Szeletbe se? 3. rész: Létem ha végleg lemerűlt

Egy, általam eddig nem ismert újítása a BSZM-nek, hogy a szintidő környékén, vagy annál éppen jobb versenyzőket másnap reggel fél órával az egyéni mezőny hivatalos indulása előtt rajtoltatják. Ennek számos előnye van mind a szervezők (nem csúszik szét a mezőny nagyon-nagyon, aki a lassúak közül még ezek után is bajba kerül időben, az már tényleg ne sértődjön meg, ha kiveszik az aznapi versenyből), mind az érintett versenyzők szempontjából (fél óra nyereség a szintidőhöz képest, de szerintem sokkal inkább a tudat, hogy nincs folyamatosan 5-10 percre az ember mögött a vég – ami bármilyen kisebb krach – esetén megérkezhet) az elég relaxáló tud lenni). Mindezt természetesen azért írtam le, mert a pénteki szakaszmenedzsment végén, noha a versenykiírás alapján még 1-2 perc hiányában nem érdemeltem volna ki ugyan a korai rajtot jelentő, de nézhettem ki annyira vert seregként, hogy mégis megkaptam. Ez elsőre nem feltétlen esik jól, de ebben a szférában aki még a büszkeséggel is foglalkozik, az meg is érdemli. Utólag már én is örülök neki.

Mivel a tördemici szállásomról egyébként is egyetlen időpontban volt értelmes busz a rajthoz, még jól is jött a korai kezdés, nem kellett annyi időt eltölteni. Valahogy azonban nagyon tompa voltam, túlságosan megnyugtathatott a felén-túl-levés gondolata, illetve a már említett fél óra is túlrelaxáló hatással járhatott, mert nem igazán dolgoztam ki tervet sem a harmadik szakaszra, még akkor sem, amikor a rajttal szemközti bisztróban ittam a kávét.  Elaltatta az óvatosságomat az is, hogy a lábaim meglepően jó állapotban voltak a korábbi tapasztalataimhoz képest, bár némi gólyalábazás természetesen volt – mint szinte mindenkinél, aki korábban indult.

Elrajtoltunk tehát 9:50-kor, és ezzel elkezdődött az a két nap, amikor már kicsit a rajtnál is rossz. Egy régi ismerőssel (Sólyom) mentünk egy kicsit együtt, de aztán kiderült, nem kompatibilis aznapra a tempónk, így csak néha találkoztunk, amikor összeomlottam, utána meg egyáltalán nem. Az elején persze semmi jel nem utalt a dolgok meglehetősen kellemetlenre fordulásának irányába, sőt, 3-4 kili után egész bemelegedtem, még ahogy hallottam, a kilences tempó is megvolt egy darabig. A harmadik nap igencsak dimbes-dombos, aminek a terepfutás kedvelőjeként akár örülhetnék is (bár ezek a dimbek, meg dombok igazából elég csenevészek), de ilyenkor már egyáltalán nem esnek jól. Ha volt mégis terv, akkor az arra vonatkozott, hogy a második felében a felfeléket akkor sem futom, ha bírnám. Végül aztán ezekben az esetekben nem volt szükség mérlegelésre. Voltak jó részek is, Révfülöpnél például ismét egy lépésre lehetett futni a víztől (nem sokkal előtte előzött meg az egyéniben első srác, neki 9 kili kellett a fél órás előnyöm ledolgozásához…).

A zánkai frissítőig még egész problémamentesen eljutottam, de kezdett rossz előérzetem lenni, bár a következő, hosszabb emelkedőt fel a partról egyébként is sétálgattam volna, viszont utána már lefelé sem esett jól elindulni, pedig még a fél táv hátra volt.  Mivel fizikailag nem érzem/éreztem magam teljesen elgyötörtnek, mostani diagnózisom szerint inkább a meleg lehetett a probléma forrása (vagy ki tudja mi), de nagyjából szarabbul voltam, mint Keszthelynél az előző nap, és ugyanannyi volt hátra. Volt még menedzselni való idő bőven, de ha mégis volt tervem, az az volt, hogy alamizsnát semmi esetre sem fogadok el, be kell érnem az eredeti szintidőn belül. Ez pörgött a fejemben, miközben egyre inkább szétestem, minden méter kínszenvedés volt. Nem nagyon tudom leírni a táv utolsó harmadát, aki volt már ilyen állapotban, az tudja milyen, aki nem, az ne is tudja meg. A felfeléken sétáltam, a lefeléken jó közelítéssel kocogtam, néhány tiszta pillanatomban pedig azon gondolkoztam, ez most a normális reakció a szervezettől, vagy valami nagyon félre ment, és ha utóbbi, mit tudok még tenni (leginkább a vasárnapi napi elindulás érdekében). Megfejtést nem találtam, csak egyre inkább homályosodott a külvilág, Tihany környékén már nem felfeléken is sétálgattam, majd jött a BSZM-jeim történetének legkevésbé dicsőséges bevonulása Balatonfüredre. Eddig még mindig meg tudtam futni az utolsó bő kétezret, most még ez sem ment mindenhol.

Végül beértem szintidő-környéki (5:35) idővel, de azt hittem, a célzónában lévő padtól, ahová leültem, sem leszek képes felkelni soha többé. Az estét evéssel, ivással és nyújtással múlattam, de már fél kilenckor körül elaludtam (még a Füreden releváns Csak semmi pánikból is csak perceket voltam képes fél szemmel megtekinteni, a helyi tévéadás keresése közben). Szóval így, ma elindulok, ha tegnap a meleg volt a baj, akkor tuti a bukás, ha nem csak az, akkor pedig meglátjuk, mi lesz…