words don’t come easy

Ha már a legutóbbi bejegyzésben megemlítésre került a szinte egy éve tartó blog-revival (amely során remélhetőleg nem váltam saját magam karikatúrájává), a mostani témánk kapcsán érdemes azt is hozzátenni mindehhez, hogy amikor éppen megy, akkor nagyon szeretek írni. Nem ebből élek, sajnos vagy hála Istennek, ezért nem megy mindig, de nem kis örömöm lelem ebben, bár ez valószínűleg legalább néha-néha érzékelhető olvasóként is. (Régen egy-két zenekarral beszélgettük, jó lenne ismeretlenként meghallgatni a saját dalainkat, néha ugyanígy szívesen elolvasnám ismeretlenként egy-két írásom. De a teljes amnéziát nem érné meg.) Az elmúlt hónapok leginkább a blog indulásának időszakát idézték meg számomra, amikor ráérő perceimben (amiből most gyakorlatilag nincs, de erről majd kicsit később) nagyon sokszor tulajdonképpen blogírással foglalatoskodtam, még ha effektíve nem az történik éppen: fordulatok, témák, címek, hasonlatok jártak a fejemben, nem csak futás vagy verseny közben, hanem a metrón, egy kevésbé jól sikerült megbeszélésen vagy éppen lángosért sorban állva a piacon. Részben ezért írtam duatlont legutóbb, ez valójában az én sportom. Kellemeset a haszontalannal.

A nyájas olvasó már ráncolja a homlokát, hogy ez most hogy a fenébe jön ide, mindjárt lesz egy de, vagy ilyesmi. És Önök ismét rendkívüli éleslátásról tesznek tanúbizonyságot (a redők alatt), de (itt van egy) talán mégsem pontosan annyira tragikus fordulat következik. Szóval nem tudom, mikor fogok visszatérni a normál állapotokhoz (mondjuk jogos lenne az a kérdés is, vol-e valaha ilyen?). Az elmúlt hetek hatására nagyon fáradt vagyok, és mivel (ha már örömteli módon, részben néhány legjobb gyakorlat hatására visszanyertem valamennyit tettrekészségemből) nekem ez a mutatvány egész emberes, nem könnyen követem le az olyan időszakokat, mint a mostani. A hosszú hétvégén nagyjából annyit aludtam, amennyit egy éjszakára pihentetőnek mondanak, és ennek nagy része akkor tört rám, amikor tegnap este az UTH-ról hazaérve végre szerettem volna egyik kedvenc hobbimnak hódolni. Meg is írtam nagyjából egy fél bekezdést, mielőtt összecsuklottam, bár az teljesen nem ez volt, és nem is azt kezdte ecsetelni, milyen fasza volt crew-nak lenni. Szóval gyűlnek az impressziók, lenne miről és mit elbeszélni, csak most egyszerűen kiestek azok az órák, amikor mindezek leülepednek.

Persze, ez nem feltétlenül baj mindig, nem vagyok meggyőződve arról, hogy az elmúlt hetek vonulatába illeszkedő, a jó és rossz illúziókról (megtett szükségtelen vagy meg nem tett szükséges dolgokról, valamint az ezek közötti furcsa átmenetről) szóló értekezésem közérdeklődésre tartott volna számot (a biztonság kedvéért kitettem volna előtte az ordas közhelyek alertet (vajon most is kellett volna?)). De ezen kívül természetesen szerettem volna túlzott részletezettséggel beszámolni a crew-szüzességem elvesztéséről, ezzel együtt az UTH-n szerzett tapasztalataimról. Ehelyett legyen most elég annyi, hogy kevés szürreálisabb van annál, mikor több száz futó bemegy szűk kordonok közé éjjel kettőkor egy töküres kisváros folyópartján, majd fejlámpákkal együtt eltűnnek a környező hegyekben, mintegy kéttucatnyi egyéb ember tekintetétől övezve. Magát a „melót” roppantul élveztem, valójában közel akkora buli, mint futni, még akkor is, ha többek között megnyertem a vízhordó szerepet, mert a szóba jöhető többi srác derékbántalmakkal küzdött (én meg mondtam, hogy egy hónapja felújítunk, bármit elbír a derekam (csak este szoktam jajgatni kicsit, mikor olyan fordulékony leszek, mint egy komphajó, vagy egy hátára fordított teknős)). Nagyon jó csapatunk volt, több 100k+ ultrás futóval, csak pislogtam néha. Azt is tudom már, nagyjából milyen lehet egy koncerten csaposnak lenni, amikor az előzenekar már nem, a főzenekar még nem játszik. Valahogy úgy képzelem, mint amilyen az a 20 perc volt, amikor ránk esett a zöld táv (54k) szinte teljes mezőnye, akiknek a mi pontunk volt az első frissítő. Sok embernek csak a kulacsát láttam, az arcát nem igazán.

Ezen kívül nyilvánvalóan szerettem volna írni arról az éppen maratoni távról, amit a múlt héten három kora hajnalon sikerült összelopkodni (15-10-17), leginkább a szerencsésnél gyorsabb tempóban (nyilván magamhoz képest – run fast, die young). Ez édeskevésnek tűnik másfél hónappal egy 69k-s verseny előtt (a szintre jelenleg gondolni sem merek), a semminél viszont egész pontosan a blog címének kétszeresével több. Az UTH után ma hajnalban muszáj volt valamennyit futni, még ha 40 percet sikerült mindössze, mert fél hétre jött a kőműves (Pisti szerint az ilyen papi ünnepek jók, mert lehet haladni a dolgokkal) és megint egész nap torzóra dolgoztam. Estefelé már majdnem felfordultam, hiszen magasan vagyunk már, minden szívás. Átkozott helyzeti energia.

És mindezek mellett írnom kellett volna arról, mennyire örömteli számomra, hogy a környezetemben több futó kifelé jön a sérüléséből, van aki óvatosan, van, aki a kihagyáshoz képest emberfelettit nyújtva. Talán még nekem is van esélyem.

 

words don’t come easy” bejegyzéshez ozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s