suicide pact – me first

(Nem elképzelhetetlen, hogy ebben a bejegyzésben a tőlem megszokottól több lesz a kocsis beszéd, bár ettől eltekintve természetesen továbbra is törekszem a szabatos fogalmazásmódra. A Mecsek trailen egy idő után némileg eltérő hozzáállással futottam, ami markánsan megjelent a fejemben zajló belső párbeszédekben és monológokban, a hangok tónusa leginkább egy kéthetes Action monodiétán tartott Potrien őrmesterhez volt hasonlítható. Azt hiszem, az a helyes, ha ez tükröződik a beszámolóban is. Úgysincs lerombolni való renomém.)

„Akkor itt bassza meg a kurvaélet a pilinckázást, velem együtt, aki kitalálta az egész kitekert <<stratégiát>>.” Gondoltam mindezt nagyjából kétszáz méterrel azután, amikor kiértünk Pécsváradról az erdőbe. A BSZM-en még érthető volt, ha nem akartam tépni az istrángot mindenáron (főleg az első napon, téptem persze), de két hete, a Boston Marathonon (UK!) sem igazán jött be a „majd csak végiglötyögök valahogy a kényelmes tempóban”-terv. A kényelmes, de leginkább az az alá szorított biztonsági tempó sem esett sokszor jól, aztán meg mikor szarul lettem mind a kettőn (persze, 112 kilósan egymás után ez a két esemény nyilván túlvállalás volt, de ez a specialitásom), értelemszerűen megint csak nem volt jó. Részben ez, részben pedig az, hogy harmincig általában azért idén minden többé-kevésbé értelmesen ment, okozta a fenti mondatba összesűrűsödött lázadást. Ha már jó eséllyel megint felcsatoljuk a szopóálarcot, akkor próbáljunk fel egy másikat, elvégre az előző túl jól illeszkedett…

Mivel van szerencsém ismerni már az L-távot a Mecsekben, úgy döntöttem, minden szakaszra kidolgozok valami öngyilkos tervet, és megpróbálom végigverni magam rajta, legalábbis addig, amíg érdemben mozogni tudok. Optimális esetben és kis szerencsével majd csak hamarabb fogy el a pálya, mint a Schwartz ereje, és rögtön a Zengőre felfelé elkezdhettem bizonygatni, mennyire komoly az újdonsült elhatározás. Talán 47-48 perc alatt érhettem fel, ami bő másfélszerese az elejének, viszont nem tűnt végzetesen rossznak, ha azt vesszük, ezzel a szint felét sikerült hamar letudni. Nagyon menő volt a szervezett szurkolás a Zengő tetején, már messziről hallatszott, mondta is valaki mellettem, hogy focimeccs van, vagy mi. Átfutott az agyamon, hogy ha már focimeccs, felhúzom a fejemre a pólóm az utolsó métereken, de ugye mivel (ahogy azt népszerű komédiásunk megjegyezte) nincs idő gólörömre, ettől hála a jó égnek mindenki megmenekült. Viszont hajráztam egy nagyot felfelé a népnek, amivel annyira kifogyott a levegő még Potrien őrmesterből is, hogy azonnal elindultam lefelé a nem szalagozott ösvényen. Szerencsére mielőtt vágtára váltottam volna, utánam kiabált egy ismerős futótárs, ezúton is örök hála ezért.

Megindultam lefelé, csattogott az ostor a fejemben, a szokásos óvatoskodás helyett igyekeztem égetni neki a következő bő háromezren lefelé. Egy idő után a nagy trappolás közben elkezdtem érezni megint a jobb vesém, majd a szakorvos megmondja, mi a pontos gond, de gyanúsan akkor fájdul meg, ha szépen összerázom magam. Ezzel kapcsolatban arra az elhatározásra jutottam, amíg nem fetrengek görcsök közepette az aljnövényzetben a fájdalomtól, addig nemes egyszerűséggel leszarom a nyilallásokat, meg a tompanyomást. A frissítőpont után, ahol csak vizet pótoltam és elhoztam három gumicukrot, azon kezdtem el gondolkodni, milyen pluszmotivációt tudnék még kifundálni a „haladjál, te foshalom!” és hasonló elmésségeken túl, ami elég monoton és unalmas lett volna mintegy négy órán keresztül. Így kitaláltam a jobb híján „one hour challange”-nek nevezett dolgot, aminek a lényege: fussak a tavalyi időmnél egy órával jobbat. Ez így elsőre akár impresszíven is hangozhatna, ha nem minden idők egyik legsilányabb teljesítményét vezettem volna elő 2018-ban (öt perccel a szintidőn belül). Ha 100 majmot beöltöztetnénk terepfutónak, és kizavarnánk őket a Mecsekbe, azok, akik visszajönnének és áthaladtak az összes ellenőrzőponton, biztos jobb időt mennének, mint én tavaly. Ennek ellenére jól hangzott ez a dolog, és elkezdtem erre figyelni. Mondjuk erősen a siker ellen dolgozott a folyamatos fényképezés, még az elején elhatároztam, a lehető legtöbb helyen fotózok felfelé trappoló emberkígyót.

A következő szakasz bő háromezer enyhe emelkedő volt, amit az őrjöngő hangok szerint minimális gyaloglással kellett abszolválni, ami többé-kevésbé sikerült. Vannak olyan emelkedő-részek, amiknél fel sem merül jelenleg számomra a futás, szerencsére itt nem volt túl sok belőle, így ha jól számolgatok utólag, 7:40 körüli átlaggal átmentem ezen a részen, majd jött a hosszú hajrá lefelé, Óbányára. Nem mindenhol esett már ez jól, de nem mertem visszavenni, meg vittek a lábaim eléggé, a terv ide vonatkozó része egyébként is úgy szólt, majd mereszthetem a seggem az óbányai frissítő után kicsivel kezdődő emelkedőn, sétafikálás közben. Amikor véletlenül épp nem az önhajcsárkodással voltam elfoglalva, időről időre rácsodálkoztam, milyen gyönyörű idő volt, milyen szép az erdő (különösen a bükkös részek), és végig szólt a madárdal. De aztán Szasza Potrien rám szólt, mi a ferde péniszt bámészkodom, lehet előrébb fáradni. Ennek ellenére az Óbánya előtti részről még én sem tudtam a saját figyelmem elterelni, és most elég gyér volt a patak vize, csak egy helyen kellett sárban lavírozni (legalább kicsit úgy néztem ki utána mint egy terepfutó), ráadásul a tavalyinál jóval kevesebb volt a turista (amikor gyakorlatilag néha lépni sem lehetett a teljes, kutyákkal felszerelkezett családoktól).

Valamikor 2:15-2:20 körül érhettem a második pontra (ami itt túl jónak is tűnt, elvégre már csak szűk 12k volt hátra, bő 300 méter szinttel, azaz eddig működött a „nyomjuk ki a szemét” taktika, bár a valóban érdekes dolgok nagyjából innen kezdődtek), ahol víz helyett izót töltöttem, és négy gumicukorral emeltem a tétet, majd siettem is tovább a remélt „pihenőig”. Mire elmajszoltam a cukros állatkákat, oda is értem a kaptató aljába, és nekikezdtem a beígért, pihentető sétának felfelé. Ahhoz képest egész ruganyosan haladtam, noha már nem olyan hosszú lépésekkel (…) mint a Zengőre felfelé. Félúton a kaptatón eszembe jutott a tavalyi verseny, amikor itt már halálközeli élményeim voltak. Ehhez képest hamar felértem, és még megindulni sem esett nehezemre az utolsó érdemi, de rövid emelkedő felé. Nem tudom, mi történt, biztos leért az izó, mert gyanúsan fitten kezdtem meg az utolsó lovasrohamot, néha még azon is elgondolkoztam, esetleg bele lehetne kocogni itt-ott a felfelébe. Utolértem egy kicsit éppen elkedvetlenedő srácot, próbáltam a magam módján felvidítani, de aztán inkább elléptem tőle. A nap folyamán először vitába szálltam hajcsáraimmal, és végül nem próbálkoztam a felfelé futással, mert sejtettem, nincs már messze az, amikor rajtaütésszerűen elugrik a kalapácsos ember a sűrűből, és egész biztos nem egy reflexkalapács lesz a kezében, hanem egy minimum tízkilós pöröllyel fog tarkón lendíteni. Az utolsó frissítőpontot még elértem lelkesedésből, a srácok mondták, csinálnak nekem akár szendvicset is (milyen finom lett volna két izóba áztatott keksz között a haribós banánkrém), csak szabadítsam meg őket a kicsomagolt szajrétól. Végül erre nem került sor, pedig lett volna időm még enni, mert ötszáz méter után hasított belém a felismerés, hogy itt még van egy rövid, de velős emelkedő.

Ez az egyáltalán nem hosszú rész volt az utolsó szög a hangok koporsójába, a kalapács meglegyintett és szörnyű csönd lett odabenn, arra eszméltem, szűk háromezer van vissza, mind lefelé, én meg inkább kérnék egy gyors lobotómiát, akkor nem érdekelne, mennyire szarul fog esni ez a lefelé. Majdnem végigért a menekülő ember, de csak majdnem. Ilyenkor amellett, hogy nem igazán tudok, nem is merek zuhanórepülésbe kezdeni, mert a mozgáskoordinációm távol áll a tökéletestől, a szeizmográfoknak meg végképp nem akarok munkát adni. Így elkezdtek elszáguldani mellettem a többiek, bár ez tényleg nem érdekelt, próbáltam egyáltalán mozgásban maradni, ez úgy-ahogy sikerült, a városba visszaérve az aszfalton már azért elengedtem magam.

A célban aztán feküdtem egy kicsit a csarnok tövében a járdán, mint egy rongydarab (ilyenkor szerencsére nem csak fizikailag vagyok rottyon, hanem pont annyira vagyok kommunikatív is, mint egy koszos felmosórongy). Az agóniámat jelentősen enyhítette, hogy megismerhettem az egyik kedvenc (futós)blogom szerzőjét, aki sérülése miatt épp crew-ként működött közre. Drukkoljanak Önök is mielőbbi felépüléséért, mert kevesen írnak ilyen lelkesen és szeretettel a futásról.

—

Az időm végül 3:49:29 lett, ami 65 perccel jobb a tavalyi zombipartinál, a rögtönzött challenge tehát sikerült, még ha a titka a kellően alacsonyra rakott léc volt. Rendszerint az eredménylistán egy dolgot szoktam figyelni, ez pedig az általában többé-kevésbé normál eloszlást mutató idők közepe (a tömegek futóbölcsessége), amihez képest már lassan értelmezhető a sajátom. Mondjuk rám fért egy kis pozitív élmény. A szervezés meg maga az egész verseny – kell-e mondanom – tökéletes volt. Most némi pihenés következik (értsd: jön a kőműves és leszedünk több mázsa cserepet meg elbontunk két falat), plusz urológus. Ha ez utóbbi nem talál semmi olyat, ami befolyással lehet a futásra vagy talál, de rövid úton kiküszöbölhető, akkor a következő három hónap már tényleg a szülinapi bulimról (Jahorina Trail Maxi) fog szólni…

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

(Végül azt hiszem, elbasztam a szokásosnál több szókimondó szöveget.)