„real stupidity beats artificial intelligence every time”
Nem szoktam 1-2 bekezdésnél többet foglalkozni a “hétköznapi” futásaimmal (nehezen vinne rá a lélek ezeket edzéseknek hívni), most mégis kivételt teszek, mert noha nem szervezett eseményen, de mégis valami szokatlannal próbálkoztam meg tegnap. Mivel manapság egyre népszerűbbek az instant túrák/terepfutások (ha nem tévedek nagyot, akkor a legújabb a Villámkör a sorban), én is egy ilyesmit vettem elő, csak a klasszikus fajtából, nevezetesen a Kéktúrát. Az OKT 17. szakaszával korábban már kétszer meggyűlt a bajom. Amikor az eredeti társaságunk arra járt, én különböző családi kulminálások miatt nem tudtam elmenni, amikor pedig egyszer télen enyhén diszkonnektálási céllal nekivágtam, Törökmezőnél nem mentem már be a sötét erdőbe lámpa nélkül az utolsó tízesre a ködben és a hóban. (Ezt utólag nagyon jó döntésként értékelem.) Így a lassan teli ellenőrzőfüzetben egész mostanáig tátongott egy apró lyuk, amit be kellett foltozni (más kérdés, hogy ezt a részt már más dolgok kapcsán többször bejártam), másrészt tudtam hangolódni a jövő hét végi Börzsöny Trailre, és nem utolsó sorban azt sem tehetem meg, hogy érdemi szintezés nélkül menjek a bosnyák hegyekbe. Lássuk tehát a történtek többé-kevésbé hiteles krónikáját…
3 óra 05 perc: Miközben feltettem a kávét, azon gondolkoztam, mikor neveztem én erre a hülyeségre és mennyi nevezési díjat fizethetem, amiért szombat hajnalban éjjel képes vagyok felkelni érte. Lassan azért kitisztult a fejem, amire azért is szükség volt, mert nagyon hatékonyan kellett összepakolni, csak annyi cuccot vinni, ami befér a futóhátizsákomba. A kihívást némi száraz ruha jelentette igazából, nem akartam hazafelé full szarosan zötykölődni.
5 óra 55 perc: Nézegettem a szintrajzot a vonaton, és nem tudtam elsőre eldönteni, az általam választott Nógrád-Nagymaros irány kapcsán arról próbáljam-e meggyőzni magam, hogy a Nagy-Hideg-hegyig elérni az igazán kemény (elvégre mégiscsak majdnem 1000 szint az 1700-ból, a táv kicsit több mint harmadán), azután már majd csordogálok lefelé, minden fasza lesz, vagy éppen ellenkezőleg, csak keserű csalódások sorozatát indukálom ezzel a táv második felére, és egy óvatosabb hozzáállás a nyerőbb. Végül inkább az első felé hajlottam, de az is igaz, egyáltalán nem állt szándékomban élet-halál harcot csinálni az egészből, nem lett volna túl okos dolog kísérteni a sorsot a szükségesnél jobban. Előzetes becslésem valahová hat és hét óra közé tette az időt, amit reálisnak éreztem a teljesítésre (a hét órát hívhatjuk szintidőnek is, azon túl már kicsit szomorú lettem volna).
7 óra 33 perc: Kisebb nehézségek árán (vonatkésés, hátizsák-helykihasználás optimalizálása) végre el is tudtam indulni Nógrád vasútállomásáról. Nagyjából két perc múlva vettem észre a szalagozást a kéknek ezen a részen. Nem néztem meg a versenynaptárat, egy pillanatra megijedtem, hogy egy futóhorda kellős közepén találom magam, ez szerencsére nem történt meg. Amikor az első hétezer után kezdtek jönni a valódi emelkedők, utolértem túrázókat, akik kérdezték, a versenyen futok-e, de csalódást kellett okozzak, ráadásul azt se tudtam, miféle verseny. Egyébként teljesen olyan volt, mintha kontrollfutó lettem volna, de ez nem állhatta meg a helyét, mert a kontrollfutásnak utólag jóval kevesebb a haszna: hazafelé megkerestem, az egy nappal korábbi Verőce Éjszakai Trail hosszú távja járt arrafelé, egész a Foltán-keresztig.
8 óra 45 perc: Sikeresen bemelegedtem, amikor szerencsére jött egy-két derékig dzsindzsás rész, tele csalánnal, (éretlen) málnával, meg ki tudja még mivel, a végén a két lábszáram úgy nézett ki, mintha megkorbácsoltam volna magam, vagy öt-hat csikarásból szivárgott enyhén a vér.
9 óra 22 perc: Felértem a Csóványosra. Mivel mióta kész a kilátó, legalább kétszer voltam már itt és egyszer sem mentem fel, most körbenéztem. Érdekes volt a sátor az első körbefutó szinten, amiből négy láb lógott kifelé, de igazából tényleg nyugisabb lehet fenn sátorozni, mint odalenn. A kilátás pedig valóban pazar volt.
9 óra 58 perc: Átértem Nagy-Hideg-hegyre, ahol csalódottan szembesültem a büfén a „Zárva” táblával (amit szombat délelőtt lévén kicsit furcsálltam). Annak örültem, hogy legalább egy csaphoz hozzáfértem, így a palackjaim fel tudtam tölteni. Ettem egy kis aszalt barackot, amit nagyjából tesztelési céllal hoztam, majd pár perc után mentem is tovább.
10 óra 32 perc: Rögtön kaptam egy kis ízelítőt abból, miért nem érdemes a lefeléket automatikusan a „könnyű” és/vagy „problémamentes” szavakkal azonosítani. A Kóspallag felé vezető ösvénynek volt egy igen hosszú része, ahol eső esetén a víz is lejön a hegyről, így tisztán köves volt végig. Valószínűleg van, aki ezt technikásnak hívja és szereti is, engem folyamatosan a bokasérülés rémével fenyegetett és rettenetesen idegesített a gyakorlatilag futhatatlan terep, amint átgólyalábaztam a sétánál alig gyorsabban. Esküszöm, sokkal szívesebben mentem volna inkább felfelé, mint ezen a kiszámíthatatlan mosódeszkán.
10 óra 50 perc: Megérkeztem a Kisinóci Turistaházhoz. Itt nyitva volt a büfé, ennek annyira megörültem, hogy kértem rögtön egy kávét, és leültem békében elfogyasztani a kerthelyiségben (és persze “beolvastam a QR-kódot” a füzetembe). Kicsit kényelmesebbre vettem a „frissítéseket”, eszembe jutott rögtön az első, meglehetősen kicentizett Börzsöny Trailem, amikor a második pontról nagyjából el kellett hajtaniuk a zárás környékén, mikor már vagy tíz perce ücsörögtem a crew egyik székén átszellemült arccal, miután egy teljes tábla, általam addig ismeretlen márkájú energiaszeletet a képembe gyömöszöltem. A kávé után feltöltöttem a víz és a kóla készletet, aztán elindultam a régen jó irányba.
11 óra 20 perc: Kóspallagon keresztül, a műúton mentem tovább, ebből ha jól értelmeztem, az első kétezer már nem része az új nyomvonalnak, ami nem zavart volna, az viszont, hogy aszfalton kellett menni a tűző napon, már igen. A kettős fedezékemet a meleg tízunciás bokszkesztyűbe bújtatott ökle itt ütötte át először, kaptam egy rendeset az orromra. A települést a furán nyírt focipályánál (csak az egyik felén volt levágva a fű, lehet, a helyi csapat nyáron egy félidős edzőmeccseket vív, és az az ő térfelük) elhagyva tértem vissza az erdőbe.
11 óra 47 perc: A kávészünet, majd a meleg, és utána az enyhe felfelé egy kicsit meglassított, nem voltam túl jól, de negyed óra után összeszedtem magam, hűs, jól futható ösvényeken jártam, arra gondoltam, most jön egy kis örömfutás.
11 óra 48 perc: Az idő lelassult, ahogy az adrenalin hirtelen szétáradt a testemben. Ez az a hosszú pillanat, ami nagyjából egyvalamire jó: van idő rendesen felfogni, hogy el fogsz esni. A rutinosabbak biztos képesek ilyenkor ügyesen elrendezni megfelelően a végtagjaikat, nekem ez sem sikerült, hatalmas puffanással zuhantam hasra, közben mindkét térdem és könyököm alaposan hozzádörzsöltem a földhöz. Nem tudom, miben akadt meg a lábam, de ügyesen a bal oldali végtagokat zúztam meg jobban. Az a térdem egyébként is sajog, mióta egy púpos taliga betonnal való manőverezés közben szépen megcsavartam (erről nem írtam korábban, úgyis mindig csak nyafogok, de a térdem is szar, igen), a könyök meg mindig jó, ha vérzik. Szóval jött néhány perc séta, amíg meggyőződtem arról, minden működik, meg amit lehetett, kitisztogattam.
12 óra 15 perc: A lelkivilágomat megviselte némileg a taknyolás, ezért elég visszafogott módon érkeztem be Törökmezőre, ahol jó nagy tömeg volt szombat délben. Elhatároztam, megvigasztalom magam egy sör ízű citromos üdítővel, konokul ki is vártam a sorom az étterem sarkában lévő büfében, majd megittam kívül, a pávákat bámulva. Pompásan nézhettem ki a zömében autóval érkező turisták között, nagyjából úgy, mint aki két hónappal ezelőtt tévedt el egy futóversenyen az erdőben, és most talált ki onnan.
13 óra 07 perc: Épp nem haladtam jól. Nehezen vettem fel a lépést a kalandpark után, aztán a Köves-mező környékére érve már-már hőség volt a nyílt téren, és az addigi felfelé sem alakult túl vidáman, kezdtem tényleg elfáradni a melegben, már az igen enyhe kaptatókat is inkább csak sétáltam, félszívvel bele-bele futva néhol. És még jött a Hegyes-tetőre az utolsó durva felfelé, ahol azzal szórakoztattam magam, hogy minél többet verjek az emelkedő alján utolért két suhancra a tetejéig. Az, hogy közben egy kidőlt fát lentebbről kanapénak néztem, és egy percig, amíg közelebb nem értem, tényleg azon gondolkoztam, ki hozta azt fel a meredek ösvényre és hogyan, azért beszédes.
13 óra 40 perc: Rákanyarodtam arra a keskeny részre, ahol a Téli Börzsönyön felfelé jöttünk, és rácsodálkoztam, akkor miért nem szartam be jobban a hólánc ellenére, de valószínűleg annyira koncentráltam a haladásra, hogy nem is tűnt fel a mélység.
13 óra 54 perc: Szembe jött egy kiránduló pár, a lány amikor meglátott, nem bírta visszatartani a röhögést, pedig erősen próbálta. Igazán jólesett.
14 óra 11 perc: Nagymaros belterületén megláttam egy vasúti táblát, és úgy döntöttem, legyen épp itt a cél. Természetesen az állomás épülete és az OKT-pecsét a peron másik végében, mintegy hatszáz méterre volt, én azonban leültem egy kis téren a padra az árnyékban. Előszedtem a telefont a táska aljáról, megállítottam az órát, és megpróbáltam összeszedni magam. (Egyébként az utolsó teljes kilométerem lett a leggyorsabb, de ez nem a mozgósított utolsó erőtartalékokon múlott, sokkal inkább az enyhe és szilárd burkolatú lejtőn. 6:36. Ha-ha. Szinte annyi, mint az összidőm).
23 óra 50 perc: Ekkor már javában aludtam, de van egy ilyen című szám a múltkor említett Blabla albumon… A dalszövegnél némileg pozitívabb értékelésként elmondható, hogy nagyjából az (el)vártnak megfelelően haladtam, főleg ha azt a bő fél óra dzsemborizást is beleszámoljuk, amit versenyen nem biztos, hogy megejtenék (kávézás, sörözés, kilátókból kilátás stb.). Az sem kizárt, Nagymaroson páran még emlegetni fogják a büdös, véres-koszos hobót, aki ki tudja, honnan mászott bele a szombat délutánba (de legalább készültem a Börzsöny Trailre, ami után most nem lesz zuhany). Azt nem érzem, hogy a Jahorinára elég lenne a forma, de majd kidolgozok mindenféle versenystratégiákat. Ha nem elírás a 21 órás szintidő, valid opció például az, ha kétharmad távig elmegyek erőből, aztán bóbiskolok valahol öt-hat órát, és azután fejezem be a versenyt (…). Ráadásul sosem futottam még terepen (sem) ennyit, honnan tudnám, mi az elég?
21097 