the great phantom kidney swindle, part 2. a scary clearence

Néha az alapvetően örömteli történések mellé társulnak olyan, elsőre járulékosnak tűnő dolgok, amik jóval hosszabb időre képesek megkeseríteni az ember szájízét, mint az egyébként indokolt lenne. Valami ilyesmi járt az eszemben, miközben tegnap estefelé a kontrollról hazafelé zötykölődtem. Maga a „vizsgálat” mondjuk nem állt túl sokból, mindössze a nagylaborom mindenféle eredményeinek áttekintéséből, amiben gyakorlatilag semmi olyasmit nem lehetett felfedezni, ami aggodalomra adhatna okot. Ami meg esetleg határérték közeli, az pedig leginkább énspecifikus, mintsem rendellenes, legalábbis összevetve egy tíz évvel ezelőtti leletemmel, amit a doki bácsi rafinált módon szintén előbányászott a labor adatbázisának mélyéről. Az is kiderült, hogy gyakorlatilag tesztoszteronba vagyok pácolva belülről, a PSA-teszt eredményének több mint megnyugtató volta pedig képes volt elnapolni a hátsómban történő turkálást is.

Ugye, a problémák itt kezdődnek. Ha semmi nem mutat ki elváltozást, valamint most nincsenek érdemi tüneteim, és feltételezzük, nem láttam rémvért annak idején, akkor most mi is van tulajdonképpen (valahonnan jönni kellet a matériának)? Azt mondta az orvos, ha egyetlen hajszállal több rendelleneset látna, akkor elküldene CT-re, mert például egy apró daganat tudhat ilyesmit okozni, de jelen állás szerint inkább nem tenne ki az ezzel járó sugárterhelésnek. Így más egyébben nem maradhattunk, csak abban, hogy ha megint előjön valami, akkor sipirc vissza, ősszel pedig mindenképpen menjek el megint laborba és ultrahangra, akkor is, ha nem tapasztalok semmi rendkívülit. Kifelé menet még eleresztett egy „Vigyázzon magára!”-elköszönést, amin viszont őszintén elvigyorodtam. Ez az egyetlen dolog, amire valószínűleg képtelen vagyok a világon, és ezt a doki is sejtheti, hiszen első alkalommal, mikor az anamnézis során elmeséltem „a” tünetet, vagy tíz percig beszélgettünk a futásról, és mondtam neki a Jahorinát. Azt mondjuk nem tudhatta, hogy már napok óta a Piros85 versenykiírásával indul el a böngészőm, de most még azt hazudom magamnak, idén ez még korai lenne. Természetesen mindannyian tudjuk, be fogok nevezni, mert hát én így vigyázok magamra.

Korábban felelőtlenül emlegettem olyasmit, hogy összeállítok egy mentő-edzésterv-féleséget a következő hat hétre, ebből egyelőre nem lett semmi. Gyakorlatilag teljesen esélytelen lenne a jelenlegi körülmények között bármiféle tervről azt hinni, majd én azt szépen követni tudom. A héten viszont kidolgoztam pár hüvelykujj-szabályt, amiből a legfontosabb az alvásra vonatkozó lett. Ha tudok négy órát aludni egyhuzamban, és még többre is lenne lehetőség, akkor a további alvás becserélhető/becserélendő futásra. Ez elég bizarr, de az is, amikor már kedden sóvárogva gondolok a csütörtök hajnali négytől hatig terjedő sávra… Ez a 20k-ra tervezett, de végül „csak” 17-re sikeredett futás enyhén múltidézős lett. Annak idején (hat éve), mikor a második BSZM-re készültem, a futóbolondságom/függőségem egyféle szimbóluma lett számomra az, amikor egy teljesen átlagos hétköznap felkeltem fél négykor, futottam egy félmaratont, majd elindultam a fővárosba dolgozni. Mindez februárban történt:

Sokáig meg voltam győződve, erre nem leszek képes többé. Never say never. Azt persze nehezen lehetne ráfogni erre a futásra, hogy soha nem esett még ilyen jól, netalán gyönyörű, légies mozgással hasítottam a hajnalban. Alapvetően attól rettegtem, elalszom futás közben és elgázolnak, bár erre végül szerencsére nem került sor. De csak mert nem február van…

Mivel ma teljesen váratlan módon nem próbáltuk a tetőt visszarakni (megint van teraszom pár napig, őrület!), egy tízesre rápróbáltam, viszont most már arra mentem, ahol egyáltalán nincs forgalom, egyébként is ideje lenne visszaszokni a gátfutásra. Hajnalban még nem tűnt fel az egyes és a kettes közötti úton átfutva (vagy tegnap begyűjtötték az összes dögöt), hogy időközben kisebb természeti katasztrófa történt nálunk. Valahogy mindig csak ilyesmivel kerülünk be a hírekbe… Szóval, ha már „gátfutás”, nekiláttam „résztávozni”. A töltésen kétszáz méterenként van kőoszlop, kiválóan használhatók távolságjelzőnek futás közben, meghúztam tíz hosszt, a miheztartás végett. Hiányzott, mint szar a zsebből. Csodás formában vagyok.

Zárásként a futás szempontjából releváns egyéb hírek, történések rovatunkban említésre érdemes, hogy nem igazán sikerült az egyik melómtól megszabadulni, abban maradtunk, a nyár végéig nyugalmasabb időszak jön, térjünk vissza rá akkor. Közben gőzerővel rakom össze a remélhetőleg utolsó általam szerkesztett folyóirat-lapszámot, de valahogy abban sem bízom, hogy ez tényleg az utolsó. Így persze ultrákra készülni egyértelműen könnyebb lesz. Sokáig azt gondoltam, a Börzsöny trail és a Jahorina nem passzol össze, de jobban megnézve kiderült, két hét van köztük, így beneveztem az előbbire. Némileg összeomlott a második negyedév versenyterve, próbálom most legalább részben visszaépítgetni. Nagy kérdés, a kedvenc túrámmal, a jövő héten esedékes Szent Iván éji Sóúttal mi a csuda legyen, az 50-et erősnek érzem, viszont kellene, ha csak botorkálva is. Meglátjuk. Egyéb érdekességeink között említendő egy érdekes cikk a 10000 lépéses szabályról, ami az írás alapján leginkább egy kiváló marketingfogásnak tűnik (természetesen a hatvanas évek közepén). Bár én ezért is az Adamis-Presser szerzőpárost tenném felelőssé. Miközben igazából csak mindössze 16 óra egybefüggő alvásra vágyom…