Szeletbe se? 2. rész: Bosszúmenedzsment

Amikor 15 kili körül eszembe jutott, hogy a mai eseményeket összefoglaló bejegyzésnek a címe „Ne nézz hátra!” legyen, még jó ötletnek tűnt. Aztán bizonyos szempontból mégiscsak találtam egy kifejezőbbet. Ennek azért is örülök, mert elég hülyén nézne ki, ha a címeket egymás mellé rakva egy kezdő hardcore-zenekar első demójának számcímeire hajazó végeredményt kapnánk, ott szokott tornaóra lenni általában (csináld ezt, vagy ne hagyd azt és egyebek). Bár egy futósblogon végül is akár.

Mindenki tudja már, mert mindenkinek elmondom sokszor (a mai első váltás előtt egy srác, akivel éppen megegyező volt a tempónk, és dumáltunk pár szót, le is oltott, hogy felesleges ennyit agyalni rajta, tök igaza volt), a második nap a talán legszebb környezet mellett a legutáltabb dolog számomra a BSZM-en. Ebben markánsan benne van a 2014-es keszthelyi feladás, de a másik két, sikeres teljesítésem idején is ez a szakasz esett a legrosszabbul, ha mindent számításba veszünk (sőt, a 2011-es párosnál is megszenvedtem itt a saját részemmel). Befészkelte az agyamba magát a biztos rossz tudata ezzel kapcsolatban, ami önmagábn rossz dolog, amolyan önbeteljesítő jóslat tud lenni. Szeretném egyszer (ahogy a dal mondja) gyűrűs kézzel pofán baszni ezt a szakaszt, ám a költő azt mondja ugyanerről „Így kellene. De nem lesz semmi sem.” És nem azért, mert a poklokban is meglazult hitem (biztos van a gonosz pályáknak is saját pokluk), az ok sokkal prózaibb: jelenleg nem elég jó a jobb csapottam ehhez. Nehéz úgy Charles Bronson módjára érzelmes bosszút állni, ha legjobb esetben is egy óvatos taslit engedélyez az erőnlét, és a legtöbb, ami még kézre esik, az egy dugós puska.

Ezek után egy igen speciális, kilúgozott „bosszú” lehetett a célom mára a rettegett második szakaszon. Egyrészt a sima, problémamentes teljesítés, másrészt mindezt stresszmentesen képzeltem, vagyis Keszthelyig nyomni, ami a csövön kifér (a második nap ennek a csőnek azért már kisebb az átmérője), és utána a maradék félmaratont már szintidő-para nélkül menedzselgetem, lesz, ami lesz. A figyelmes szemlélő joggal kérdezheti, ez a taktika miben különbözött az előző nap gyakorlatától, ami végül elég nagy szívás lett. Nos, semmiben. De így legalább a terv valami olyasmit tartalmazott, amiről tudom, prímán meg tudom csinálni. Mivel azonban félig leégett arccal meg alkarokkal (már az első nap is nagyon sütött a nap) mégsem lehet hatásos revánsot venni, a hajóállomásnál elköltött reggelim után még a helyi drogériában napvédő krémet vásároltam. A legkisebb kiszerelésnél eléggé megcsappant a polcos készlet, gyanítom, nem én voltam az egyetlen, akinek sürgős szüksége lett ilyesmire…

A rajtnál elég jó lett a kedvem, mert előbukkantak újabb és újabb ismerősök a régi BSZM-ekről, meg az újabb ismerősökkel is értékeltük az eseményeket. Volt is rá idő, máshogy rajtol már a tömeg, mint egykor, nem előre megállapított rajtidővel páronként, hanem mindenkinek dugni kell, aminek eredményeként negyed óra után tudtam nekiiramodni. Szerintem eddig ennyit a Bécs Maratonon sem vártam a rajtvonal átszelésére, viszont cserébe tényleg pontos a mért eredmény, meg nem megy az elejére senki időnyerési célzattal. Nekilódultunk, szinte utolsónak jöttem át, igyekezve felvenni egy olyan tempót, ami segít a macskás lábaimnak, és a tervbe is illeszkedik, azaz nem maximálisan túlélő. Ilyen esetben nyilván nem jönne rosszul bármi kütyü, amivel tudnám követni, mit is csinálok egész pontosan, de annyira azért nem volt erre szükség, mert az elején elég sokat beszélgettem, és szinte mindenkinek van órája, így megtudtam, a tervezett tempókat, elég volt világítótoronyként kezelni a sporttársakat (kivéve azokat, akik közölték, hogy most mennek, mert épp alacsonyabb a pulzusuk annál, amit kitűztek). A kollégák által az alapozáskor futott mennyiségek (nem beszélve a futóalkatról) zömében megerősítették az ítéletem arról, ismét nem feltétlenül a saját ligámban játszottam egy darabig (több 400+ hónap és társai). A tegnapihoz hasonlóan az első váltásig, meg egy picit még tovább is újra az volt érzésem, olyanokkal megyek, akikkel nem kellene, ez viszont remekül illeszkedett a tervbe. Tényleg úgy mentem magamhoz képest, mint akinek Keszthelyig tart a nap. Az idő ismét pompás volt, a túloldal nagyon szépen és tisztán látszott a cél helye sokáig.

Elég jól haladtam, de amikor északra fordultunk, rám jött a „péntek-szindróma”, jött a lényeg, mert valahol az ebből való kigyógyulás lett volna a célja az erőltetett menetnek, vagyis a második váltópontig eljutás valódi holtpont nélkül. Ez majdnem sikerült, a Keszthely előtti utolsó frissítőt megelőzően már kellett kérnem egy kis vizet a békécsabai teamtől (amiért ezúton is köszönet), majd a váltófrissítéses asztalkán kerestem a kólát, végül pedig majdnem felborítottam az egyéni résztvevők asztalkáját, mert nem bírtam megállni a lábamon egyenesen. Elértem a kívánt állapotot. Onnan viszont már nem volt sok a városi váltópontig, ezért gondok ide vagy oda, a tervhez ragaszkodni kellett. Ennek jegyében még kifacsartam, ami benn volt, és a ponton kivételesen nem csak ittam, ettem is, mert tudtam, a következő bő húsz perc amúgy is rá fog menni a minimális regenerációra. Megint majdnem elfelejtettem dugni a második ponton, de visszamentem pár métert, rend a lelke mindennek. Elfelé jövet még egy kolléga, akivel együtt jöttem el a rajttól, mondta, hogy 3:45 az időnk, vagyis bő három óra maradt a félmaratonra, kezdődhetett a menedzsment. Amire szükség is volt, mert nagyjából nem tudtam, hol vagyok. Érdekes módon Gyenesdiás környékén Kocsis Árpi letesztelt, mennyire vagyok magamnál, de vagy jó színész, vagy az én tekintetem tűnik még éppen eléggé élesnek olyankor is, amikor már finoman szólva sem én vagyok a legélesebb kés a fiókban. Sőt.

Bő fél óra alatt, némi sétafikálás árán úgy-ahogy rendbe jöttem, a pár emelkedőn, meg a frissítőpontok környékén kívül nagyjából szinte mindenhol futásra nyomokban emlékeztető tevékenységet végezve haladtam. Ebben nagy szerepe volt az élénk társasági életnek, ami kialakult lépten-nyomon. Többek között beszélgettem elsőbálozó sráccal K2 mibenlétéről, szintén elsőbálozó német lánykával, illetve Profi Úrral is összefutottam végül, akivel már 2011-ben is, alakult tehát a szokásos, mezőny végi hangulat. A végére aztán a rengeteg vízzel hígított izó már majdnem inkontinenssé tett, de sikerült valahogy a vese vagy hólyagproblémákon úrrá lenni, és a célba felvezető emelkedő aljáig még nyomtam egy hajráfélét, mert valamiért arra emlékeztem, ezen a szakaszon 6:37 a legjobb időm, és mutatkozott némi esély ezen legalább minimálisat faragni. Végül be is értem 6:36-tal, kár, hogy rosszul emlékeztem a PB-re, ami 6:31… Viszont a terv végrehajtása sikerült, az is valami, nem igaz? A terv mondjuk nem volt túl jó, végül a teljesítmény sem lett túl fényes, ha a bosszúvágyat tekintjük, ami viszont a legfontosabb, azzal nem volt baj…