Noha április elseje van, rövid vacillálás után megkíméltem magunkat az „easy way out” című bejegyzéstől, amiben nagyjából arról értekeztem volna, hogy a fizikai és mentális egészségem megőrzése érdekében határozatlan időre abbahagyom a futást és a blogírást. Nem túl hihető, nem túl szellemes. Mindazonáltal sok szempontból olcsóbban megúsztam volna, mivel a múlt hét kapcsán két olyan dologról kell írnom, amiket a dobogóra sorolnék, ha arról kérdeznek, mik a legkevésbé jellemzőek Koffein Kapitányra, mint futóra. Nevezetesen az elkövetett hibák minden részletre kiterjedő elemzése (és az azokból való tanulás), illetve a sprint távok (értsd 10k és hasonlók) iránti feltétel nélküli rajongás.
Még mielőtt rátérnék ezekre a dolgokra, néhány szóban a felszívódó vesetünetről. A háziorvosom nem fogadta meg a nagyszerű Jutott Neki korábban idézett tanácsát, és bizony nézegetett vizeletet, más kérdés, hogy abban nem fedezett fel semmi rendelleneset. Miután még „finoman” megkocogtatott és elbeszélgetett velem a nefronok kifürkészhetetlen útjairól, abban maradtunk, szerinte felesleges magam jelen pillanatban kitenni a világszínvonalú magyar egészségügynek ennél jobban, ha nem távozott a felesleg (a jelenséget átélt ismerőseim többsége szerint ezt azért valószínűleg észrevettem volna, lásd még „szüléshez hasonlítható fájdalom”), és legközelebb is produkálok tüneteket, menjek egyenesen az urológiára, addig viszont csak bátran bármit. Szóval vagy haluztam/szimuláltam, vagy az elenyésző kisebbségre jellemző módon észrevétlenül szabadultam meg az oxalát-ékszerektől, vagy újra várhatók még hasonló kalandok. Mindenesetre próbálok többet inni (nem kizárt, a probléma forrása az elmúlt 4-5 hónap, amikor szinte sose vittem vizet a két óránál rövidebb futásokra, amikből azért volt pár tucat), sört is. Mindezek ellenére (látva több ismerősöm sérüléseit, hosszabb kihagyásait) nagyon szerencsés vagyok, hogy a testem ilyen jól bírja a megpróbáltatásokat. Próbálok vigyázni rá.
Ami egyébként a BSZM kapcsán tanulságként elmondható, az egyrészt a közösségi élmény (külön öröm volt a február végén megismert békéscsabai különítménnyel ismét találkozni, azt is megtudtam, hogy Szvetlana bekerült a magyar 24 órás VB-csapatba) hasznossága, többé nem megyek egyedül, mert olyankor mindig kiesek… (Bár most ez valamennyire tudatos döntés volt, szerettem volna pont úgy végigcsinálni, ahogy legutóbb nem.) Ami viszont fontosabb, az az, hogy bő húsz kiló felesleggel nem lehet annyit készülni, ami után ez, és a hasonló terhelés könnyedén menne (nálam órákkal jobb futók sem edzettek markánsan többet, 1500-1600 kilik voltak jellemzőek a korcsoportom második felében). Átkozott gravitáció. Már a VTM-en is látszott, de itt még markánsabb kijött: egyáltalán nem vagyok rossz formában, ám 4-5 óra után eljön értem a kaszás, bármilyen lassan megyek is az elején, ahol ráadásul képtelen vagyok egy bizonyos tempó alatt haladni, mert megőrülnék. A csabai 50k ebből a szempontból kicsit megtévesztő volt, gyanítom, a hideg fedte el ezt, másrészt négy ultra egymás után (még ha csak épphogy ultrákról beszélünk is) más élmény (a kiválasztó szervrendszer esetleges negatív hatását bekalkulálva).
Sosem volt futóalkatom, és teljesen nem is lehet az sosem, ha fejre állok sem (egy guillotine segítségével talán, de akkor még fejre sem tudnék állni mindennek a tetejébe), a helyzet viszont javítandó, ha fentebb szeretnék kapcsolni. Már pedig szeretnék, és most már, a BSZM végeztével lehet tervezgetni tovább. Annyi biztos, az elképzeltnél hosszabb lesz az út… Kezdetnek az UTT-t július elejéről rögvest elengedtem, a szülinapi versenyemhez egyébként is túl közel volt, másrészt ez utóbbi (69k, 2750 szint) önmagában felér majd egy sík százassal. Ősszel azért szeretnék egy terep százast… Addig pedig nagyjából amihez kedvem van és jól esik. A jól nem egyenlő túlzásokkal, inkább több hajnali 20k itthon, mint pózerkedés mindenfelé, de azért a Kapitánynak megadjuk majd, ami jár, 1-2 maraton formájában. A Trails sorozatot sem szeretném elhanyagolni, a Mecsekre már beneveztem (túlságosan szeretem ezt a versenyt, pedig talán jobb lett volna mókából az 50k nyílt OB-ra menni helyette). Nem mintha a Börzsöny olyan jókor lenne a Jahorina előtt, de mindegy. Egyébként időközben elkészült a tavalyi sorozat végeredménye, az L-es (ez se testalkatot jelöl) férfimezőnyben 22. lettem, ami egyrészt a 316 rangsoroltból (aki a négy állomásból akár egyen is futott) egész impresszív, másrészt összesen 17-en álltunk rajthoz mind a négy versenyen, hatan három futamból is jobb eredményt szorgoskodtak össze nálam (igen, a matek alapján egy sporttársat sikerült erőből lenyomni). A trailek mellett vissza fogok menni a kedvenc apró versenyemre, a Tápiómenti Maratonra is, elvégre K2 legutóbb nem volt ott.
Mindezen tervek igen megmosolyogtatónak tűnnek a múlt heti futóteljesítmény fényében. Pénteken reggel elmentem egy 8,5-es átmozgatásra, mondván ne másnap, élesben kelljen a rozsdát leszedni a Kutyakaparó Futófesztiválon. Az első pár ezren sikerült úgy mozogni, mintha hétfőn elkezdtem volna egy ötödik napot a BSZM-en. Szentül meg voltam győződve, nem fogom túlélni ezt a szűk órát, de aztán valahogy mégis sikerült, bár az utolsó, hat perc alatti kilométer minden centije felért egy látogatással a vasszűzben. Este aztán átlendültem Kocsérra, Kisebb Isten barátom rezidenciájára, ahová szintén megérkezett törzsolvasónk, Karesz, aki a futás mellett a másnap délelőtti pince-jam aktív részese is volt, hiszen így már klasszikus triót alkothattunk. Szerencsére nem ittunk semmit, kiváltképp nem a házigazdánk pálinkájából, és nem maradtunk fenn sokáig, hogy jól kialudhassuk magunkat. Mivel valamilyen megmagyarázhatatlan okból a rajt délután kettőkor volt, még agonizáltunk egy sort reggel, meg csörömpöltünk vagy másfél órát, de egyáltalán nem tűnt realitásnak egy futóverseny aznapra. Délre elmentünk felvenni a rajtszámot, meg megnézni a forgatagot. Maga a rendezvény egyébként ingyenes (leginkább a helyiek áldozatvállalásának köszönhetően), és öt éve még pár tucat iskolás állt mindössze rajthoz, onnan nőtte ki magát majdnem ötszáz fős eseménnyé, rajt és célkapuval, drónkamerával (no meg a közismert gólyakamerával), ajándék pólóval, célkajával – és a tanyavilág utánozhatatlan bájával. Plusz buszokkal, mert a rajtba, a Kutyakaparóhoz, valamint a váltópontokra (mert nem csak egyéni távok vannak) kiszállították a nevezőket, illetve a csapatok tagjait. Mi Karesszal már este megbeszéltük, hogy egy értelmes napi penzum érdekében buszozás helyett kifutunk a rajtba (+6k, a teljes távhoz egy kerülőt is kellett tenni, azt nem tettük bele). Egy óra után így is tettünk, bár húsz percig kétpercenként háborogtam, ha azt gondoltam, akár véletlenül is gyorsabbak voltunk éppen 6:30-nál (bocs, Karesz). A végére azért szerencsére elkezdett működni a szervezet, így aztán a csárda teraszáról, mint valami páholyból néztük végig a szervezett bemelegítést.
Egy hagyományőrző ágyú dörrenésére aztán elindultunk, és amennyire jópofa az egész verseny, annyira éreztem magam ramatyul végig, miközben próbáltam a lehetőségekhez, és a regenerációm fokához mérten kipréselni a legtöbbet. Ilyen előzményekkel nem volt egyszerű, teljesen fitten sem igazán tudom, hogyan kellene 10k-s versenyt futni, hiszen ez volt életem legrövidebb szervezett futóeseménye, amire neveztem. Szaporáztam, közben úgy éreztem magam, mint a Csupasz Pisztoly főgonosza a kritikus pillanatokban:
Én megmondtam (a képen random futók mellett az egyetlen frissítőpont motorjának, házigazdánknak utánfutója látható):
Végül valószínűleg sikerült beérnem 55 percen belül (nem mértem, és chip sem volt), ami mindent belekalkulálva már-már hősies teljesítmény. Összességében jó muri volt ez a bő egy nap, de most nagyon gyorsan ki kell találnom, hogyan tudom magam összeszedni Bostonra…
21097 