlen a világon, aki ezt meg tudja csinálni, vagy (ahogy ő mondja, erre más is képes, “no human is limited”) szerencsés esetben és körülmények között még kb. 5-15 ember.  Valószínűleg tényleg ő a legjobb maratonista jelenleg, és a leggyorsabb eddig a történelemben. Ennek ellenére én azok közé tartozom, akiket zavarnak kicsit a cirkuszi körülmények, noha egyvalami még jobban: a legnépszerűbb narratíva tapasztalatom szerint az, hogy áhh, ez csak a fanyalgókat zavarja, de beszéljünk inkább arról, hogy Eliud mekkora mentális óriás, szinte csak és kizárólag ennek köszönhető a rekord, elbírta a nyomást, egy fantasztikus hős.

Tudom, hogy az emberi élet egyik alapkövetelménye a hit az ilyesmiben. Mivel a K2-ethosz (…) egyik markáns összetevője az, hogy nincsenek hősök, talán nem véletlen, hogy ezen kicsit fennakadtam. Többször emlegetett hasonlat szerint ez volt a futás holdra szállása, és szerintem ez egy nagyon jó párhuzam, még ha a futásban vélhetően nagyobb szerepe is van az egyénnek. Annak idején valószínűleg több olyan potenciális űrhajósjelölt lehetett, akik az Apollo-11 legénységéhez hasonlóan el tudták volna látni a feladatot, mint olyan maratonista manapság, aki eséllyel pályázna hasonló körülmények között a két órára. De ki tudja. Ami hasonló, hogy Armstrong és Aldrin valószínűleg nem jutottak volna sokra végtelen mentális erővel, de még pilóta és mérnöki ismereteikkel sem, szükségük volt nagyjából egy csarnoknyi emberre az irányítóközpontban a misszióhoz, nem is beszélve a mérnökök hadáról, akik az emberiség sok évszázados tudását felhasználva összerakták azt a lélekvesztő konzervdobozt, amivel eljutottak oda, ahová még senki. És mindezekhez kellett az az űrverseny-hangulat, amiben az amerikai kormány számolatlanul öntötte a pénzt a projektbe, a szovjeteket megelőzendő. Most is volt egy szponzor, aki mélyen a zsebébe nyúlt, konzervdoboz helyett egy olyan cipő, ami valószínűleg magába sűrítette az elmúlt évtizedek sportcipő-tervezési és anyagismereti tudását, valamint több tucat, egymást váltó elsőrangú futó mozgó bioparavánként, egy végletekig optimalizált pályán. Ha nem is hisszük el azt, hogy a cipő (ami elvileg három perc/km alatt nyújtja a legjobb teljesítményt, szerencsére nem kell sokat gondolkoznom, vegyek-e egyet) a sokszor reklámozott adat szerint négy százalékot javulást is jelenthet, de ha csak egyet, vagy kettőt, akkor is elmondható, anélkül egyelőre elmaradt volna a rekord. Valószínűleg csak időlegesen, hiszen a cápadresszes úszórekordokat sorban döntögetik, de jelenleg a technológia nélkül (még) nem menne. Azt olvastam, a humán védőpajzs is jelenthet egy-két percet, vagyis egyelőre nélkülük sem lenne rekord. És hát senki sem futhatott zavaró tényezőként ugyanazon a pályán, pedig a maraton egyik furcsa sajátossága, hogy gyakorlatilag az egyetlen sport, amiben a földi halandók a topatlétákkal azonos versenyen indulhatnak (óóó, az a sokszor emlegetett kassai lekörözésem).

“No human is limited” -mondja tehát az emblematikus szlogen, és tisztában vagyok vele, hogy ennek egy magasabb absztrakciós szinten van igazán üzenete, ami egyébként számomra is szimpatikus. Eliud Kipchoge bevonul a történelembe (ismét hangsúlyoznám, teljes joggal), úgy, ahogy Armstrong, utóbbi emblematikus mondatánál viszont szó volt még emberiségről, nem “csak” egyénekről. Én mindössze ezt hiányoltam, pedig egyelőre a fentiek alapján az ember önmagában – egyelőre – nem győzedelmeskedhetett volna, hiába hagyta le segítőit a végén. Mindenesetre (a futás modern kori népszerűségét  belekalkulálva), a maratoni rekordokkal vélhetően sikeresebb lesz az emberiség, mint a holdraszállással, aminek ötvenedik évfordulóján pár évnek biztosan el kellene telnie, hogy a teljesítményt meg tudja ismételni bárki. Attól függően, hol húzzuk meg a még elfogadható segítség határát, a legfőbb összetevőkben még mind-mind lehet tartalék: az edzésmódszerekben, a cipőkben, a frissítés (akár valós idős analízis alapján történő) optimalizálásában, de egyre inkább a genetikában. Bár ekkorát ebben a témában már nem nagyon fog szólni semmi (az első, valódi versenyben futott két órán belüli idő sem, mint a mai női maratoni rekord).

Persze, emberek vagyunk, akik életüket javarészt státuszépítésre optimalizált platformokon élik, az lenne furcsa, ha nem az (arra egyébként teljesen rászolgáló) egyént ünnepelnénk. És még az is lehet, hogy ez így van jól. Egy ennyire egyéni sportághoz hősök kellenek, akik futók millióit motiválják és lelkesítik. Én meg majd elintézem ezt magamnak. Kiváltképp ha marad térdem.