Szeletbe se? 1. rész: Halj meg máskor!

Mikor a versenyközpont felé baktattam a túlpakolt fémvázassal, már akkor látszott, elég pazar futóidő lesz a BSZM első napján, ha pazar alatt 15 fokot és zömében szikrázó napsütést értünk. A többi napra meg még jobbat ígérnek, ezért is a hátizsák jelzője az előző mondatban, de egyvalamit megtanultam itt annak idején: a krach beütése tényleg nüánszokon múlhat, és az előrejelzés sem szentírás. Így van nálam másik cipő, dzseki meg hasonló, jelen pillanatban totálisan haszontalannak tűnő dolgok, amik szépen vándorolnak a pakk legalja felé. Nem írtam róla tegnap, de a múlt héten bejáratott új cipőben rajtoltam ma el, a nosztalgia jegyében beszereztem egy Sauconyt (valami ISO akármi, amikor kinéztem, szép fekete-narancssárágnak tűnt a képen, ám a narancssárga inkább egy elég ocsmány neon-halvány-ciklámen a valóságban, de akkor már eldöntöttem a bizniszt, a szín meg amúgy sem fontos), mert az eddig használt Asicsom talpán egy féltenyérnyi folt már teljesen sima. Általában akkor szánom rá magam a váltásra, amikor valamiért a futócipőm után szinte rögtön felveszem valamelyik utcai lábbelimet, és kiderül, az utóbbi legalább annyit csillapít, ha nem többet… (Ezek után, ha valaha esetleg jobb futó leszek, tolongani fognak nálam a cipősponzorok.)

A versenyközpontba most jó korán kiértem, így egy szinte pangó teremben vettem fel a rajtcsomagot, vagyis a rajtszámot, dugókát, meg az ajándék hosszú ujjú technikai pólót. Minden évben más ajándék szokott lenni, ennek most azért örülök, mert az 5. BSZM-en is valami ilyesmi volt a bónusz, és azóta minden télen szinte csak abban futok (a következő évben kapott narancssárga mellény viszont rám sem jött, ez azonban nem feltétlenül a ruhadarab hibája. A ruhasponzorok is tolongani fognak). A rajtnak helyet adó szálloda ugyanaz még mindig, ahová emlékeim szerint a 2012-es verseny után költöztették a versenyirányítást (ekkor növekedett meg picit az első napi standard táv). Mivel még volt bőven időm, kiültem a partra hunyorogni, köszöngetni a néhány ismerősnek, átlapozni a programfüzetet. Próbáltam minden szempontból felmérni, mi változott az elmúlt öt évben, amíg hanyagoltam a BSZM-et, de igazából semmire nem tudnék rábökni, talán csak arra, hogy az általam törzsgárdaként ismert embereknek egy jelentős része már nincs itt, noha így is sokakkal futottam anno együtt (leginkább mögöttük). A megnövekedett létszám annyira nem feltűnő (mondjuk sokszor szokatlan csendben öltözködtünk néhány kollégával az egyik szállodai szobában, amit próbáltam néha-néha megtörni), kivéve mikor a csomagtranszferes kisbuszba tettük a cuccomat, régebben nem emlékeztem ilyen szintű legózásra. A hangulat viszont a régi.

Egy csendesebb zugban aztán gazdatesté léptem elő, megjött Koffein Kapitány, és bemasírozott a hatos számú rajtzónába (nem mintha egyébként nem a mezőny végére állna, illetve valójában lenne értelme itt rajtzónázni), előtte és utána még két régi ismerőssel (Judittal és Villámgyakkal aki eddig az összes egyénit befejezte) trécselt jókat. Aztán nagyon gyorsan neki is indult a karaván. “De mi volt a gazdatest stratégiája?” – kérdezhetné az olvasó, aki tudja, hogy idén eddig minden versenynek valami haditervvel mentem neki eddig. Ebben az esetben dinamikus tervalkotásra van szükség (hívjuk az ismert módszertan alapján gördülő tervezésnek), azaz maximum mindig csak az adott napig nézünk előre, mert minden más túl messze van. A mai cél röviden összefoglalható volt: Halj meg máskor! A BSZM-en semmit nem lehet nyerni az első napon, viszont jól elhantolhatja magát az ember a következő napokra egy (túl) erős kezdéssel. A mezőny egy része masszívan spórol ilyenkor, ami nem könnyű, mert a négy napra felkészült lábak legszívesebben kiengednék a ménest. Én személy szerint gyűlölöm ezt csinálni (még akkor is, ha utána nagyon megjárom), nem csoda, ha a terv megvalósításába minduntalan kisebb-nagyobb hibák csúsztak. Odáig még rendben volt a dolog, amíg Siófokról kifelé futottunk, addig menjen a szeretett tempó. Közben szemrevételeztem a mezőnyt, a legfeltűnőbb jelenség a mezítlábas sporttárs volt, de nem maradt el sokkal tőle a sarus kolléga sem. K2 nem szokta férfiak lábát stírölni, de ha valakinek a vádlija markánsan vastagabb mint a combja, azon megakad a szem egy pillanatra, érdekes lehet ez a minimál dolog… A 10 km-es jelzőt elhagyva csak vitt tovább a kezdeti lelkesedés, mert kiértünk ismét közvetlenül a vízpartra. Utána meg már jött a második frissítő- és váltópont, na, ott azért megkérdeztem egy kollégát, mennyi az idő (imsét bármi kütyü nélkül fut K2). 12:28 volt a válasz, ami az addigi tempót tartva az ezen a szakaszon hat évvel ezelőtti, legjobb időmhöz képest fél órás javulás lett volna, annyival meg sem soványabb, sem jobb futó nem lettem időközben.

Elkezdődött tehát az az utált játék, amikor a kényelmes tempó alá kellett volna betalálnom eggyel, de inkább kettővel. Mondjuk kezdett eléggé egyértelművé válni az, hogy túlzásokba estem, mert olyanokkal futottam együtt, akiket nem fogok a többi napon csak a rajtnál, meg esetleg a célban látni, de akárhogy próbáltam lemaradni, sosem sikerült eléggé, mindig visszajojóztam magam valahogy, ha más nem a frissítéseknél. Talán túlságosan szeretem a platánsort Szántódról Földvárra, illetve Földváron. Próbáltam minimálisat frissíteni a legtöbb helyen, de Szárszón, a negyedik ponton egy kicsit összeettem mindent, nem tudom, ez-e vagy a tempó, de ezután kezdtem kifejezetten nem jól lenni. Ez sem volt azonban teljesen elég ahhoz, hogy meglassuljak, készültem lélekben nagyon az első nap egyetlen komolyabb emelkedőjére Balatonszemes előtt. Aztán mikor odaértünk, kiderült, már nincs is benne a pályában (számomra rejtély mikor került ki – valószínűleg mikor elkészült a domb tövében az új út –, és a verseny előtt régi szintrajzot nézhettem, én balga lélek). Közeledtünk a második váltó- és ötödik frissítőponthoz, amikor utolért Kocsis Árpi, és az összes életvezetési tanács, amit mondott a robogóról, az az volt: nem kellene elrohanni az első napot. Ez jól tükrözi, mennyire voltak sikeresek az előző két óra ilyen irányú erőfeszítései. A váltóponton természetesen elfelejtettem dugni (most komolyan, hogy lehet épp ezt elfelejteni?), amire magyarázat, de nem mentség az alakulóban lévő elmezavar és a tény, hogy a szpíker srác örült a Kapitánynak (köszi!), és még interakciót is próbált indítani, nyilván sikertelenül.

Ezután a váltópont után van egy hosszú egyenes, amit sosem szerettem, most sem változott ez meg, a következő bő három kilométer volt a nap mélypontja. Szarul voltam, és elkezdtem azon gondolkozni, hogy még majdnem két órát kell futni, az egészből meg legalább 160 van vissza, mi a csudát keresek én itt egyáltalán? Nagyon kellemetlen fél óra volt, de utólag roppant hasznosnak értékelem, mert sikerült beállítani ezáltal végre a takarékos tempót. Az utolsó előtti frissítőt megelőzően visszajött az érzés, ami szerint az adott körülménynek között a világból is ki tudnék lötyögni úgy, ahogy épp haladok, nem is nagyon tettem be a rendszerbe a vízzel felhígított izón kívül semmit, nehogy megint felborítsam az egyensúlyt. Az utolsó tíz ezért megint jól esett (amennyire negyven felett jól eshetnek kilométerek), de ebben nagyon nagy szerepet játszottak a tanúhegyek a tó másik oldalán. Egyrészt remekül mutattak, mint midig, másrészt folyamatosan emlékeztettek a tavaly novemberi Tanúhegyek Nyomában versenyre, amikor felszenvedtem magam mindegyikre, szép sorban. Az időm végül 5 óra 31 perc lett, ami még mindig jobb mint a 2013-as, de a megfontolt szívásnak köszönhetően a táv utolsó részében, már nem sokkal. Az igazság pillanata mindezek ellenére holnap következik, amikor is ide megyünk:

Csónakkal egyszerűbb lenne, de ez nem lehet a holnapi terv. Nem mintha a mait olyan remekül megvalósítottam volna. Az este további részéről távirati stílusban:

„A szállás tűrhető stop bár ehhez képest picit drága stop pizzát bajos ott enni, ahol nincs az étlapon stop a nyújtás a barátod stop sosem múló szeretettel, Koffein Kapitány”