run hard or tie dyeing

“Másról sem szólt a dal már, mindenki forradalmár

Őszinte és kőkemény… …vagy csak kőkemény”

“Legyen hited, pajtás!”

Annak ellenére, hogy nem annyira jól sikerült az elmúlt másfél hétben bármiféle vakáció/pihenés-szerűséget kialakítani magamnak, próbáltam átgondolni a JUT fényében az év hátralévő részét (és valamennyire a következő 1-2 évet) futásügyileg. Ez tehát már megint egy olyan bejegyzés lesz, amit leginkább azért írok csak le, mert remélhetőleg segít rendszerezni az egyébként elég kusza és sokszor egymásnak is ellentmondó ideáimat. Ha esetleg valaki még véletlenül a Jahorina-beszámoló miatt landolt volna itt, az bátran fáradjon csak lejjebb egy bejegyzést.

Elöljáróban annyit, jelenleg meglehetősen aggaszt az idei évre kitűzött nagy rendrakás projekt eddigi, gyakorlatilag totális kudarca. Persze, a házfelújítás fontos és kiemelt feladat, ami a rossz idő beállta előtt kész lesz, de a születésnapom utáni héten eljutott odáig az univerzum ellenhatása, hogy az optimalizálni tervezett tevékenységek csak szaporodnak az észszerűsödés és fogyás helyett. Pedig már nemet is szoktam néha mondani (nyilván olyan jó dolgokra és munkákra, amikre amúgy igent kellene), de például azzal nehéz mit csinálni, ha az ember segít pályázatot írni, aztán beüt a krach és a pályázat nyer (éljen az intergenerációs peer-to-peer tanulás, ööö…). Egyelőre nem igazán látom egy megfelelő ultrafelkészülés idősávjait az őszi hónapokban, de majd leszokom néhány felesleges, naponta ismétlődő dologról. Mondjuk a szarásról.

No, de a szokásos időrabló, az idő hiányáról szóló sopánkodásomat gyorsan letudva vegyünk számba néhány valóban érdemi dolgot. Különösen azért, mert elég sok minden átfutott az agyamon mostanában, többek között a blog (ideiglenes) felfüggesztése, valamint a P85 nevezésem értékesítése, illetve mindezek ellenpontozásaként az is, hogyan érem el A Kör teljesítést két év múlva, a 42. szülinapomon. (Érdekes egyébként, hogy ellentétben a hazai terepfutómezőny meglehetős hányadával (ez persze lehet pusztán érzéki csalódás), nem támad rögvest áldozhatnékom Onán oltárán a Börzsöny láttán, viszont éppen ez teszi vonzóvá számomra a karikát.) Nem a legegyszerűbb dolog egy ilyen bipoláris futóönképzavarból kihámozni, most akkor mi is legyen egész pontosan (nem mintha ezt nálam ezerszer tudatosabb futók meg tudnák jósolni, az ultrázás ennél komplikáltabbnak tűnik az esetek egy jelentős részében, legalábbis egyelőre). De talán nem is akkora az ellentmondás, ha a fontosabb változókat felsorakoztatjuk.

Az egyes számú tanulság, amit eddig ebből az évből és a legutóbbi versenyből le lehet szűrni az az, tényleg annyira kemény vagyok, hogy sötétben, nagy lendülettel nem szívesen rúgnék bele a kislábujjammal saját magamba. A probléma az, hogy keménynek lenni önmagában az égegyadta világon semmit nem jelent. Ahová (most úgy tűnik) el szeretnék érni, ott már valamennyire jó futónak kell(ene) lenni. Vagy legalábbis ügyesen imitálni ezt a dolgot. És ez bizony nem fog menni 30 körüli testtömegindexszel. Számos mikrojel utalt arra, az év elején ledobott bő tízesen túl megközelítőleg még kétszer ennyitől meg kell szabadulnom (ez igazából nem annyira nehéz, ha tudok rendesen futni), mert van, ahol egyszerűen másképp esélytelen a szintidő, bármennyire Terminátorként haladok előre. Számos “bevett” formula van a kilókkal való játékra (van, aki azt mondja 1 kiló egy maratonon két perc, más szerint egy kilin 3 másodperc), amikből könnyen kiókumulálható, ha nem is kapcsolnék elképzelhetetlen sebességre, a futóélmény valószínűleg jelentősen javulna. A P85-ig nagyjából annyi idő van, ami alatt megteremthetem magamnak az esélyt a csillagok megfelelő állása esetén történő teljesítésre, de már most látszik, olyan lesz ez az egész verseny, mint mikor a csilimbulátorral közeledik az ember a kertnek ahhoz a részéhez, ahová a kutyák járnak dolgukat végezni. Kellő óvatossággal és egy nagy adag szerencsével viszonylag elfogadható állapotba hozható a gyepszőnyeg, és még a fekália sem áll föld körüli pályára. Viszont pompás pázsit sehogy sem lesz a dologból, ellenben nagyon könnyű pórul járni…

Sokáig azt gondoltam, a csabai farsangi futás azért volt jó, mert szinte félóránként volt enni- és innivaló, de a valódi ok a mínusz 6-8 fok lehetett, ami folyamatosan az ideális hőmérsékleten tartott, ez pedig sehol máshol nem fordulhatott elő. Ha az ember az ipari sertéstartás szempontjai szerint éppen vágósúlyban van, akkor a hűtés valószínűleg kiemelten fontos dolog, illetve nem meglepő, ha a nagyobb fejreállások azok 20 fok fölötti időkben jöttek össze. A JUT-on két dolog tisztult még valamelyest ki számomra: 1. Ha odafigyel az ember, akkor egy átlagos verseny átlagos frissítőpontjainak kínálatából tényleg meg lehet oldani vadabb dolgokat is. Természetesen nem azt mondom, hogy ez az optimális megoldás, viszont egy nagyjából félórás szakasz kivételével egyáltalán nem éreztem limitáló tényezőnek a frissítést (amitől még vígan lehetett, de amit nem veszünk tudomásul, az nincs). Lehet, később máshogy fogom ezt értékelni, de ahhoz több tapasztalat kell, az egy elemű minta kvalitatív vizsgálatnak is zsenge. 2. A hosszabb verseny is csak egy ugyanolyan verseny mint a többi. Egyáltalán nem bagatellizálni akarom, de ha az ember rendelkezik egyfajta állóképességgel, akkor ésszel futva-mászva-sétálva pontosan ugyanaz az élmény, csak tovább tart. Ha az ember szeret (terep)futni, akkor ez könnyen kilogikázható módon növeli az örömfaktort.

Az állóképességem a jelenlegi állapotomban arra elég, hogy meglehetősen lassan ugyan, de akár a világból is kimenjek. A legtöbb 70-80k-s hazai verseny szintidejéhez ennél egy polccal fentebb kellene jutni valahogy, és erre egyelőre a testalkatom áramvonalasítása látszik a leghatékonyabb útnak. A többet futni nem csak az időháztartás szempontjából nem valódi opció, hanem azért is, mert nagyjából a héten léphettem át a 2000 kilit idén (ha nem sérülök meg, vagy megy el a kedvem, 3500-4000 is lehet a vége az évnek), és ennél kevesebből futnak sportosabb emberek 80 percnél jobb félmaratont, vagy akár százas versenyeket. A futásaim minőségén egész biztosan van mit javítani, de ezen valamennyire szerintem dolgozom is (még ha a fene akar szörnyen professzionális lenni). Annak idején, mikor végigkattintgattam egy VTM-es albumot, akkor is ez jutott eszembe: a mezőny negyedik negyedének a legelején tűntem fel, és ez a negyed már ránézésre is inkább a túlélésre, mintsem a gyors továbblépésre pályázik. (Nem számít csak a látszat…)

Úgy tűnik, egy kicsit mindent összeszedettebben kell csinálnom ahhoz, hogy tényleg szintet tudjak lépni (az eddigi, futáson kívüli évem remekül mutatja, milyen ügyes is vagyok ebben), miközben egyetlen dolgot mindennél jobban szeretnék elkerülni: mindeközben “szomorú futóvá” válni. A már korábban említett lagzi végén beszélgettem a zenekar egyik tagjával (áldott jó délvidéki srácok, mindennek a tetejébe remek zenészek), és megragadt bennem az általa használt “szomorú zenész” kifejezés. Ő ezt azokra értette (már ha jól emlékszem), akik annyira a szabályokat követik a zenélésben, illetve annyira rossz értelemben perfekcionisták, hogy mindeközben elfeledkeznek arról, a világ egyik legkreatívabb dolgát lenne szerencséjük művelni, másrészt pedig mindent, csak épp saját magukat nem teszik bele az egészbe. Ha túl nagy kompromisszumokat kell kötnöm a “fejlődés” érdekében, akkor hagyni fogom a csudába. Annyit nem ér meg, hogy elrontsak vele valamit, amit szeretek. Amikor az UTH-n crew-kodtam (gyönyörű szó), egyetlen srác rémített meg igazából (pedig voltak néhányan, akik – maximális elismerésem mellett – már elnézést tőlük, de igencsak fosul festettek), ő (a táv nagyjából kétharmadánál) azt mondta, azért fog most kiállni, mert csak a huszonvalahanyadik helyen áll. Nem tudom, mi lett volna neki a realitás (valószínűleg azért nem a top5), és azt sem vitatom, mindenki másért fut, de ilyenkor mindig a fülemben csengenek a nagyszerű filozófus, Harry Callahan szavai, miszerint hála az égnek nem vagyunk egyformák.

Amit még szintén meg kell tanulnom, az a regeneráció. A Jahorina utáni héten pénteken merészkedtem ki először “futni”, kis híján örökre elment a kedvem az egész mozgásformától, annyira rossz volt. Ezen a héten már kezdek visszatalálni a normál kerékvágáshoz, hatból négy nap futottam nagyjából egy-egy órát. Aztán ez a visszatalálás inkább illúzió lett, mert egy hosszabb és tempósabb etapra nem voltam felkészülve, a mára betervezett erősebb félmaratont mintegy negyven perc után minősítettem vissza 18 könnyűvé. Sajnos az impulzusnevezések ideje szintén lejárófélben van, ez például valószínűleg már túl közel van a P85-höz, hiába lenne jó teszt a tíz órás szintidővel, meg mégis a Bükk, na. De majd alakul ez is, mint annyi minden, remélhetőleg a jó irányba. A Vadrózsa 50 futásra mindenesetre már beneveztem szeptember elejére, és szeretnék 1-2 aszfaltos versenyt – K2 nagyon kipróbálná végre a fejlesztetés alatt álló gazdatestet…