Nagy bizonyossággal kijelenthető, az év (és ezzel az Életközép Futófesztivál 2019) első szakasza a Boston Marathonnal lezárult. Mondhatnám, hogy ambivalens érzések maradtak leginkább bennem, elvégre maga a felkészülés-alapozás, és azok a versenyek, amik “csak úgy” beleestek ebbe az időszakba, mind meglepően, sőt, már-már túl jól mentek, ráadásul roppantul élveztem ezt a bő tíz hetet. Életemben nem futottam még ennyit. Hóesésben. Sem. A főverseny és a jutalomjáték viszont botrányosra sikeredett. Nem, ez nem jó megfogalmazás, nem sikeredett (mint ahogy a zsebpénz elfagyizódik), hanem igencsak elbasztam. Ennek leginkább három oka lehet. Az elsőt már említettem nem is annyira régen, vagyis mennyire jó versenyző típus vagyok, aki egyáltalán nem hajlamos túlgondolni dolgokat. A második ok is elég személyfüggő, így utólag megnézve nem sokkal, de kiváló szokásom szerint túlvállaltam magam az aktuális adottságokhoz képest. A harmadik részben kapcsolódik az előzőhöz, nem kizárt, hogy valami elromlott az erőltetett menet közben idebenn. Mivel a világ sosem száz százalékban kiszámítható és igazságos, mindezeken túl, vagy éppen helyett éppen akkor lehetett szar napom. Megtörténik.
Mivel a húsvét környéke nem igazán a legjobb urológiai magánrendelések látogatására (amit elérhetőnek gondoltam, az pénteken vagy hétfőn szokott lenni), egyelőre nem sikerült kiderítenem az időszakos aszús vizelet (tényleg megéri fórumokat olvasni a témában, bővül a szókincs) meg hátfájás pontos okát. Mondjuk a hosszú hétvégén két napig gyakorlatilag egyfolytában füvet nyírtam a csilimbulátorom segítségével (a hatalmas kert előnyei), bármilyen tünet előidézése nélkül. Érdekes ez a fantomvesekő, vagy bármi más. Húsvét vasárnap futottam először amúgy a maraton után, meglepően jól ment, főleg ha az ötliteres kannát is beleszámoljuk, amit féltávtól tele benzinnel lóbáltam hazafelé. Rájöttem, kevés lesz az otthoni tartalék a fűnyírás befejezéséhez, ha meg hajnalban úgyis megyek futni, akkor miért ne köthetném össze a kellemest a hasznossal…
Mindent egybevéve és az eheti három futást (36k) elnézve továbbra sem tűnök lerobbantnak fizikailag, az utolsó két hosszabb verseny mégis rátelepedett a gondolataimra, mint két hatalmas Vogon űrhajó árnyéka a Földre. Olyasmi érzésem van, soha nem fogok tudni befejezni egy ultrát/maratont rendesen, csak kvázi bohóckodni, ott lenni, de igazából mégsem…
A három futáson túl ez a hét egyébként sem túl sok örömet hozott, kicsit megbicsaklott például az az újévi fogadalmam, amely szerint lehetőleg nem keverem bele magam kétszer annyi melónál többe, mint ami reális lenne. Persze, örömteli, ha 12 órán belül hárman hívnak fel azzal, hogy korábbiak kapcsán megint munkájuk lenne nekem, visszacsatolásként legalábbis mindenképpen, időgazdálkodás szempontjából viszont már most látom a keserves időszakokat. Kellene gyakorolnom egy egyszerű, hárombetűs szót. És már tényleg rettenetesen unom a szinte tökegyedül folyóirat-mozgásbantartást, még ha a héten több pozitív szerzői visszajelzés alapján kifelé ez a fásultság legalább nem látszik nagyon. És a következő lapszám erős lesz, fasza cikkek jöttek, jó szerzőktől, jó témákban. De valamiért egyfolytában feszült vagyok és ez azon kívül, hogy nem jó, biztos jele a nem kellő rendezettségnek (vagy éppen rendezetlenségnek). Ráadásul a következő hetekre házfelújítás-darabkák is vannak ütemezve, az meg mindig közismerten homlokkisimító tevékenység.
A héten a futással kapcsolatban is szinte csupa olyan dolgot olvastam (most nem feltétlenül arra gondolok, hogy Theresa May is a itt keres menedéket, elvégre futókat könnyebb kivezetni valahonnan, mint egy országot), ami ha nem is feldühített, de azt mutatta, már megint túlpunkoskodom ezt az egészet, vagy legalábbis a fősodortól jó messzire lehetek. Valahogy mindenhol a tetves pulzuszóna, a frissítést tervező applikációk, meg az ultrán percre pontosan adagolt só és izóadagok kerültek elő, amiktől továbbra is kiráz a hideg. Inkább írok még tíz olyan versenybeszámolót, ami arról szól, milyen hülye voltam, vagy érthetetlenül szarul ment egy idő után, minthogy órákat kelljen futnom folyamatosan a pulzusomat fixírozva, vagy azon rettegjek, már percek óta le kellett volna nyomjam a sótablettámat. Tisztában vagyok vele, az életünk még a korábbiaknál is jobban szól az adatokról és ezekre alapozva a hatékonyság növeléséről manapság, de kell legyen a lónak egy innenső oldala. Ha már ez az egész úgyis egy végtelen tanulási folyamat (mint minden más).
Volt még egy bizonytalansági faktor az egész hétben, ez pedig a Mecsek trail nevezésem, amit már csak veszni hagyni tudnék, ha nem megyek. Nem mondom, hogy egyszerű döntés volt, mert nem akarom magam zsinórban harmadjára túl durván abuzálni. Ugyanakkor továbbra is imádom ezt a pályát, még ha szerintem a Börzsöny után ez a legkeményebb Csanyás verseny, nekem legalábbis nem igazán feküdt az eddigi két alkalommal. Most egyelőre ráhangolódás gyanánt szükséges rosszként tekintek rá, vagyis végül nekivágok. Hátha így jobban megy… (már csak azért is, mert kezd sok lenni itt a vernyákolás).
21097 