interesting times

“TAKE THE UNIVERSE AND GRIND IT DOWN TO THE FINEST POWDER AND SIEVE IT THROUGH THE FINEST SIEVE AND THEN SHOW ME ONE ATOM OF JUSTICE, ONE MOLECULE OF MERCY. AND YET—Death waved a hand. AND YET YOU ACT AS IF THERE IS SOME IDEAL ORDER IN THE WORLD, AS IF THERE IS SOME…SOME RIGHTNESS IN THE UNIVERSE BY WHICH IT MAY BE JUDGED.”

“But I am me”

Miután az eggyel ezelőtti vasárnap 11 körül az eső véget vetett fékeveszett rombolásunknak és nem tudtuk befejezni a bontást, délután futhattam szűk tucatnyi kilométert. Nagyon nehezen melegedtem be, és olyan dolgokon idegeskedtem közben, amire nincs ráhatásom, de a második fele nagyon jól esett, hiányzott nagyon az ilyen jellegű mozgás. Most vasárnap délután háromkor már nem kezdtünk el alapot betonozni, így a műszakot egy pontosan egyórás 10k-val zártam. Nagyjából ennyit tudok írni a futásról az elmúlt bő egy hétre, akit leginkább ez érdekel egy futósblogban, látogasson vissza jövő héten. Hátha. Én is azt szeretném, hogy termékenyebb legyek ezen a téren.

A továbbiakban az életközépi válságomhoz fesztiválhoz és a hét eseményeihez kapcsolódóan elmélkedem azon, miért keverem magam mindig lehetetlen helyzetekbe, illetve miként tükröződik(?) ez vissza Koffein Kapitány lényében. Vajon K2 valójában a gazdatest jellemvonásainak esszenciája, afféle kikristályosodása, igazi önmaga? Vagy pont nem, egy álca mindössze? Netalán hagymázas vágyálom? Vonhatók-e le általános következtetések a létezéséből, vagy csak egy egyedi, elszigetelt jelenség, jó-rossz vicc?  Vérforraló kérdések ezek, melyek nagy tömegeket tartanak izgalomban. Vagy mégsem. De szeretném ezt végre végiggondolni, és az írás segít a gondolkodásban, ez meg történetesen a saját blogom. Átmegyünk kicsit osztályfőnöki órába. Történik ez azért is, mert a sporadikus felbukkanások után az idei, frekventáltabb hétköznapi szuperhős-jelenlét többször indukált K2 eredettörténetével kapcsolatos kérdéseket (az élet sokkal könnyebb volt 2008-09-ben, amikor nem volt évente X+3 szuperhősös film… No, meg a derekam sem fájt szinte sosem). Ezekre a kérdésekre bő tíz év alatt saját magamnak sem tudtam koherens választ adni, sőt, igazából meg sem próbáltam. Nem mintha a miért futok kérdésre írt többszöri nekifutások (runner without a cause és társai) érdemi eredménnyel jártak volna (bár mostanában olvastam néhány próbálkozást ebben a témában, amelyek bármilyen briliáns stílusban íródtak, általában szintén a “futni jó és kész, de legalábbis én nagyon szeretek” végkicsengéssel zárultak). Ettől még persze nekifutok (…), hiszen jelszavaink valának: futás és írás róla(m).

“Hogy élnél érdekes időkben!” – szól a közismert kínai átok, ami többször eszembe jutott a múlt héten (és itt nem számolva az egyébként számolatlanul taligázott sittet, meg a 80 évvel ezelőtt az alapba “rejtett”, 40-45 kilós terméskövek kilegózását), különösen akkor, amikor az eredetileg a futásra fenntartott hajnali fél öttől reggel hétig tartó sávba betüremkednek olyan egyéb teendők, amikre nem jutna máskor idő. Utaltam rá, talán két hete, lesznek időzavaros pillanataim a közeljövőben, de arra, ami elöntött, nem számítottam. Az még várható volt, hogy tényleg lesz egy másik félállásom (sok-sok papírozás, tegnapra, nagyja pipa), de egyrészt majdnem elfelejtettem egy konferenciát, amin a folyóiratunkat “kellett” népszerűsíteni egy beszélgetésen, másrészt megtaláltak egy “visszautasíthatatlan” szívességgel, segíthetek egy másik lapnak kialakítani a szerkesztőségi rendszerüket. Egyébként is mérhetetlenül sokat szívok mindenesként a lappal (bár már nem sokáig), de az tényleg övön aluli, amikor a szívás közben felszedett tudás annyira értékes, hogy további társadalmi munkát generál…

A hasonló szituációk nyomán egyre gyakrabban töprengek el, vajon mennyire balfaszság a részemről, hogy mindig megtalálnak az olyan dolgok (és aztán jó sokáig rajtam maradnak), amiket valakinek meg kell csinálni, de általában annyi személyes haszonnal senkinek nem kecsegtet, amiért ő lenne az a valaki. Én meg szeretem, ha rendben vannak a dolgok. Sőt, idegesít, ha nem, de annyira, hogy sokáig nem engedek el számomra erősen deficites “kötelességeket” (és igazából egyre jobban utálom azokat, akik ezt időben, ám még inkább idejekorán megteszik, főleg mert ez utóbbiak a legvokálisabbak “úúúú, mindent megpróbáltam”-témakörben (egy faszt próbáltál meg, my friend)). Egyre inkább az a benyomásom, általában Holstein-fríz tehénként viselkedem, amiről azt tanítják, akár a saját szervezete kárára is tejet termel. A suszter cipője meg persze mindig lyukas. Be’ szépen körbe tudom írni a szerecsétlenkedést. De ez van, az ember nem tud kibújni a bőréből (maximum néha belebújni valami másba), és nem is várok sokat az univerzumtól cserébe, az emberektől is mindössze annyit, hogy ne legyen természetes, vagy elvárás. Mielőtt túlságosan sajnáltatni kezdeném magam, szent azért nem vagyok, alapvetően olyan dolgokat csinálok, amiket szeretek, vagy valamikor szerettem (a koncertszervezéstől a folyóiratozásig), vagy legalább az elején jó ötletnek tűnt, és a szívás ellenére javarészt örömet okoz. (Hopp, egy futós párhuzam! Meg azért az esetek egy részében pénzt is hoz a fájdalmas ének, ez speciel a futásban egyáltalán nem fenyeget.) Ráadásul rendszerint mindenbe beleugrom, ami ellen első pillanatban nem tudok érveket felhozni, a hosszú mérlegelés olyasvalami, ami csak másvalakivel történhet meg. Mondjuk ez nem feltétlenül baj, elvileg alaposan dokumentált, hogy az intuitív döntések, meg az első ötlet általában működik. Csak nem zsákszámra halmozva, aminek eredményeként legalább sok mindenhez konyítok vénségemre, csak semmihez nem rendesen. Ebben az állításban valószínűleg van egy kis Dunning-Kruger, de hogy melyik félmondatban, azt döntse el mindenki magának…

Akármelyik is, az önmenedzsmentem egész biztos deficites, vélhetően leginkább azért, mert a státusz sohasem érdekelt (remek kérdés, hogy azért, mert egy eleve hendikepes játékot nem szívesen játszik senki, vagy mert tényleg nem, esetleg mert egy szint fölött már lesz veszítenivaló, ami ugye elviselhetetlen, szerintem is-is-is). Nemrég olvastam egy legalább annyira hosszú mint amennyire érdekes cikket, ami abból indul ki, mi mindannyian “status seeking monkey”-k vagyunk (meg persze egyéniségek), másrészt a leghatékonyabb utat keressük társadalmi tőkénk maximalizálásához. Az írás szellemesen és meggyőzően érvel, nem utolsó sorban teljes összhangban van azzal, amit az utóbbi időben végzett (és lassan hála a jó égnek lezáruló) Instagram-kísérletem során tapasztaltam. Ugyanakkor megerősített abban, én csak egy majom vagyok, státusz-hajhászás nélkül. Vannak dolgok, amiket meg kell csinálni és kész (lehetőleg jól), függetlenül attól, hogy az mivel jár, vagy mit (nem) lehet vele nyerni, milyen pontokat lehet begyűjteni érte. Ez tökéletes figyelmen kívül hagyása egyébként a társadalmi realitásoknak (amik érzékelésével általában fáraszthatnám magam sokkal jobban, bár nem biztos, hogy ez javítana a helyzeten – kiterítenek úgyis), de legalábbis erős esélyt biztosít a balekságra. Bár a világ és az élet egyébként sem igazságos. Sosem volt az. Szeretnénk azt hinni, hogy a futás legalább az, sőt, sokszor nevezik (én is neveztem így) a legőszintébb sportnak. Ami bizonyos szempontból igaz, amennyire például a foci is az. Nagyon sokat elárul egy ember egyéniségéről, ahogyan labdát rúg, hiszen játék közben meglehetősen körülményes fenntartani egy nem passzoló (…) homlokzatot. A futóstílus hasonló ehhez, bár talán tudatosabb, főleg a belépő szint fölött. Másrészt egyre egyértelműbb, az “annyit vehetsz ki belőle, amennyit beleteszel” mantra leginkább hülyeség. Egyrészt sokkal többet ad a futás (például endorfin-függőséget :)), másrészt pedig sokszor kevesebb jön ki belőle a befektetett munkánál. Szar napod lesz, megsérülsz, elcseszel valamit közben, megsérülsz öt hónap felkészülés után a verseny előtt vagy alatt és így tovább (máskor meg PB-t futsz, mikor nem is indokolt…). Az ember egyet tehet, nyomja (minősített esetben ő maga idézi elő az érdekes időket), ahogy tudja (vagy éppen ésszel), és reméli a legjobbakat – vagyis hogy a világ valahol, valamennyire mégiscsak igazságos (az ellenkezőre utaló számtalan példa ellenére).

Roppant összetett és színes egyéniségemből most ezt a sok sületlenséget érzem leginkább relevánsnak (vagy ezek egyébként nincsenek is, de ezt szeretném elhitetni Önökkel) K2 boncolgatásához. Koffein Kapitány életre kelése az előző évtized második felének közepére datálható, amikor ifjú titánként heti rendszerességgel dolgoztam át 1-2 éjszakát betervezetten, miközben éltem világom, többek között 2-3 méltán ismeretlen, ám aktív zenekar tagjaként. Mostani tettrekészségemből visszatekintve szuperhősi teljesítménynek tűnik egyáltalán a létezés ilyen aktivitása, a kávé mindenesetre tevékeny része volt ennek, és nem is annyira szubsztanciaként, hanem szimbólumként, meg hivatkozási alapként, „szupererőként” funkcionált. Őszintén szólva nem emlékszem, mikor született meg K2 valójában. Egy gödöllői koncert utáni, immár pesti éjszakai buszozás rémlik (de talán csak azért, mert utána rejtélyes okokból valamelyik Nagyi Palacsintázójában kötöttünk ki, ahol a „palacsinta” szó kimondása nélkül kellett kaját szerezni), meg az, hogy akkoriban halt meg Vonnegut. Az biztos, hogy legalább fél-egy évvel a már említett Taunton marathon-kulcsinger, és az utána elkezdődött futó másodvirágzásom előtt történt a dolog (az ezredforduló táján volt egy ártalmatlan nekibuzdulásom, amit első virágzásnak hívni erős lenne). Aztán az első félmaratonra készülve valahogy túl snassznak tűnt csak úgy odaállni és lefutni, így ez a két dolog összefonódott – talán mert ezek (alapvetően nyilván miattam) mindig is összetartoztak, csak nem tudtak egymásról az elején.

A státuszról írt hablaty ellenére megrögzött exhibicionista vagyok (ez szörnyű nagy újdonság lehet annak, aki két bejegyzésnél többet olvasott valaha itt), noha ennek a két dolognak vajmi kevés értelme van így együtt. De ha az eddigiekből következően két, a gazdatest jellemzőit tükröző dolog házasságának tekinthető K2 materializálódása, akkor ezt az ellentmondást „rejtőzködő exhibicionizmusként” hívhatnánk. Kinn is vagyok, benn is vagyok. Ott is, meg nem is. Figyeljetek rám, de ne rám figyeljetek. Legalább olyan céltalan hősünk léte, mint önmagában a futás. És ez így kerek, nem? Semmiért egészen.

Ha mindenáron valami általánosabb tanulságot szeretnék keresni, az az lehet, hogy nincsenek hősök. Illetve mindenki az (Helló, F G Superman!). Koffein Kapitány, mint szuperhős állandó eposzi jelzője a „hétköznapi”. Egy túlsúlyos, lassú futó elég hétköznapi, metaforának is. Szuperhős, szupererő nélkül, ha ez utóbbiak közül kivesszük azt, hogy nagyjából ájulásig megy előre. Ami alap. Vagy mégsem? A genetikától kezdve a prioritásokig és körülményeinkig számos dologban különbözünk egymástól. Van, akinek már a génjei előnyt biztosítanak, másnak meg az hátrányt, hogy egy beteg családtagját kell folyamatosan ápolnia. Sosem lehet tudni, kiben mi van, és legfőképpen miért. Lehet, ez az antihősködés a punkoskodás mellett abban is gyökerezik, hogy sosem voltak hagyományos értelemben vett példaképeim: persze, vannak/voltak kedvenc zenészeim, sportolóim, szobafestőim ésígytovább, elismerem és talán fel is ismerem a befektetett munkát, de hasonlítani nem akartam senkire (csak szerettem a dolgaikat, vagy jó lett volna, ha nyernek). Igazából nem éreztem sosem azt, mások érdemi támpontot nyújthatnak. Vagy én bárkinek.

Hát, valami összefüggőbbet jó lett volna írni, de az elején feltett kérdésekre elég egyértelműnek tűnnek a válaszok. És ez azt is magyarázza, ha néha aszfaltos versenyen sem jön el K2.

Hajoljon le. (Földig lehajol.)
Álljon föl. (Fölemelkedik.)
Vegye le a maszkját, palástját.
(Mindkettőt leveszi.)
Nézzen szembe.
(Elfordúl. Szembenéz.)
Öltözzön föl.
(Fölöltözik.)

 

Ez van, legközelebb akkor fogok írni, ha újra érdemben futok, vagy be tudok számolni arról, miért nem.