getting my act together

„Bunkó fasz vagyok, ezt jegyezd meg!”

„Mindenki azt hiszi róla van szó és senki se tudja, erről szó sincsen”

Ha jelentős mennyiségű alvásdeficitet halmozok fel, mint ahogy az megtörtént az utóbbi hetekben, lassan hónapokban, akkor meglehetősen elvékonyodik az az egyébként sem túl vastag szocializációs máz, amivel annak idején leöntöttek. Ilyenkor a szokásosnál is rosszabbul tolerálom az emberi tulajdonságok egy markáns részét, de ezzel egész biztosan mások is így vannak. Az viszont már közel sem biztos, hogy ilyenkor a Terminátor 2 játszóteres jelenetének egy alternatív változata bukkan fel mások elméjében, mint nekem. Ilyenkor ott állok a kerítésnél Sarah Connor mellett, ám ellentétben vele, én mosolygom (és nem csak azért, mert ha a lökéshullám eltávolítja a koponyáról a lágy részeket, akkor az ember már csak vigyorogni tud, „mert nincs más választása”). Zsebemben ott volt ugyan egy „Delay Nuclear Apocalypse” kapcsoló, de a kezem még véletlenül sem lendült volna arrafelé. Szerencsére a magyar szub-underground készített már filmzenét is a hasonló fantáziák aláfestéséhez (nem mintha végtelen sok probléma lenne a You could be mine-nal), ami párszor meghallgatva kimasszírozza az emberből a keserű pirulákat. (Apropó, masszőr. Mivel a vesém tája nagyobb megerőltetések után még mindig elkezd sajogni, most hajlok (…) arra, ami az első gondolatom volt, vagyis hogy valami a gerincemmel/tartásommal lehet mégis, sőt, érzékszervi bírálat után elmondhatom, izmok is vannak arrafelé. Szóval ennek majd a végére kell járni.)

No, de mivel – a költővel szólva – vigasztalást a játék sem szerez, lássuk inkább, hogyan próbáltam mégis inkább a túlélés felé, sőt, azon túl, az építés felé evickélni az elmúlt napokban, különösen azért, mert a szelekciós nyomás enyhült egy csöppet. Szilveszterkor írtam arról, hogy idén szeretnék sok mindent másként csinálni, ez egyelőre mérsékelten megy jól, az első nagyobb saját, elmaradt projekt szinte kezelhetetlen egyensúly-eltolódást jelentett, de majd csak lesz ez még jobb is (illetve kikelnek már elvetett magok). A kora hajnalok például szinte maradék nélkül visszanyerték eredeti, nekem kedvesebb funkciójukat. Nem mellesleg bámulatos az emberi szervezet, ahogy a futásra szépen lehet trenírozni, ugyanúgy be lehet kalibrálni fél négyes ébresztőre, aztán már akkor is felébredek ilyenkor, amikor éppen nem hasznos, sőt, rohadtul aludnom kellene.

És még egy szolgálati közlemény: jelen bejegyzésben nem fogok kitérni a most hétvégi könnyűbúvárkodásomra a Szent Iván éji Sóút 50-es távján, noha friss és alapvetően pozitív az élmény, de annyi minden apróságot és egyebet vakarásztam össze a múlt héten, hogy a koherencia jegyében nem próbálom ezeket egybekovácsolni egy eseménybeszámolóval. (Pedig nagyon plasztikus képeim vannak egy olyan hétvégéről, ami szombat reggel hattól este hatig cseréprakással telt, majd rövid átöltözés és összepakolás után este tízkor elrajtoltam Szolnokról, hogy javarészt szakadó esőben reggel húsz perccel a cél kinyitása előtt (ugye ez túra volt, nem futóverseny) megérkezzek Nagykátára. Ott sürgettem a fürdést (a strandon volt a végpont) és a pecsétet, mert el kellett érnem a 6:16-os buszt, hiszen kilenctől megint raktuk a cserepet. Vasárnap este ötkor ájultam el, de erről majd máskor.)

Az eggyel ezelőtti hétvégén a kőműves kollégának jobb dolga akadt, így próbáltam normalizálni a helyzetet, meg előre is tekinteni (elmentem nyílászárót böngészni, meg ilyenek), ennek egy szombat reggeli tízessel igyekeztem nyomatékot adni. Közben megnéztem, érik-e már a meggy, elvégre valamikor fel kell tölteni a „legendás” meggylekvár készleteimet. A verdikt szerint 1-2 hetet még kibír a termés a fán, mire ezt írom, ez el is telt, fingom sincs, mikor fogom leszedni (tavaly majdnem négy vödörrel lett, olyan helyen vannak a fák amúgy, ahol most szerintem azokat látni se fogom a szúnyogfelhőtől), kimagozni és megfőzni, de valamikor muszáj lesz. A vidéki élet a keresztedzések kiapadhatatlan tárháza: a vasárnapi hosszú után a borsót kellett leszedni, amiből a 3×4 méteren a rengeteg eső hatására lett vagy tíz üveggel, egyik-másik elfeküdt növényke nagyjából nyakig ért, mire kihajtogattam… A bemelegítés a borsószüretre egyébként a vártnál jóval jobbra sikeredett. Mivel rohadt meleget prognosztizáltak, meg ugye akadt még elfoglaltság, fél ötkor elindultam a hagyományos, 32k-s nagykörömre, a kapun kifelé félálomban olyasmit mondogattam magamnak, hogy „Jahorina, bazmeg, Jahorina”.

Nagyjából félóra alatt magamhoz tértem, aztán váratlanul elkezdtem agyalni azon, miért is nem nyúlna a kezem az apokalipszist elodázó gomb felé, mennyire szeretem másokban a búgócsiga-szintű énközpontúságot, a felelősségvállalástól mentes és/vagy öncélú okoskodást, az empátia „túltengését” vagy a nagyközönség előtt magabiztosan és látványosan elvállalt, majd leszart feladatokat. Utólagos rekonstrukció alapján ezeken úgy felvidultam, hogy 5 és 15 kili között egy órán belül voltam. Arra mondjuk jó volt, hogy a végén rájöttem, mi szokott legjobban idegesíteni az emberekben, és nem vidultam fel tőle, mert nehéz számon kérni valamit, ami szemmel láthatóan pár milliárd embernek fontos, nekem meg nem (ld. még status seeking monkeys). A focit is azért hagytam abba először (lélekben, másodjára, fizikailag már a folyamatos térd- és bokatraumák okán, de akkor már amúgy sem volt az igazi), mikor rájöttem, nem várhatom el minden játszótársamtól azt a vehemenciát, amivel „játszom”, viszont akkor meg mi értelme? Az életet mindenesetre botorság lenne hasonló okokból abbahagyni, szóval némileg változtatnom kell a hozzáállásomon. Szerencsére a világot meg nem váltó gondolathömpöly után már szétáradt bennem az endorfin szeretet, és csak élveztem a futást, mert tényleg váratlanul jól ment, az egyre növekvő meleg ellenére. 25k után nagyot pancsoltam egy közkútnál, mert már hét után kicsivel is kezdett rohadt fülledt idő lenni (átéreztem, milyen lehetett az UTH-n a frissítőpontunkon megmártózni hideg vízben), kicsit később meg szereztem jégkrémet, amit komótosan elmajszoltam a régi négyesen hazafelé. Nem akartam túlságosan ütni magam a végén, az utolsó harmadban túlzásba vitt wellness ellenére is majdnem belefértem a három és fél órába, amit bátorításnak vehetek.

Egyetlen mellékkörülmény zavart, a többé-kevésbé új nyári futónadrágomról kiderült, hosszabb távokon teljesen alkalmatlan funkciójának ellátására, valamit tenni kell. El se tudom képzelni, miért nézegetne ilyet bárki is, de aki látott rólam képeket terepfutóversenyeken, annak feltűnhetett, hogy (a 2012-es kassai maraton pólóján kívül) szinte mindig zsebes kosarasnadrágban futok öt fok felett, ami nekem bevált hosszú évek alatt (ezt szoktam meg, ezt szeretem, egyszerű vagyok, na), és ami az utóbbi évben mintha teljesen eltűnt volna a nagyobb sportboltokból. Mármint az a kombináció, hogy egy nadrág hosszú szárú _és_ zsebes legyen, értelmes anyagból. Vagy én nem keresem elég lelkesen (értelemszerűen futósboltban ilyesmit korlátozottan tartanak), hiszen finoman szólva sem erősségem a shoppingolás, de ha évekig be tudtam ezeket szerezni, talán nem én lettem hülyébb, hanem a választék kisebb. Igazából lényegtelen, csak meg kell oldani valahogy, mert a mostani cucc három óra gimnasztika fölött például olyan nyomokat hagy a derekamon, mint amilyeneket a Mindenfelé Helyszínelőkben a megfojtott áldozatok nyakára szoktak sminkelni. Télen egyébként találtam egy Asics futóshortot rendrakás közben a szekrény mélyén, a mai napig megfejthetetlen rejtély, mikor és milyen indíttatásból vehettem (arra emlékeznék, ha esetleg nyertem, vagy valami nevezéshez járt volna), tipikus tehénen-a-gatya-szindróma. Már ha használtam volna egyszer is. Majdnem annyira hihetetlen egy hosszú bekezdést írni a futónadrágomról, mint az, hogy legutóbb leírtam, és benne is hagytam a szövegben a „sipirc” szót…

A múlt hétnek nagyobb lendülettel igyekeztem belevágni, Pisti is szerette volna pótolni a hétvégét, így kedden-szerdán a hajnali futás, napközben tetőléc-baszkurálás+cserépválogatás, este minden egyéb munka ritmusban leledzettem, a keddi 11 végén most már szokásos módon ismét leteszteltem az ezrest, 4:40 lett, maradhat. Egyelőre. Pénteken még hozzátettem egy órácskát, de akkor már eldöntöttem, mindenképpen megyek a túrára, nem forszíroztam túlságosan. A hétvége eseményeiről majd hamarosan beszámolok, azt már lelőttem, hogy voltam, az Extra 50-en voltam, beértem, nem is volt rossz.

Ami még a múlt hét krónikájához tartozik: mint ahogy azt sejteni lehetett, beneveztem a Piros85-re. Mit is mondhatnék? Kicsivel messzebbre szerettem volna eljutni az év elején, mikor tervezgettem, de ha ez sikerül, maradéktalanul boldog leszek, és talán a fokozatosság szempontjából ez most a megfelelő lépcső, sőt eredetileg is ez lett volna. Négy hónap van még addig, okosan felépítve (…) és persze addig egyben maradva ennek mennie kell. A Jahorina jó teszt lesz, bár a 21 órás szintidő alapján ott egyelőre nem a teljesítés tűnik lehetetlennek, hanem inkább az a kérdés, a végeredményt mennyire lehet majd futószempontból értékelni. A P85-ön 15 óra a limit, ott ezzel a méricskéléssel nem kell majd foglalkozni… A héten azzal is szembesültem, hogy a Tanúhegyek Nyomában versenynek hála van ITRA Performance Indexem, ami elég vicces (azt meg még picit szokni kell, amikor egy 40+ verseny az S-es méretkategóriában van). A három „Starter” kategóriából ezzel egyből a harmadikban landoltam. Yippee-Ki-Yay! Belebotlottam egy érdekes cikkbe a táncról, amiben néha egész bekezdéseknek maradna értelme, ha a “dance” szót kicserélnénk arra, hogy “trail running”, de ezen azért még gondolkoznom kell… Zárásként még egy szórakoztató momentum, a héten Tamás barátom, a K2 interjú szerzője írt, hogy valamelyik kollégájának az ismerőse szeretné Koffein Kapitányt meghívni a Digisport valami műsorába. Sajnos egyszer volt Budán szuperhősvásár…