Rossz az, aki a cím alapján jóra gondol. Természetesen a funról lesz szó, elvégre két héttel a jelmezes főpróba után, másfél héttel az előadás (BSZM) előtt mi más is lehetett volna a Vértes Terepmaraton a számomra, mint fun run? Bár az említett két verseny természetesen terepfutó szemmel nem igazán tényező, attól még valid események, noha azokon én csak a gazdatestet biztosítom K2 kiteljesedéséhez, így legalább markánsan elkülönül a terepes identitásom az aszfaltostól… A fun run, mint olyan, ahogy látom egyébként is átszivárgott a grandiózus futófesztiválokról (lásd még 5k maraton), és bár ebben a közegben is inkább a rövidebb távokat jelenti, a koordináta-rendszer skálázása azért egy picit más.
Miután szokás szerint tömegközlekedtem, és a MÁV szokás szerint alkotott, amin felbasztam magam, így én is alkottam, szóval fedje inkább jótékony homály, milyen kerülőkkel sikerült végül egy vonattal később, de még épp időben befutnom a szári sportcsarnokba. A villámgyorsan zajló rajtcsomagfelvételnél a verseny hírlevelében foglaltak ellenére a kaució helyett Bobeknél megpróbáltam elsütni az “Ivanka1234” jelszót, de tényleg csak az ötezres működött. Ráadásként viszont megkaptam a nevezéskor megnyert medáltartó prototípust. Esztétikus és masszív darab, hálás köszöntem érte a Csanya-teamnek.
A plusz trófeával felszerelkezve elrohantam átöltözni, amit annyira rutinból csináltam, hogy már mikor majdnem készen voltam, akkor jöttem rá, már nem tél van, és ugyan dél körülre esőt ígérték, hideget nem, visszafejtettem a szokásos aláöltözetet, majd elraktam a táska mélyére. Többé-kevésbe igazam lett, csak néha fáztam, elenyészően kevesebbszer, mint mikor nem. Közben próbáltam a hektikus utazás közben kidolgozott versenystratégiámat véglegesíteni (remek újévi fogadalom is lehet, hogy rendelkezzünk mindig ilyennel, tökéletesen betartható). Joggal merül fel a kérdés, mi szükség erre egy fun run esetében, de sajnos a mókát hajlamos vagyok ugye enyhén másként értelmezni. Ha egy verseny után nem esik rohadtul nehezemre hazamenni, akkor a móka-faktor egyértelműen elenyésző, bármi egyéb is történt. Végül két cél került megfogalmazásra: mindenképpen érjek vissza a távom eredményhirdetésre (ami 5 órás “szintidőt” jelentett), minősített esetben pedig már lezuhanyozva, átöltözve nézzem azt végig. A másik (enyhén szuicid) cél szerint a versenyem valójában a 28. kilométerig tart (ott volt vége az utolsó érdemi emelkedőnek), addig tolni kell, utána meg szépen (?) csorogni lefelé, követve a szintrajzot. Ez utóbbi taktika mindenképpen nagyszerűnek bizonyult, tevékenyen hozzájárult a móka kiteljesedéséhez.
Épp készen lettem a rajtra, le tudtam adni a pakkot, meg a mindenféle kikívánkozó anyagot, és igazából mire feleszméltem volna, már neki is indultunk, jó sokan, az ultra meg a maraton távon közel négyszázan neveztünk. Az első hatezer a szokott módon folyamatos emelkedő volt, kifelé a faluból, majd a műútról a kedves útba igazítás után („Jobbra van a Vértes”) már valóban hegyi terepen. Nem volt rossz bemelegítésnek, egyébként is felfelé vagyok inkább elememben, főleg amíg még van tartalék, szóval szedtem a lábam, bár néhol egész nagy volt a tömeg a szűkebb ösvényre, ott inkább spóroltam a libasorban. Sütött a nap, vidám volt mindenki, volt még energia bőven, szóval jól telt az idő, ami csak fokozódott, mikor megindultunk lefelé, elképzelhetetlen sebességre kapcsolt mindenki (csak én nem, mert lefelé továbbra is béna vagyok, plusz féltem a bő mázsámat navigáló térdem), egész amíg a Csákányospusztára vezető hurokra nem tértünk, ahol akadt megint emelkedő, no meg az első frissítő.
A következő bő tízes Várgesztesig szinte végig a kéken vezetett, ami előhívott egy régi emléket, amikor kivételesen nem a Lumbágó SE kirándulásaként abszolváltuk az adott szakaszt, hanem a Kávé és Cigaretta futótandemünk ideiglenesen hazánkban tartózkodó másik felével indultunk el Szárligetről Várgesztes felé (és a terv szerint tovább). Mivel nem volt hó-nap, csak egy adott hétvégén vághattunk neki, amikor erre az időjárás teljesen alkalmatlan volt. Térdig érő, teljesen vizes hóban bóklásztunk el az eredetileg tervezett idő 2-2,5-szerese alatt Várgesztesre, ami után fogtuk magunkat és elmentünk inkább sörözni. Az járt a fejemben, miközben elhaladtunk a Rockenbauer Pál emlékfa mellett, hogy a mostani száraz viszonyok mennyire mások, és milyen érdekes lenne ugyanez a verseny térdig vizes hóban… (volt már ilyen, mint most kiderült számomra). Száraz viszonyok ide vagy oda, az eső nem, de a felhők megjöttek dél körülre, és a harmadik, utolsó előtt egybefüggő hosszabb felfelé kezdtem érezni, most már ha akarnék sem tudnék igazából ficánkolni. Ahol haladtam, összeállt egy mintegy 20 fős boly, majdnem akikkel végig előzgettük oda-vissza egymást, mert nagyjából hasonló volt a tempónk. A Várgesztesi második frissítés után jött az utolsó hosszabb emelkedő, közte a végén egy igazi siratófallal, amin eléggé keserves képet vágott már a legtöbb kolléga. Amikor felértünk, az előttem lévő srác rögvest elkezdett futni, én meg mondtam neki, hogy lenyűgöző a tettrekészsége, de mire a mondat végére értem, már meg is állt, mert mint mondta, a rutin ugyan működött, de azért ez a kaptató egy kicsit sok volt.
Ezzel én is egyetértettem, mert úgy tűnt, valóban jól kicentiztem az erőmet, huszonnyolcig úgy-ahogy kitartott a kraft, bár még némi vigyorgás után megindultunk tovább, de a harmadik pont után, amikor egy szűk tízes volt vissza, elkezdtem nagypályás módon nyűglődni. Magamnak csináltam, gyakorlatilag betervezve és igazából szeretem az olyan szakaszokat, amikor másik dimenziók is beköszönnek néha, de ez azért tényleg máshogy volt jó. Móka kettő három és…
Az utolsó frissítő/ellenőrzőpont után, mikor visszakeveredtünk az elején is futott szakaszra, már szétcsúszott az addigi kisebb boly, vagyis leginkább én maradtam le, de az utolsó hármat, a falu felé fordulva még sikerült összekapni, utol is értem egy srácot, de mivel a célegyenesben nem szoktam előzni, már nem erőltettem, így egy féktelen amazon még jól otthagyott a kapu előtt 30 méterrel :).
Az időm 4:48:30 lett, ami a tavaly tavaszi énemhez képest zseniális, az őszhöz képest markáns javulás, a valaha volt legjobb formámhoz képest nem rossz (nem múltak el nyomtalanul bennem a nyolcvanas évek a kemény téli hónapok), viszont mivel a zuhany alatt hallgathattam végig a távom eredményhirdetését, igazából csak félsiker. Megettem a gulyást, illetve pacsiztam vagy trécseltem a boly néhány tagjával, akikkel tulajdonképpen a nap nagy részét töltöttem, aztán elhúztam a csíkot. Ja, meg megköszöntem még ezt (szerethető leszek mint a prototípus (?) gazdája, bár egyelőre nem rendeltetésszerűen használom):
Természetesen pompás ötlet volt a BSZM előtt másfél héttel kvázi lenullázni magam, de még van addig egy csomó idő regenerálódni, ezen a versenyen pedig minden annyira jól meg van szervezve, hogy tényleg csak az önsorsrontásra kellett figyeljek. Nem is hibáztam. 100% fun-success.
21097 