losing my re… ultra-trail virginity (punks & rules)

Ültünk péntek délután a Rajska Vrata vendégház teraszán a Punksnotdead Trail Team akkori és közeljövőbeni tagjaival, és egy pillanatra arra gondoltam, mi a fenét keresek én itt? Jani alapból az ultra távra jött, Anita meg Dia a Maxit célozták, mint jómagam, de utóbbi többek között idén UB-t teljesített párban, míg előbbi, ha ennyit még nem is futott korábban, felkészültsége a „nem is emlékszem, mikor volt két pihenőnapom egymás után”-megjegyzésből kikövetkeztethető volt. (Feri eredetileg csak Diát kísérte, de vasárnap hirtelen felindulásból lefutotta a Mini távot, épp beférve a mezőny első felébe. Respekt.). Szóval ott ült a kis magyar rögtönzött kolónia, és arra gondoltam, a Börzsöny Trail óta eltelt két hétben mit csináltam (futószempontból ugye nem sok értékelhetőt, nem mintha számított volna bármit az utolsó két hét), meg mennyire realitás nekem még éppen világosban/szürkületben (14 és 15 óra közötti idővel valahol) beérni, ha a lányoknak is ez a célja. Akik valószínűleg sokkal felkészültebbek mint én (az esztétikáról pedig most szót se ejtsünk). Mielőtt bárki megijedne, dramaturgiailag akármennyire csábító lenne a „mit is keresek én itt”-vonalra felfűzni ezt az írást, nos, ez nem fog megtörténni. Szerencsére teljesen egyértelmű volt, hogy miért vagyok ott: megyek és valahogy, valamikor beérek. Kész. Közben lehetőleg élvezzem egy részét legalább, lehetőleg minél többet. Hamar elhessegettem hát az eredménybecslős gondolatokat, és csak örültem, hogy kiváló társaságban hangolódhattam a versenyre.

Miután asztalt bontottunk, megnéztem még a versenyközpontot, de mivel gyakorlatilag semmi nem történt ott, elindultam a szállásom felé (amit jó érzékkel a “völgy” másik végébe foglaltam, mintegy 25 perc járóföldre), ám az érkező zápor elől bemenekültem a magyar sportriporterek által valószínűleg csak „jónevű”-nek aposztrofálandó Hotel Lavina éttermébe. (Egyébként az egész hegyen nagyjából ez a két hely van nyitva nyáron, hangsúlyozva a síparadicsom-jelleget, így a reggelire keresztet vethettem a rajt előtt). Hála a jó égnek az esőhöz igazították a zöldséges pizza elkészültét, nem siettek el semmit, volt időm elmélkedni a másnapi taktikámon. Ami persze nem létezett. Nem mondom, hogy ezért alakult úgy a verseny, mint valami „Bevezetés a terepultrába” tantárgy (Ultra-Trailrunning 101) igencsak alapos gyakorlati foglalkozása, de attól tény: azt hiszem, ilyen „rövid” idő alatt nehéz lett volna ennyi mindent átvenni a témában. Az meglehetősen egyértelmű volt, hogy a kraft itt-ott majd kevés lesz, nem is elsősorban az idei futásmennyiség miatt (ami azért lassan eléri a 2000 kilit), hanem a még mindig magammal hurcolt mintegy két vödörnyi zsír miatt. (Remélem, a zsír örült, hogy ilyen szép vidéken cipeltem körbe, még ha el is égettem belőle egy jó adagot közben). Fontosnak a folyamatos mozgásban maradást gondoltam.

Valószínűleg ha sok olvasóm lenne (szerencsére ez nincs így), akkor sokan elszörnyednének a frissítési stratégiámon, ami abból állt, hogy viszek 137 gélt négyféle ízben és 50 sótabit két flakon vizet, aztán majd a pontokon meg út közben ami adódik, abból tankolok. Pont. Ez egyébként szerintem egy kisebb malőrt leszámítva nem működött annyira rosszul, mint elsőre tűnik. Ja, igen. Volt még egy ígéretem magamnak: mivel péntek délelőtt kipróbáltam a tavaly óta újra működő lanovkát a Trebevićre, ahol a parkolóban élelmes vállalkozók mozgóbüféket üzemeltetnek, úgy gondoltam, nekem itt lesz az egyedi frissítésem, és két bosnyák márkáért venni fogok egy jégkrémet, ha törik, ha szakad. (Valamiért meg voltam győződve, a negyedik ellenőrzőpontunk az épp ott lesz majd, mert a bobpályán természetesen végig feljövünk. Frászt. Nulladik szabály, ami igazából a második is lesz: ha nem fut az ember trackkel, akkor legalább a kritikus részek (több táv kereszteződése, checkpointok) környékét érdemes kinagyítva tanulmányozni előre, nem csak a szintrajzot, ami ekkora távnál egyébként is leginkább tájékoztató jellegűre van sűrűsödve.)

Péntek este nyolckor még volt egy fejtágító (technical meeting) meghirdetve a hosszabb távokon indulóknak, ahol igazából semmi érdemleges nem hangzott el (legalábbis a második, a csak angolul beszélőknek tartott szűkebb foglalkozáson, a többség azért a környező országokból érkezett, és a történelem ellenére egy nyelvet beszél), a medvékre, a kígyókra meg a taposóaknákra pedig inkább mégsem kérdeztünk rá.

Visszafelé még beugrottunk egy kávé+cheesecake kombinációra, hogy teljes legyen a rákészülés. Azt eddig is tudtam, hogy ezen a környéken a német márka, később az euró mennyire felkapott, de még így is igencsak meglepett minket az a természetesség, amivel a pincér eurót adott vissza helyi márkából… Hazasétáltam, majd összepakoltam a kötelező cuccot (plusz néhány konvertibilis bosnyák márkát, meg egy váltópólót gondoltam olyannak mint az ipari árammal működő hajszárító), meg előkészítettem, amit lehetett, aztán megpróbáltam aludni. Az alvás nem ment annyira zökkenőmentesen, legalább óránként felébredtem, távol a kipihenttől kezdtem el öltözködni fél ötkor (az éjfélkor elrajtoló Jani ekkorra időzítve már írt nekünk, hogy a pálya eleje kellemesen futható lefelé, bár figyelni kell a láb elé). A rajtban volt némi nyüzsgés, bár túlzás lenne azt állítani, hatalmas élet zajlott szombat reggel háromnegyed hatkor. Nagyjából negyvenen gyülekeztünk a rajtnál (na, tessék, megint egy osztálykirándulás-élmény), időközben találkoztam még egy magyar sráccal (István), aki a hosszúról nevezett át, sérülés miatt. Beszéltük a csajokkal, hogy majd megyünk együtt valameddig, de aztán a rajt után mintegy ötven méterrel kilőttek és csak azért láttam őket még egyszer azóta ebben az életben, mert mikor bementünk az erdőbe, elnéztek egy kanyart, és később visszaelőztek.

Magyarok/PNDTT a Maxi távon (kép: PNDTT/Dia)

Így pár száz métert még az átnevezett sporttárssal beszélgettem az elején, mondta, hogy combizomsérülés miatt ki kellett hagynia az UTH-t, nagyjából két hónapja nem futott, de nem jött eléggé rendbe az ultra távhoz, viszont elindulni már mindenképpen el akart. Ez utóbbit maximálisan megértem, bár hümmögtem magamban, nem tudtam eldönteni, ez most bátor vagy nem annyira okos dolog, így csak óvatos és jó versenyt kívánva haladtam tovább. (Spoiler: a kolléga bő órával utánam ugyan, de célba ért, nem sérült rá, szóval inkább bátor dolog lett.) A táv eleje kellemes, zömében lefelé tendáló hullámvasutazással telt, volt minden, erdő, mező, sár, kilátás.

A kilátás Pale felé

A Maxi táv mezőnyének szűk ötöde átvág a réten éppen

Beszélgettünk róla már pénteken a többiekkel, hogy otthonról bármerre elindulva kicsit más terepviszonyokkal szembesül az ember a környező országok hegyeiben (vagy ahogy Anita megidézte Dorothyt a beszámolójában, “…we are not in Kansas anymore.”), és ez az első ellenőrzőpont, a Ravna Planina síközpont felvonójának (Gondola) alja felé haladva elkezdett testet ölteni, volt pár olyan (és olyan hosszú) lefelé, amivel még nem nagyon találkozhattam, mert bár előszeretettel járok külföldre futni, ezek eddig csak és kizárólag aszfaltos maratonokra korlátozódtak. Első szabály: ismeretlen vidéken futva  nem árt a lehetőségekhez mérten előre tájékozódni a várható móka természetéről és sajátosságairól. Attól még ugyanolyan élmény lesz menni a fura, új terepen, csak a meglepetésfaktor talán kisebb. Az egyik meredekebb lefelén (természetesen nem a lenti képen látható supereasy útvonalon kocorásztunk lefelé, ó, nem) ráadásul az egyik srác olyan nyaktörő tempóval ment el mellettem, amit nem tudtam mire vélni (főleg mert utána az enyhébb részen aztán lelassított), de később megvilágosodtam. Addig azonban még van vagy 25 kilométer. Nem túl veretes idővel, bőven két órán túl értem a 16k-nál lévő 1. CP-re, ahol szerencsére a “hagyományos” frissítés (nápolyi, csoki, chips, mogyoró, víz (ebből kétféle, volt egy magnéziummal dúsított változat is), kóla, banán, narancs, citrom) mellett volt egy kis sajt, felvágott meg kenyér, így az elmaradt reggelit be tudtam pótolni, úgy voltam vele, ezek ugyan nem tipikus futóeleségek, bőven lesz időm megemészteni ezeket, legalább addig sem a többi dologtól lesz hamarabb hányingerem. Erőltettem le még chipset, meg mogyorót. A só fontos.

Egy Gondola bánt engemet…

…hogy a sípálya harmadáig vissza kell mászni.

Itt már kaptunk egy kis bemelegítő felfelét a sípályán, bár ez tényleg csak arra volt jó, hogy a napon lehessen érezni, jó meleg lesz nemsokára. Az erdőbe beérve folytatódott a kellemes környezetben történő haladás, a város közelsége miatt tanyák is sűrűbben voltak, néha kapukon kellett ki-be mászkálni. Ez a rész sem volt csúnya, sőt. Talán a legszebb fenyőerdők vannak ezen a környéken és kicsit előrébb, amit valaha láttam.

A város peremén

A Miljacka folyó legfelső szakasza…

Jajj, de szép gomba

Elvileg nem volt messze a második ellenőrzőpont, miközben odafelé tartottunk, elneveztem optimistán a körülöttem futó 4-5 embert “The 14-hour crew”-nak, úgy tűnt, nagyjából ugyanazt a tempót hozzuk (itt még nem engedtem el teljesen azt, hogy a célidőm tizennéggyel kezdődjön), össze-vissza kerülgettük egymást, mikor kinek voltak jobb pillanatai, vagy feküdt jobban az aktuális terep. (Utólag azt mondhatom, a 14 az csak nagy átlagban jött össze a társaság tagjainak…) A közeli város (Pale) másik végébe leereszkedve aztán mentem tovább a 14′-crew egyik magabiztos tagja után a szalagozás mentén, az egyre melegedő aszfalton. Aztán nem találtunk pontot egy darabig, majd szembejött pár ultrás versenyző, ami nem kecsegtetett sok jóval. Végül találtunk CP-t egy iskolában, ahol a leghosszabb táv kapta a meleg kaját, nekünk meg semmi keresnivalónk nem lett volna. A baj az volt, hogy a pontszemélyzet sem nagyon tudta, mit keresünk ott és mit baszhattunk el, de Vanja, a 14-órás társam, aki bevitt az erdőbe (…), szerencsére afféle mikrocelebritásként működött (legalábbis ismerték tavalyról), és telefonos segítséggel kiderítették, a településre bejövet menni kellett volna tovább egyenesen, nem bekanyarodni jobbra (de tényleg jobban látszottak az általunk követett szalagok, mint a tábla, és a másik irányba vezető szalagok). Amíg ez körvonalazódott, ha már frissítőnél voltunk, ettem egy kis sósat, meg feltöltöttem a kólát, aztán elkezdtünk visszafelé kocogni a lassan forró aszfalton. Közben az egyik segítő srác megkérdezte, mit jelent a képlet a pólómon… Sikerült jó 20-25 percet és vagy 2-3 kilit még hozzápakolni a távhoz, a második ponton aztán nem is időztem sokáig, elindultam hamar a táv egyik legjobb része felé, a Miljacka folyó völgyébe. (Második szabály: ld. nulladik szabály az írás elején. Ne legyél barom, ha már nincs nálad se applikáció, se óra, legalább nézd meg a pálya kritikus részeit alaposan előre.)

A következő majdnem tíz kilométer az 1900-as évek legelején, Ferenc József megrendelésére épült Višegrad-Szarajevó vasútvonal nyomvonalán haladt. Nem hiába volt ez annak idején kora talán legdrágább vasútberuházása, nehéz a terep, viszont gyönyörű végig, bár a vonal 1978-as felszámolása óta eléggé elvadult. Nekem bőven eggyel a kellően paráztatós szint fölött van, mikor durván kavicsos, cserjéssel belül benőtt, így mindössze mintegy méter “széles” teraszon kell futkorászni a kőfal szélén. (Olyan vagyok mint Terry Pratchett regényhőse, Széltoló, a magasság nem zavar, a mélység, nos, azzal vannak problémáim). Ráadásul ahol híd volt, vagy valami történt a keskeny kiépített résszel, ott alternatív megoldásra volt szükség, egyszer az itt még patakszerű folyón is át kellett kelni, nem is volt ezzel gond, viszont a leereszkedés a völgybe a víz szintjéig nekem személy szerint elég csimpánzos lett, szerintem ha nem a fákon kapaszkodom közben, simán legurultam volna. A látvány azonban még a verseny egyetlen eséséért is kárpótolt, amit sikerült a legártalmatlanabb, füves részen kivitelezni. Egy idő után előkerült a fejlámpám, mivel tíznél több kisebb-nagyobb alagutat is építettek a vasúthoz, egyik-másik több száz méter hosszú volt, magyarán tök sötét.

Egy viszonylag egyben lévő, ám nem használható híd

Ezek a falak kerülhettek olyan sokba annak idején

Az ott fenn hiányzó szikladarab lejött…

…és elvitte magával a perem nagy részét.

Do you see the light?

Közben néhány ultrás (két bolgár srác például majdnem végig hasonló tempóban jött a két táv összetekeredése után) is csatlakozott a 14-hour crew-hoz (nekik 20-hour, és hát legyünk őszinték, ez a 16-hour/22-hour crew volt valójában), miközben egyre jobban közeledtünk Szarajevó felé. Lassan ismerős lett a környék, amit már láttam pénteken a Trebevićről, meg még csütörtök reggel a város feletti kávézóból. Fura volt egy rész az út mellett a cserjésben, halálfejes szalagokkal leválasztva, elsőre nem is tudtam mire gondolni, de ha minden igaz, csak sikerült még ott találni aknát. A hely varázsa. Nem emiatt forrósodott fel a levegő és a hangulat, egyébként is nagyon vártam már a harmadik pontot, javában locsoltam a fejemre a maradék vizet, és hálát rebegtem minden hosszabb alagút hűvöséért.

Amilyen nehezen tűnt fel a pont, annyira nagy örömöt okozott az ott található újdonság: DINNYEEEEE! (tényleg ennyire örültem neki). Most komolyan, nyáron van-e jobb frissítő a dinnyénél? Belakmároztam rendesen (közben jót mosolyogtam a kinyúlva lazító szerb ultrás srácon, aki amíg ott voltam, legalább két cigit roppantott el), persze kellett valami sós is, aztán töltöttem és egy nagyon-nagy levegővel indultam el a táv második részére. Jöttek a felfelék, rögtön 10k/+1000 szinte egyben, középen kis pihenővel. Idővel nem álltam túl jól, a technikás, köves, eltévedős meg beszaratós részek miatt majdnem dél volt, mire eljöttem pontról, eredetileg 11 órát gondoltam realitásnak (vagy szerettem volna annak gondolni).

A mászás eleje a városban az aszfalton meglehetősen keserves volt, közben azon gondolkoztam, az itt lakók télen mivel közlekedhetnek, mert hó biztos van, viszont szerintem a non-stop csúszásmentesítés a hegyi, szélső utcákban valószínűleg nem zajlik kétóránként. A felesleges okoskodás helyett aztán inkább a megfelelő tempójú szédelgésre koncentráltam, kiértünk a gyepes hegyoldalba, majd szépen átmásztunk a lanovka alatt. Szarajevó innen szép látványt nyújt, csak kevés affinitása van az embernek hátrafelé nézelődni. Az első meredekebb szakasz végén kicsit fújtattam, jót nevettem azon, hogy az ott lévő fa alatt volt egy szék is, amit az előttem odaérő ultrás lány rögtön befoglalt (in memoriam Ultrarunningmemes). Jött még egy laposabb rész néhány szétlőtt házzal, majd nemsokára következett az újabb fénypont, a bobpálya.

Pózolj bobpályával

Kinek a pap…

Szívesen írnám, hogy azzal a vidám és eltökélt arckifejezéssel, ami a képen látható a fizimiskámon, kocogtam fel végig, de ez elég nagy lódítás lenne. Három vagy négy kanyart tudtam igazából meghúzni, a többi rohadt meredek volt (nekem). Közben ráköszöntem néhány bringásra, akik a pálya szélén ücsörögtek, elég félszívvel biztattak, rájöttek, hogy rossz napon jöttek, egy darabig mindig fog felfelé botorkálni egy rajtszámos zombi a betonteknőben… Amikor már majdnem felértem, jött szembe egy idősebb pár, akiket akkor még a crew tagjaiként tartottam számon (végül 13 és fél óra alatt értek be…), és mondták, hogy nem kell elmenni a pálya végéig, nem arra vezet a nyomvonal. Azt még nem tudják merre pontosan, de nem érdemes tovább mászni. Ó, baszd meg, kettes szabály. Ha volt fix pont a stratégiámban, az a jégkrém volt ezen a szent helyen. Úgy döntöttem, aggódni ráérek később, a szintidőbe befér, szóval megyek a büféhez tovább. Felsétáltam a parkolóba, megvettem a jégkrémet (meg egy hideg ásványvizet, sicher ist sicher), majd szépen visszafelé sétálva megettem a kibaszott jégkrémet. Ami jár, az jár. A terv meg terv.

Amikor a bobpályáról lemászós ponton éppen elbizonytalanodtam volna a merre tovább ügyében, felbukkant ismét Vanja és a lejtőn lefelé nyaktörő tempóban közlekedő srác. A frissítőpontig diskuráltam velük, kiderült, hogy Predrag a hős lovag, aki régen 100 mérföldeseken is indult (innen a technika), de már nem erőlteti, viszont eljött biztosítani az asszonyt az első ultráján. Mondjuk ehhez képest Vanja azon nyüszögött hallótávolságon kívül, hogy lassan jön a srác mögötte, aki ráadásul a szeme is, mert ő nem valami ügyes a szalagok követésében :). Így értünk be a negyedik CP-re, ahol elég nagy tömeg volt, és a szokásos dolgok mellé egy ötperces, frissítő záport is kaptunk. Próbáltam az immár szokásos sós-dinnye-édes/kóla szekvenciát végigvinni (volt egy csap is, így mosakodtam-hűtöttem a záporon felül), itt éreztem először, hogy nem feltétlenül esik jól minden, de muszáj volt feltölteni csurig a készleteket, mert messze volt a következő pont. A hegyen túl.

Biztató számok

Itt még viszonylag tettre késznek éreztem magam, nem vártam meg a többieket, hanem nekilendültem, aztán egy kis idő után elbizonytalanodtam. Valahogy nem voltak jók a szalagok, meg mintha más szalagok is vegyültek volna az ismertek közé, majd egyszer csak felértem egy forráshoz, amihez szélfogó szintén tartozott, ahol teljesen el is fogytak. Mielőtt aggódtam volna a szalagok hiánya miatt, mosakodtam kicsit, meg tettem el csodásan hideg  forrásvizet, aztán viszont jött vagy húsz perc bénázás. Volt egy ember a szélfogóban (nem tudom, milyen okból kifolyólag, de úgy tűnt, hosszabb ott-tartózkodásra rendezkedett be), és lehet, hogy én benéztem valahol egy kanyart, belőle viszont kinéztem, hogy eltett pár szalagot tréfából. Az általam ismert nyelveken nem beszélt, de aztán jöttek helyi turisták, akikkel kézzel-lábbal kommunikálva (“a saját szememmel láttam a szalagot arra”) kaptam útba igazítást. Elindultam, de nem tetszett az ösvény. Nem emelkedett. Több száz méter után sem. A semmiből a Hétköznapi Csalódások egyik dala kezdett szólni a fejemben (bár ez valószínűleg eredetileg nem teljesen az ő szerzeményük, de ez lényegtelen (“nem hiszek már, nem hiszek, nem hiszek már senkinek”)), ami után elindultam visszafelé. Visszaérve megint érkezett egy család, akik ismét arról akartak meggyőzni, az a jó irány, ahonnan visszajöttem. A tömeges érvelésnek végül nagy nehezen megadtam magam (néha megéri bízni az emberekben…), és valóban mintegy öt perccel a visszafordulásom helye után végre egy kisebb tisztáson megtaláltam a szalagot és a kanyart, ahol végre elindulhattam felfelé.  Ott szintén ült két helyi kiránduló, elkezdték magyarázni, hogy libeg a rajtszámom, ha nem vettem volna észre. Mondtam nekik, ez legyen a legnagyobb bajom a következő 4-5 órában. (Egyébként is elhagytam az esésnél az egyik biztostűt. Milyen punk az ilyen?) Kapaszkodtam tehát felfelé, közben a Picsa-dal kapcsán azon elmélkedtem, hogy milyen szórakoztató esszét lehetne írni a Hétköznapi Csalódások és a Jawbreaker lírai szövegek kifejezésmódjának összehasonlításából… Szép lassan kiértem az erdőből és jött a néhol kézzel-lábbal kaparás a sziklák között felfelé. Az egyik húzósabb etapon utolértem egy lányt, aki az ötéves-forma fiával túrázott épp arra.  A kiskrapek elég kemény volt, és fentről később láttam, hogy szinte a csúcsig fel is jöttek. Hazudnék, ha azt írnám, minden lépés jól esett ezen a részen, de ez talán hallatszik a hangomon is az alábbi videón. Épp próbáltam feldolgozni, hogy még a tornyokhoz is át kell mászni (három hupli van a Trebevic tetején, ez a második). Onnan is csináltam videót, de egyrészt még jobban rángattam a telefont, másrészt az építmények részben útban voltak, harmadrészt még arról is rinyálok benne, hogy már “csak” ezer szint van hátra. Mindenesetre felértem, és néhány magvasabb gondolat és a fáradtság ellenére többé-kevésbé az elképzeltek szerint alakultak a dolgok (leszámítva azt, hogy négy óra lett, mire elindultam lefelé, azaz nagyjából biztos volt immár a végén a sötétben botorkálás).

Az egyetlen pillanat, amikor eszembe jutott: nem biztos, hogy a jó rendezvényre jöttem

Touch the screen!

(És itt fogytak el a fotóim. A két hegy között nem voltam annyira jól, nem is volt annyi látnivaló, aztán meg leginkább sötét lett.) A sziklás részen átbotorkálva és beérve az erdőbe magamat is meglepve futásra váltottam. Haladtam egész tűrhető tempóban, sőt, amikor az erdőből kiértem egy rétre, szerintem az egész verseny leggyorsabb kilijét hoztam össze, nagyon jól esett egy óvatos lejtőn futni a több órás felfelé csimpaszkodás után. Hamar meg lett viszont ennek a böjtje, mert jött még egy kisebb emelkedő 48k táján, ami teljesen felborította a homeosztázist. Ráadásul nagyjából itt fogyott el minden a hátizsákomból meg igazából mindenhonnan, nem volt túl hosszú ez a rész, de gyakorlatilag megölt. A következő pontig csak ténferegtem, és komolyan elgondolkoztam azon, ez most így eddig tartott, a felfelé haladás olyasvalaminek tűnt, ami csak másvalakivel történhet meg. Pedig volt még belőle egy kevés. A ponton sem fogadtak kitörő örömmel, amit alapvetően nem is igénylek, de most valahogy durcás lettem kicsit, tele lett a tököm mindennel, leültem egy árokpart szerű részre egy kis kólával, megbeszélni magammal, mi legyen. Meg főleg duzzogni, ki tudja, miért. Miközben lógattam lefelé a görcsölni készülő lábaimat, a továbbhaladás mellett az idő teltével egyre inkább szaporodtak az érvek. Végül aztán arra gondoltam, ha már eljöttem, legalább 59-ig, a következő pontig menjek el, annyit még sosem tettem meg versenyen egyben. Feltápászkodtam, és felpakolás után nekiindultam. Szerencsére ezen a részen hosszú, de kellemes dőlésű emelkedők voltak, így ahhoz képest, mennyire trágyául éreztem magam még bő fél órája, teljesen jól haladtam, ha hinni lehet a részidőknek az eredménylistán (igazából a “kézi” mérés miatt nem nagyon lehet), akkor a mezőny egészéhez képest is. Az egyetlen nehezítő tényező a sár lett, nagyon durva mocsaras részek voltak a lentebb fekvő részek erdőiben itt-ott, térdig érő keréknyomokkal, folyamatosan kerülgetni kellett a néha Velencei-tó nagyságú tócsákat. Egyszer a fák közé kóricálva eszembe jutott, milyen jó, hogy elég messzire eljöttünk Szarajevótól, itt biztos nincsenek már aknák az út mellett (egy ideje a Republika Srpska területén jártunk). Fél nyolc körül szambáztam be az utolsó frissítő- és egyben utolsó előtti ellenőrzőpontra, és rögtön összeomlottam: elfogyott a kóla. Gyakorlatilag semmi nem volt az asztalon, amire még rá bírtam volna nézni egyáltalán, pedig nagyon reménykedtem valami energiadús kajában, ha már külön ígérte az itiner erre a pontra. Hármas szabály: Akármennyire malájban nyomod, legyen vésztartalékod! Eltettem egy banánt, bár igazából már a megevésének a gondolatától is elindult virtuálisan visszafelé. Na, gondoltam, a maradék cifra lesz így, saját zsíron (hiába van belőle fölös készlet). Megnéztem még, hogy állnak a többiek, Jani már befejezte az ultrát (!!!) ekkorra, a lányok pedig elindultak épp lefelé a Jahorina tetejéről. Írtam nekik, hagyjanak sört, majd nagy nehezen elindultam a végső rohamra. Érdekes módon itt már nem merült fel az, hogy nem megyek tovább.

Mire a meredek rész kezdetéhez értem, elmúlt a macskásság a lábamból, viszont túl nagy tempóval indultam neki, az előző szakasz elaltatta az óvatosságom, így egy fának dőlve lihegtem, miközben elmentek vagy hatan mellettem az első mintegy 150 méter emelkedés után. Mondhatjuk, csak a lámpát felvenni álltam meg, mert közben tényleg besötétedett, de ez nem volt igaz, alig éltem. Miután valamennyire visszanyertem a mászás képességét, sokkal megfontoltabb tempóban haladtam felfelé, immár folyamatosan. Nagyon sokat erről a részről már nem tudok elmondani, a fejlámpa fényében pompás erdőnek tűnt, itt is volt pár sarasabb rész, ahol épp nem lépcsőház-szerűen kellett kaptatni. A szakasz fele környékén aztán legnagyobb meglepetésemre a szállásomtól nagyjából 200 méterre vitt át a pálya, nem volt feltétlenül jó arra gondolni, hogy most akkor még vagy két-három óra, mire ide vissza fogok jönni. Ez valahogy mindig így alakul, az első maratonomon is elhaladtam a szobám előtt 38k körül… Bizonyos értelemben azért jó volt ez a rész, az aszfalt haladós, csak sajna épp annyira emelkedett, hogy futni nem bírtam. Nem mintha lejtőn kívül bírtam volna még bárhol.

És végül tényleg következett az utolsó, ló nélküli lovasroham, a sípályán felfelé a Jahorina tetejére, tök sötétben. Meglepetésemre magam előtt fejlámpákat fedeztem fel félút táján, a megfontolt, egyenletes tempóval visszaegerésztem magam pár sporttárs mögé – hogy aztán megint lemaradjak, mikor felvettem a másik pólómat, mert egyre hidegebb lett, a hegy teteje felé érve pedig egyre erősebb lett a szél. Kicsit sajnáltam, hogy nem látok semmit a környékből, meg már nagyon mentem volna lefelé, aztán ahogy robotzombiként tipródtam előre, egyszer csak fény gyúlt egy sátorban előttem húsz méterre, és előjött az utolsó ellenőrzőpont személyzete. Kérdezték, kérek-e valamit, vagy bemegyek-e a sátorba fújni egyet, én meg csak a fejem ráztam, mondván most már túl szeretnék lenni rajta, amilyen gyorsan csak lehet. Ennek jegyében elkezdtem futni (már amennyiben ezt futásnak lehet nevezni) lefelé, egész fura volt, hogy képes vagyok még rá. Utólag láttam, a kavicsos út elég szép helyen  kanyargott, ebből nyilván nem érzékeltem semmit. Az utolsó kétezren végül sikerült futni, talán ennek örültem a legjobban az egészből, és ennek köszönhető, hogy a végeredmény dacára mégis inkább futásként értékelem az eseményt, mintsem TT-ként. Negyedik szabály: Fuss, amíg bírod…

A célban már nem nagyon volt zsibongás, bár kaptam egy kis biztatást, ahogy a szerpentinen leereszkedtem a célba, de a sörnek és a büfének már nyoma sem volt. Megkaptam az érmet, pacsiztam a 16-hour crew pár tagjával, aztán egy kicsit végre leültem. Még a versenyközpontban a csomagoknál összefutottam egy ott pihenő ultrás hazánkfiával. Dumáltunk egy jót, míg a hazasétához gyűjtöttem az erőt, kiderült többek közt, hogy nyolc óta várta a cimbit, aki azt gondolta, ő lesz a gyorsabb, és akinél a kocsi- és szálláskulcs volt. (És aki hajnali egy óra után érkezett meg végül…)

Mondanám, hogy katartikus élmény volt beérni, amilyet még sosem éltem át, de valójában az érthető örömön túl igazából semmi különös. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne élveztem volna, sőt. Ráadásul szerintem ez egy pazar (és nem túlgondolt) verseny, fantasztikus környéken. Talán azért sem lett extrém érzelemhömpöly a végén, mert nagyjából az történt, ami várható volt: végigmentem, komolyabb drámák nélkül, bő másfél-két órával lassabban (16:40:48), mint a “mindenalegjobbanalakul”-forgatókönyvet kalkuláltam. Tudtam, hogy néha nagyon szar lesz, és valóban, párszor tényleg nagyon szar is volt… De még többször fasza, és ha levesszük a jégkrémezést és az eltévedéseket, nem nagyon lett volna benne(m) több, és hát talán ez sem annyira kevés. Életben maradtam, célba értem. Punksnotdead 🙂