IPOS denial/hypochondriac attack

A legutóbbi bejegyzést azzal zártam, legközelebb akkor írok, ha érdemben futok vagy kiderül, miért nem tudok. Egyre inkább úgy érzem, ez utóbbi el fog jönni, így valószínűleg szekvencia lesz ebből, nem pedig “vagy”, de ezen a héten még az érdemi futás került sorra. Az esős idő lelassította a felújítással kapcsolatos tennivalókat, maradt egy kis tér a futásra, bár a vizelet most megint aszús (legalább ötputtonyos!),  a jobb vesém pedig szinte folyamatosan tudatja a helyét. Megnyugtatóbb lenne, ha legalább néha kibírhatatlan görcsök rántanának magzatpózba, mert akkor egyértelmű(bb) a diagnózis, de így azért aggódom csöppet. Jövő héten talán vége lesz annak a bolygó hollandinak, ami mostanában zajlik, és tényleg sort kerítek arra, hogy valaki a vesémbe lásson. Addig marad ez a “sérült vagyok vagy sem”-prüntyögés.

Az elmúlt napokban egyébként is muszáj volt futnom, kicsit úgy éreztem magam, mint a béka, akit nem a forró vízbe dobtak, hanem alágyújtottak és szép lassan melegítették a vizet forróra. Ha már pörgetni “kellett”, hozzátettem egy kísérletet, a következő megfontolásából: ha tényleg van valami komoly nyűgöm, akkor ennek már erős nyomot kellene hagynia a teljesítményemen. Tehát nem csak futottam, hanem viszonylag durván ütöttem magam, ha már heti négy etapra sor került (szumma: 62k). A kedd hajnali 12k inkább csak visszaszoktatás volt, a másnapi 15 viszont bőven befért másfél óra alá, közte egy 4:50-es kilivel. Úgy tűnt tehát, nem robbantam le, illetve nem kezdtem el totálisan hanyatlani (bár ennek a sitt-, cement-, tégla-, vályog-, terméskő-mozgatásból szintén látszania kellett volna), remélhetőleg tényleg nem komoly a történet. Pénteken még az akaraterő-próbát is megdobtam, korán kellett Pestre mennem, mégis kitámolyogtam a vidéki hajnalba fél ötkor, egy szűk tízesre. A péntek tartogatott még egy roppant furcsa dolgot Koffein Kapitánnyal kapcsolatban, amire az elmúlt bő tíz évben nem volt példa, és valószínűleg a következő negyvenben sem lesz, de ezt egyelőre fedje jótékony homály. Be fogok számolni erről, amint aktuális lesz, némi pironkodással.

Szombaton jött az eddigi legkeményebb keresztedzés idén, lebetonoztuk teljesen az elbontott részt, mintegy 30 négyzetmétert. Estére át tudtam érezni azt, hogy a futás miért a huszadik század második felétől lett divatos. Nem hiszem, hogy bárki vágyna még egy intervallumos edzésre tíz óra fizikai munka után, de előtte sem. Én biztos nem vágytam. Mondjuk Békéscsabán az ötvenen előttem végző srác, Ede mondta, hogy ő ács, amit azért elég kemény lehet összeegyeztetni szezonban a futással, mikor 8-12 órát vagy a tetőn…  Ma, vasárnap, a tagadás csúcsaként bevállaltam egy hosszút (25k), a terv a húsvétihoz volt némileg hasonlatos volt, vagyis kellemest a hasznossal. Most nem benzinkút, hanem hatalmas kerülővel a szolnoki piac volt a cél, mert idén a turbulens időkben elblicceltem a palántanevelést, be kellett szerezni a lecsó-alapanyagot (a héten egyébként retket már szüreteltem, és a saláta is ígéretes). Jó lenne, ha jövő héten már elmaradnának az 5-6 fokos reggelek. A palántákat inkább buszon hoztam haza, nem kínoztam őket futás közben lóbálással, főleg mert az odafelé 25 bőven elég volt.

A heti tapasztalatok alapján nem lettem beljebb azzal, van-e baj, vagy nincs, illetve mekkora, most már valóban ideje kideríteni, mielőtt végleg szappanopera alakul a dologból. Azt azért túlzás állítani, flottul ment volna minden, de most tényleg elég sok minden összejött, kevés dolog indokolná a csúcsformát. A többször emlegetett Insta-kísérletem egyik kedvező mellékhatásaként (néhány paródia-accountnak köszönhetően) némileg tájékozottabb vagyok viszont a terepultrás angol szlengben, illetve onnan is egyértelmű, hogy a futóvilág legalább harmada kb. mindig sérült, forgószínpad-jelleggel. Ennek egyik leképeződése az “enyhén” önironikus “injured piece of shit” (IPOS) szakkifejezés. Meglátjuk, magamra aggathatom-e, vagy csak egy rossz szimuláns vagyok.