upstairs/downstairs

“The earth won’t stop for me
How long is the summer and how many are there?”

Már az indulás magában hordozta egy problémamentes hétvége ígéretét. Addig még minden meglepően egyszerűen ment, amíg kiértem a reptérre, és csodával határos módon nem maradt semmi melóm függőben, ami  megtalálhatott volna a versenyhétvégén. Persze, ehhez hozzájárult az a végtelenül ritka eset, miszerint nem volt nálam napokig a laptopom, szóval akár utol is érhetett volna akármi nyűg, tenni nem sokat tudtam volna. És ez kivételesen nem töltött  el végtelen szomorúsággal, a 7/24-ben szarral zsonglőrködést sem árt néha felfüggeszteni. Visszakanyarodhattam a régi, kipróbált gyakorlathoz, egy háromnegyedig pakolt normál hátizsákkal, futócipőben, kétes, de legalábbis gyanúsan olcsó  légitársaságok és szállások szolgáltatásait igénybe véve futok maratont a kontinens valamelyik szegletében.

Ezt a mostani történetet rögvest olyasmivel kezdtem, amin még bizonyos Murphy is nedvesre kacagta volna magát: amikor Ferihegyen a biztonsági ellenőrzéséhez levettem az övem, nem vettem észre, hogy a csat nyelve ezt a tökéletes pillanatot választotta új, önálló életének megkezdéséhez. Erre már csak belül jöttem rá, ahol ugye keresztet vethettem az egyébként igen hasznos pöcökre. Ez a petit malheur azért volt problémás, mert az idei tömegcsökkenésemet nem követte egyelőre a nadrágparkom lecserélése, vagyis ha nem akartam napokig zsebre dugott kézzel mászkálni,  valamit ki kellett találni. Ez végül hamar sikerült, hála annak, hogy vazelin helyett a Leukoplastra esküszöm… Mindezek után már arcizmom sem rezdült, amikor a gépre tartva a lépcsőn benyúltam a zsebembe az ott lapuló útlevél-beszállókártya kombó után, és az utóbbit nemes egyszerűséggel le is dobtam a betonra. Szerencsére mielőtt a szél belefújta volna a hajtóműbe (ezek után hova máshova), egy szemfüles és előzékeny utastárs lecsapott rá és visszaadta.

Jól indultak tehát a dolgok és mint cseppben a tenger, ezek az apróságok előrevetítették a versenyt is. De hol van az még, ismerve a szokásos, lassan építkező beszámolóimat. A repülőn a felsoroltak tetejébe rá kellett jönnöm az első két fejezetből, hogy a szerkesztőként magamra osztott recenzálandó könyv nem igazán (…) jó, így nagyjából azonnal megbántam az elcipelését. A péntek este már Robin Hood városában, Nottinghamben ért. A reptéri buszról a hétvégét indító nyüzsgésbe csöppentem, amiben nem kívántam tevékeny részt vállalni, gondoltam, nem ártana a lehetőségekhez képest kipihenten futni, megkerestem hát gyorsan azt az emeletes ágyat, aminek az alsó felét béreltem ki, mintegy hét és fél órára. A kora reggeli városnézés azonban a specialitásom, az indokoltnál bő egy órával korábban felkelve még sétáltam egy nagyobb kört, mielőtt az utazás utolsó szakaszát megkezdtem volna. Két óra alatt bármilyen belvárost meg lehet nézni, főleg ha üres. Kiemelt figyelemmel a kulturális finomságokra.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A csatornaparton a futás mellett remekül lehet reggelizni is, és már csak másfél óra vonatozásra voltam a célállomástól (poénként remek választás Boston, de egy igen vidéki, 35000-es kisvárosról beszélünk, volt mit bumlizni). Maga az út jól bemutatta a várható terepviszonyokat, vagyis a gyönyörű holdbéli alföldi tájat. Nem hiába reklámozzák a versenyt az Egyesült Királyság leglaposabb maratonjaként. Zötykölődés közben megtaláltam a délutáni sportműsort, benne az igen kecsegtető National League North (angol hatodosztály) Boston United-Darlington rangadójával. Nagyjából 11-re értem a tetthelyre, amit jobb híján nevezhetünk belvárosnak, és ami a másnapi rajt színhelyként funkcionált. Előtte azonban nevéhez méltó (Market Square) események zajlottak éppen, 3 fontért kisvártatva egy öv boldog tulajdonosa lettem, innentől biztos volt, nem jövök haza vásárfia nélkül. Közepes megrökönyödésemre a piac egyik legnagyobb, és legfelkapottabb árusa műgyepben utazott, persze ez talán csak magyar szemmel furcsa.

Boston látnivalóit nagyjából egy kezén megszámolhatja a lelkes turista: a Guildhall, ‎a Boston Stump (St. Botolph’s Church), a szélmalom (Maude Foster Mill) és nagyjából a lista végére is értünk, esetleg még a Hussey-tornyot sorolhatjuk ide. Az előbbiben (ami gyakorlatilag összesűrítette falai közé a város történetét meghatározó eseményeket) megtudtam, Boston London után a második legnagyobb kikötő volt (már ha a forgalom után befizetett adófontokat nézzük) a daliás időkben, és még éppen rá tudott csimpaszkodni a Hanza-szövetség nyújtotta prosperitásra. Ennek köszönhetően a helyi hatalmasságok meglehetősen jól éltek, ezért engedhettek meg maguknak egy ilyen és ekkora,  most már múzeumként funkcionáló épületet, a Szent Máriához címzett céh székhelyét. A dologba csak VIII. Henrik rondított bele, de némi turbulencia után a helyi leleményesek újragombolták a kabátot (Főnök, ki az a Corporation?), és nagyjából mehetett minden a régiben. Akkoriban azért sokan kellemesebb klíma után nézték (a Hussey-torony is ekkortájt lett rom, bár eredeti tulaja a hagyományos értelemben nem vándorolt ki), és igen nagy szeretettel nevezték el új lakóhelyüket a régi után – valahol ennek köszönhetően kerültem ide, pár száz évvel később. A Stumpról nagyjából azt lehet mondani, mint a Salisbury székesegyházról (amire  még a német pilóták is kínosan vigyáztak a második világháborúban, annyira hasznos volt navigációs szempontból), sok-sok mérföldről látható és uralja környezetét. Természetesen most újítják fel a tornyot, így nem tudtam felmenni a tetejébe.

Ha már Boston, kimentem a Central Parkba (…), ahol meg is ebédeltem (a helyiek úgyis arról hőbörögnek mindenféle fórumokon, hogy a park régen jó volt, de mostanában csak a keleti tahók járnak oda rajcsúrozni), majd mentem tovább a szélmalomhoz. Nem gondoltam volna, hogy ekkora élmény lesz, mint egy kisgyerek mászkáltam a szűk lépcsőkön a hét szint között, miközben odabenn szinte életre kelt hatalmas zörgéssel a torony, ha éppen felerősödött a szél. Gyakorlatilag műremek egy ilyen építmény, különösen így felújítva. Beszélgettem az ott lévő műmolnárral, a malom rentábilisan és fenntarthatóan üzemel, hetente két tonna búzát dolgoznak fel benne, és gyakorlatilag nem kerül semmibe, már ha éppen nem megy benne tönkre valami (akkor viszont baj van, mert egyedileg kell gyártani bele alkatrészt, a szélmalom webshopból nem lehet rendelni). Vigyorogva és fülig szarosan lisztesen távoztam. Mivel aznapra duplán kivárosnéztem magam, de még épp időben voltam, kimentem a meccsre (elvégre ott nyugiban ülhettem a seggemen), bár egy hatodosztályú derbiért 15 font szerintem rablás. Ezt azután gondoltam különösen így, miután rájöttem, itt nem lehet sört kapni a stadionban focimeccsen. Nem gondolnak ezek a vesebetegekre… Maga a mérkőzés inkább kuriózumnak volt jó, nem repkedtek a fineszes megoldások, bár szerintem az NB3-as Szolnok nem tudná tízből hat-hétnél többször lenyomni az angol amatőröket.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Lassan, de biztosan közeledünk a futással kapcsolatos események felé. A meccs után elmentem lecuccolni és elfoglalni a szobámat, ahol nagyjából két percen belül kiderült az egyik szomszédomról, hogy szintén a maratonra jött. Mondjuk elég titokzatos volt az arc, mert elmondása szerint Kanadából érkezett, majd hazamegy és jön vissza a London Marathonra, az egyéni legjobbja 2:23, de már “csak” 2:45-2:50 körüli időt tud 49 évesen, a New Balance szponzorációjának utolsó évében, a hiányzó fogát pedig triatlonozás közben verte ki egy bója, amit egy hatalmas hullám vágott a fejének. Mindezt a kulcsom megkapása előtt már tudtam Garryről. Az érdekes az, hogy ilyen keresztnévvel (mutatott magáról remek képeket, saját mezben) csak egy ember volt a rajt(és később az eredmény)listán, a teljes nevére keresve az interneten csak és kizárólag a mostani verseny regisztrációját dobta ki három kereső is, több mint érdekes ez egy elvileg szponzorált futó esetében. Annyira menő lehetett a manusz, hogy álnéven indult. Vagy linkelt. (Mondhatnánk, Garry picit irritáló volt, de általában azt utáljuk leginkább másokban, ami bennünk is erősen megvan, elvégre például ki erőlteti másokra legalább heti rendszerességgel az egóját blogbejegyzések formájában, és szerepel számos nevezési és eredménylistán egy képzeletbeli szuperhős nevén?) Ehhez képest a 3:23 nem egy világrengető eredmény, ami az (ál)neve mellé került végül, ha elfogadjuk a sztorit (azt azért nem értettem, ha a repjegye belefér többször oda-vissza a szponzorának, akkor miért kell a település egyik legolcsóbb vendégházába bedugni) és ha neki lehet bő fél órával rosszabbat futni a tervezettnél, K2-nek is. De ne szaladjunk ennyire előre (pedig már kellene).

Hirdettek egy kis esti összeröffenést (Meet ‘n Greet) még a futóknak, ahol az overseas runnerek felvehették a nem postázott rajtszámukat, ezért mivel nem akartam már ezzel másnap a rajt előtt foglalkozni, kis pihenés után visszaslattyogtam a városba. Átvettem a rajtszámból, egy térképből és egy tájékoztató lapból (vagyis egy közepes borítékból) álló csomagot, majd (nagyjából 12 éves mulasztást pótlandó) vettem egy London Pride-ot, és kicsit asszimilálódtam, bár ebben eleinte akadályozott a pultos által rám tukmált ecetes lében pácolt főtt tojás… Végül sikerült kicsit trécselni, többek között a Scunthorpe-i Klaus Flouride Hasonmásverseny nyertesével, aki első maratonjára készült másnap, de nem maradtam túl sokáig, rám fért a pihenés. Egy picit még nyújtottam a napi össze-vissza mászkálást levezetendő, majd nézegettem volna a térképet, kicsit memorizálni a főbb pontokat, de igazából nem nagyon volt mit, bele-beleszunyókáltam a tervkészítésre allokált időbe.

boston_Page_1

A terv a minimumra korlátozódott: elindulok egy kellemes, 6:20-6:30 közötti idővel, és ha nem üt be a krach, akkor ezt végig tudom hozni, ha túl jól megy, akkormeg lehet hajrázni. Ha beüt (fogalmam sem volt például, mit várhatok vérhugyozás terén, miután majdnem három hétig több, de inkább kevesebb futással együtt tünetmentes voltam), akkor valahogy túlélünk, leginkább szomorúan.

Az utóbbi hetekben (hónapokban?) nem nagyon tudok 4-5 óránál többet aludni, ami nem túl szerencsés, hiszen bizonyos vélemények szerint a verseny előtti pihentető alvás legalább annyira fontos mint a kajálás. Mindenesetre ebből kihoztam a maximumot, középhajnalban még átismételtem az előbb felvázolt „taktikát”, majd szép lassan elkezdtem hat óra után készülődni, hiszen fél nyolcra kértem reggelit, kilenckor pedig már a rajtban kellett lennem, nagyjából két mérföldre. Nagyon eltökélt arckifejezéssel öltözködtem, majd pakoltam össze (mivel vissza már nem mentem a szállásra), közben bekapcsoltam a BBC-n a reggeli műsort és később szót fogadtam a címének („Breakfast”). Nem volt túlbonyolítva a választék, de ezért kifejezetten hálás voltam, ettem egy kis pirítóst, betettem a kávéadagomat, majd elindultam. A város felé hamar rájöttem, nem a legjobb ötlet ismeretlen lekvárt kóstolgatni, a piactéri forgatagban az első utam a Toi-toios sorhoz vezetett, kiraktam még azt a felesleget, amiről korábban nem is gondoltam, hogy benn van. Ettől viszont egyértelműen megnyugodtak a kedélyek, nem tűnt tartósnak a probléma. A téren elég nagy sürgés-forgás volt (1600 nevező a „hagyományos” három távon (maraton, fél, fun)), állították a rajtkaput, volt egy mikrofonos ember, akinek azonban a mikrofonja nem volt tökéletes, elég vicces volt, amit a technikussal és később egy másik mikrofonnal összehoztak műsor gyanánt. A cél egyébként nem itt volt, hanem kellemesen feltűnésmentesen a helyi főiskolánál, ahol a futók kevesebb fennakadást okozhatnak napközben…

Elraktam, amit el kellett, elővettem, amit elő kellett és letettem a pakkom az erre szolgáló utánfutóra, egy csendesebb helyen pedig megtörtént a metamorfózis. A tavalyi rajtvideót nézve láttam egy jelmezes embert, de most sokáig úgy tűnt, K2 az egyetlen (később menet közben megelőzött egy ezüstbe öltözött, lila parókás jelenség, akit azóta sem tudok hova tenni). A rétegekkel nem szoktam túlságosan sokat törődni, most azonban eléggé vakartam a fejem, hogy két rövid vagy egy hosszú egy rövid (ami persze mindkettő két réteg), az utóbbi győzött. Teljesen szokatlan és rám nem jellemzően előrelátó módon a nadrág zsebében helyt kapott egy kis nápolyi, mert hiába volt gyakorlatilag két mérföldenként frissítőállomás, azokat nem véletlenül hívták water stationnek, egész pontosan azok voltak, amit ez a név sugall: lehetett ott vizet inni, és a vizet 330 milis palackban elvinni. Egyébként a pontok önkénteseit hónapok óta toborozták, és a verseny után szerveztek egy szavazást, aminek végén jutalmat kapott a legjobb/legviccesebb/legsegítőkészebb/leghangosabb/legendásabb (legtöbb szavazatot kapó) crew és marshal.

Elfoglaltam megszokott helyemet a mezőny végén, és kilenckor, meglepően csöndesen el is rajtoltunk, egész szép számú közönség biztatása közepette. A városból kifelé igyekeztem felvenni a megcélzott gyógytempót, másfél mérföld után viszont elkezdtem aggódni, mert kisütött a nap és elég melegem lett már igen korán. Később kiderült, ezen kár volt egy másodpercet is aggódni, mert mikor kiértünk a házak közül, rögtön megcsapott a tenger felől az a durva és hideg pofaszél, ami a pálya adottságai miatt 11-12 mérföldig nem is nagyon tűnhetett el (Flattest Marathon in the UK, na, tudod hova). Láttam azért már szörnyűbbet, hamar beletörődtem a nagyjából két óra vitorlázásba.

Érdekes volt, hogy az utakat nem zárták le, bár így is negyedóránként vagy ritkábban jött arra egy-egy autó vasárnap délelőtt, hamisítatlan vidéki tájban futottunk, ahol a mezőgazdaságon kívül nem nagyon van semmi (elég ingerszegény a befóliázott föld látványa végestelen-végig), csak a Boston Stump, akkor épp a hátunk mögött, távolodóban. Legalább otthon érezhettem magam valamennyire. Négy mérföld körülre bemelegedtem, és azt gondoltam, a tervezett tempót is épp jól tudom tartani. Felvettem még az első frissítőnél egy vizet, amivel kapcsolatban szintén volt stratégiám, egy üveggel kellett elfogyasztanom 7-8 mérföldenként legalább. Kezdett az az érzésem lenni, túlságosan jól megy minden (hamar elhussant az ötös, hatos, hetes marker), szinte van frissítési stratégiám, 11 mérföldnél pedig megfordulunk, és ha nem is lesz mindig hátszél a visszafelé kanyargás miatt (lásd térkép) mindig, szembe nem nagyon fog már fújni. A nyolcadik mérföld felénél utolért egy srác, aki később/lassan rajtolhatott, beszélgettünk kicsit, de addig hajtogatta, milyen fasza a tempóm, és főleg milyen konzisztensen tartom, míg muszáj volt megkérdeznem, mire alapozza ezt. Azt mondta 1 óra 15 perce rajtoltunk, vagyis 10 perces mérföldek eddig, ami gyakorlatilag hajszálpontosan a becélzottat jelentette a táv harmada felé közeledve. Gyanús, gyanús.

Lassan odaértem annak a buszfordulószerű, három mérföldes huroknak a kezdetéhez, amitől a szélhelyzet kedvezőbbre fordulását vártam, mert közel két óra után kezdett már idegesíteni a szembeszél, ami ráadásul a nyílt részeken (ebből akadt bőven) már kifejezetten durvára erősödött ezen a részen. A 10 mérföldes marker után hangosan felröhögtem, mikor elolvastam a Bostontól talán legtávolabbi, E-jelű frissítő előtti táblán a „Már csak 255 nap Karácsonyig” feliratot, mindennek tetejébe pirosba öltözve, álszakállal állt ott a teljes személyzet. Rendben, lehet nem egy különösen eredeti ötlet (nem is nyerték meg a szavazást), viszont finoman szólva váratlanul ért. Mint ahogy az is, amikor végre a széltől elfordulva nem lett annyival kellemesebb, mint reméltem. Ez volt az első figyelmeztető jel-féleség, hiszen még csak féltávhoz közeledtem. A hátszél a nyakamba fújta a meglepően átizzadt palástot, és hiába a hurok végén lévő pont lelkesedése, elkezdtem azt érezni, ez így nem feltétlenül lesz jó.

A tempón nem akartam (és érdemben nem is nagyon volt hova) adjusztálni, így reméltem, túllendülünk majd ezeken a kezdődő nyűgökön valahogy, a féltáv elhagyása általában szokott lökni rajtam egy nagyobbat, és nemsokára elértem a „Full Marathon 13 miles” feliratú táblához. Kisvártatva jött a valószínűleg féltávot jelentő (ennek az eredménylistán mondjuk nincs nyoma) RFID leolvasó, amit nemes egyszerűséggel kikúrtak felügyelet nélkül az út mellé a mezőre, csak úgy. Enyhe irigységgel néztem a technikát, mert egy projekthez nekünk is be kellene szerezni valamilyen költséghatékony darabot. Arra jutottam, dramaturgiailag ez a legjobb pillanat az evésre, előkotortam nápolyit és a következő szűk mérföld a falatozás jegyében telt, reméltem, visszarántja a hanyatló komfortérzetet. Úgy-ahogy ez meg is történt, majd kitűztem egy pisit egy arra alkalmas bozótosban, az szintén pozitív hatással szokott lenni, de azért is, mert ellenőrizni akartam, nincs-e valami gubanc, ugyanis a vesém szintén elkezdett rakoncátlankodni, nyilallások és tompanyomás formájában. 15 mérföld után kicsivel megejtettem a kisdolgot, szerencsére igazán nyugtalanítót nem láttam a forrásban csobogni. A nyugtalanító dolog inkább az volt, hogy 10-15 perc után, kétharmad távhoz közeledve, kezdtem tényleg szarul lenni.  Ráadásul ez kifejezetten és nyugtalanító módon abban a letaglózó formába jelentkezett, amit a BSZM Füredig vezető napjáig sosem éreztem még korábban. Sokszor toltam már ki magammal csúnyán, de akkor a mostani alapozás töredéke, vagy az öngyilkos körülmények vezettek az összeomláshoz, az egy teljesen új élmény, ha nagyjából felkészülve (az 50k, meg a VTM nem lehetett véletlen), saját hülyeségemet magamhoz mérten a minimumra korlátozva (pihenés, tempó, evés, ivás stb.) kb. 14 kilivel a vége előtt csak arra tudtam gondolni, jöjjenek a mentők. A 18-as karika után volt egy frissítő, ott megkérdeztem, mennyi az idő. 12 óra 8 perc, ami kis lassulással sem mutatott annyira rosszul, ha eltekintünk attól az apró zavaró körülménytől, hogy hamarosan futásképtelen állapotba kerültem.

Meglehetősen felbasztam magam mindezen, mert ugyan mindig benne van a pakliban az ilyesmi, de tényleg próbáltam odafigyelni, és ennyit a szembeszél/hideg sem jelenthetett. Egyáltalán nem tudom, mi mehetett ilyen durván félre, amennyire meg tudom ítélni, nem estem szét fejben, tartottam az óvatos taktikát, és a vesémre se akarom fogni, még akkor sem, ha a táv további részében rendesen fájt. Úgy tűnik, 2-3 óra erőltetett menet hozza elő belőle a problémákat igazából. (Majd az urulógus nyilatkozik erről nemsokára részletesebben. Már alig várom). A fejrázás és a nyűglődés közben muszáj volt lenyugodni és újratervezni, 12 kilométer nyomorúságosan sok ahhoz, hogy az ember végigdülöngélje, nem túl melegben, erős szélben, csuromvizesen. Akármennyire nem tetszett a szervezetnek, minden mérföld  felét legalább kocogósra kellett volna venni, kivéve, ha éppen durván szúrt a derekam, meg nem éreztem úgy, ha tovább tolom, beleszédülök az út melletti árokba. Szerencsére külön motiváló volt, ahogy a mezőny hátsó része apránként visszaelőzött, illetve a síkon a szántóföldek között messziről rikítottak a színes futópólók, jelezve azt, nem az egyenes úton, hanem (a térképen látható módon) cikk-cakkban közelítünk a cél felé…

Megindultam, megálltam, csóváltam egy kicsit a fejem (inkább szomorúan, mint mérgesen), bandukoltam és kezdődött a mintázat elölről. Nesze neked, örömfutás. Inverz diadalmenet. Azt hiszem, ennyire sosem éreztem magam szánalmasan futóversenyen mint most, miközben mégis darálni kellett, amennyire még az lehetséges volt. Nagy nehezen visszaszerencsétlenkedtem magam a városba, és az utolsó szűk ezret ha nem is hajráztam, de alapvetően megfutottam, a végén meg annyian voltak és annyira lelkesedtek, hogy figurázni kellett („great superhero run down the home straight”). Végül a katasztrófa ellenére a célkapun lévő óra szerint öt órán belüli eredmény sikeredett, ha mikroszkóppal pozitívumot keresünk, ennek lehet „örülni”. Csináltam is az ujjongás közepette egy világuralmi képet a gigant-poszter előtt, de a másik, a táv utolsó részében készült fotó mutatja jól a valós történéseket (kevésbé a földöntúli vigyorra (vigyor mortis), sokkal inkább a centikkel elcsúszott maszkra hívnám fel a figyelmet).

IMG_20190414_140316boston_vigyor_mortis

Oknyomozó újságírónk a következő napokban, hetekben utána fog járni, mi történhetett valójában. Részletes, szakorvosokat, dietetikus és regenerációs szakértőket felvonultató kutatásának eredményeiről vélhetően blogunk is beszámol majd. Összességében 12-13 kilométert leszámítva remek hétvége volt, kár, hogy elsősorban futni mentem volna. Egy nagy adag krumplis hallal vigasztalódtam közvetlenül a verseny után, majd én és a vesém megkezdtük röpke nyolc órás utunkat Bournemouth felé.

Epilógus

Jelen blog  előzményei között meghatározó szerepet játszik egy 2008-as, délnyugati (Sommerset, Dorset, Devon) csatangolásom. Egyik első konferenciámra mentem Plymouthba, de volt szerencsém pár napot eltölteni a környéken, ráadásul elég bakancslista-növelő hangulatban. Noha nem írok ilyen listát, két tétel elég erősen beette magát a fejembe: maratont futni Tauntonban és minigolfozni Bournemouthban. Ebből az elsőre nehezebbnek tűnő egyes tétel (amit a Taunton Marathon egy National Express buszból történt röpke megtekintése ihletett) maratonra vonatkozó része már ősszel összejött, csak ugye jóval északabbra (de ezt Önök már úgyis tudják).  Egy évre rá (tehát éppen tíz éve) viszont Taunton is kipipálásra került, noha “csak” egy félmaratonnal, a 21097 kezdeti/eredeti szerzőpárosának másik felével kiegészülve, azóta megdönt(het)etlen PB-t futva. A minigolfra ellenben pontosan 11 évet (és egy újabb maratont) kellett várni. Vannak dolgok, amik sikerülnek, vannak, amik később sikerülnek, vannak, amik sikerülhetnének, ám mégsem (nice try, bad miss), és persze vannak már az elején erősen illuzórikus elképzelések, amikben legtöbbször kódolva van a bukás (de ha elég keményfejű az ember, mégis összejöhet). No meg azok, amiket örökre és végérvényesen elbaszunk. Az ember pedig folyamatosan dolgozik az arányok eltolásán, az előbbiek irányába. Az élet már csak ilyen. Jelenleg fogalmam sincs, a félig-meddig rejtélyes tüneteim melyik vágatba mozdítják ezek közül idei konstans futófesztiválom szempontjából a szerencsekerék nyelvét. De mindegy is, valójában csak egyféle kimenet lehetséges. Elvégre húsvét van.

upstairs/downstairs” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Visszajelzés: the child is grown | 21097

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s