“Fuck, fuck, fuck, stuuuupid fuck”
(background vocal)
Bármennyire is remek volt a sóút, illetve annak hétvégéje, sejteni lehetett, hogy ezt az erőltetett menetet viszonylag kevéssé lehet bírni hosszabb távon. Ráadásul a már említett, gyengülő szelekciós nyomás éppen a várttal ellentétes hatást váltott ki: ha az ember gyakorlatilag minden percét hetekig lefoglalja 3-4 észbontóan fontos dolog, akkor miután ezek elkezdenek visszahúzódni, mód nyílik meglátni azt a 113 másik dolgot, amivel haladni kellene, miközben életben sem ártana maradni, sőt, urambocsá’ rekreálódni. Ezekben az elkeseredett pillanatokban sokszor jut eszembe a dal, mely szerint “semminek nem lesz vége, csak félbemarad majd minden.” Aztán persze elkezdek dolgozni azon, mégse minden maradjon félbe, ha egy mód van rá, de kell egy kis idő, amíg túllendülök a naakkor-hangulaton.
A múlt hét elején mindent elkövettem, hogy az álommanókat minél messzebbre űzzem, illetve a kezükből elejtsék az álomporos zacskót. Ennek ellenére kedden futottam reggel 11-et, ami cefetül ment, és az igazi holtpont szerdán jött el, amikor mentálisan és fizikailag is a mínusz végtelen állapotába kerültem. Kedden megpróbáltam tervet kieszelni a nyár további részére, de 4-5 hónap lenne az igazi ebből az évszakból a deficitek elimináláshoz, erre kellett rájönnöm (meg arra, hogy már egy ideje nyár van), ráadásul anyám is rosszabbul van megint, ami mindig segít összeszedettnek lenni. Azt hiszem, a szerda reggel összeszerencsétlenkedett 9k az év legszörnyűbb élménye volt.
Csütörtökön ráadásul kimaradt a szokásos zenélés, mert egy nagy levegővel az átokverte felújítás-projekt mostani ütemét tényleg le kellene zavarni most már belátható időn belül, haza kellett érnem korán rendezkedni. Pénteken azzal keltem korán és indultam el egy másfél órás etapra, hogy rendben, most már találjunk ki valamit, mielőtt becsavarodok. Hogy elérjem a mélypontot, ahonnan már csak felfelé lehet haladni, futás közben meghallgattam a Blabla egyetlen kiadott stúdióalbumát, ami talán a legcikibb lemez, amit szeretek. Egyrészt annyira tinédzser dolog, amennyire zene csak lehet, másrészt pedig (valamennyire az egyrésztből következően) olyan dózisban tartalmaz rinyálást, ami után az ember óhatatlanul abbahagyja azt, és elkezdi inkább a saját kezébe venni a dolgokat.
(A cikiről az azért még eszembe jutott, valószínűleg túl sok olyan zenekarról tudom egyáltalán, hogy létezett a kilencvenes és a nullás években – az Akna Campingtől a Zorró és a fóti suttyókig -, aminek a létezésével tisztában lenni vélhetően legalább annyira kínos, mint kedvelni a “Kétségbeejtően átlagos”-t. Az AC egyik számából (ami vélhetően Várpalota válasza akart lenni a Jönnek a férgekre) származó “A féltés üldöz, ha fél Tés üldöz” rímet például húsz éve próbálom kiverni a fejemből, sikertelenül. (A tési szélmalmoknál egyébként augusztus elején Don Quijote Run lesz, ha már.) Egy friss hír kapcsán persze felmerül, mennyi jogalapom van mások dalszövegeit kritikával illetnem, ha a sajátjaim sem jobbak, még ha ez a citált darab valamennyire szándékoltan ennyire tróger. Amúgy mondhatnám, bárcsak a tudományos munkásságom lenne olyan profetikus mint a a dalszövegírói, ha nem egy teljesen ugyanilyen hír inspirálta volna a szöveget az évtized elején. (Egyébként fogalmam sincs, a többiek játsszák-e még ezt a slágert, nem nagyon vagyok képben, mióta összeférhetetlen természetem miatt kirúgtak a bandából. Ami eredetileg fura módon egy Bradbury-novelláról kapta a nevét…))
Szombaton befejeztük az utolsó falazós munkát, a verandának is van vége. Most már azon kell dolgozni, mindennek legyen teteje. Este még ránéztem, meg tudok-e menteni valamennyi meggyet, de vagy a vihar, vagy meggyrajongó ismeretlenek megszabadítottak ettől a nyűgtől, minden megoldódik, ha elég ideig halogatjuk, csak nem biztos, hogy a megoldás kedvünkre való lesz. A szintén elhanyagolt konyhakertet ettől még rendbe kellett rakni, ez lett a vasárnap délelőtt programja (keresztedzés, keresztedzés), ezzel is el voltam maradva. Paradicsom azért lesz bőven. Meg cékla. Arra viszont most jöttem rá, az uborkát egyszerűen elfelejtettem elvetni a nagy zűrzavarban. Ehh. Nem ezen bosszantottam fel magam, hanem csak az újabb tesztelési igény miatt a vasárnapi futást délután egy és három közé sikerült beszorítani. Bekocogtam Szolnokra, vettem egy-két dolgot a réten, ami délelőtt derült ki, hogy kell, majd hazakocogtam, mindeközben nem kaptam hőgutát, szóval a teszt alapvetően sikerült, a tempót meg inkább ne feszegessük. Amúgy is pihenőhét jött volna, ha lehet mikrociklusokról beszélni ebben a kényszeres-rögtönzött Jahorina-felkészülésben.
A meleg azért lehet, az agyamra ment, vagy csak erőteljesebben szeretném visszarángatni magam a termékeny és tevékeny mindennapok mezejére (vagy távol tartani magam mindettől), ugyanis kitaláltam erre a hétre egy 100k-s kihívást. Egyelőre 35-nél tartok, de szeretnék egy “meglepetést” beiktatni (erről egyelőre csak annyit, nem verseny, viszont 40k és 1800 szint), remélem, a hétvégén ki tudok annyira szakadni, hogy nekifussak. Szóval ezek vannak (az első félévben amúgy nagyjából 190 órát futottam), vonszolom magam abba az irányba, amit előrének sejtek.
21097 
