a wannabe long distance runner’s straightforward journey to ultramarathon disasters (?)

A hét elején, amikor elkészült a farsangi versenybeszámoló, a blog fejlécéből töröltem a ‘(frickin’ slowly)’ kitételt, de nem sok híja volt annak, hogy a mostani bejegyzés címére cseréljem az egészet. Szerencsére rájöttem, ez még tőlem is szokatlanul olcsó szellemeskedés lenne, azt pedig nem csak a pókerasztalnál nem bírjuk, hanem a futással kapcsolatban sem. Az egyetlen mentségem az lehetett volna, hogy mivel mindent véresen komolyan veszek, ezért talán mókáznom is lehet a mindennel…

Nem mintha olyan határtalan kedvem lenne humorizálni, és meglepő módon ennek épp a túl jól sikerült verseny az oka (meg a hétfői állapotom, amikor is semmim nem fájt, pedig teljesen szokatlan módon szabadságot is vettem ki, így már délelőtt kénytelen voltam parenyica-gyártással elfoglalni magam, szerencsére az alapanyag remekül megsavanyodott, míg én köröztem vasárnap). Megfogadtam, a Balatonig nem foglalkozom azzal, mi lesz majd a Boston Marathon után, de mivel ezen a héten tényleg regenerálódtam (mindössze három futás volt műsoron, 20-15-25 megoszlásban), valahogy mindig oda lyukadtam ki, mi is történt vasárnap és mit jelent ez a középtávoli jövő szempontjából.

Az utóbbi években egy kisebb kereszthalál érzete általában örökös velejárója volt a versenyeim végének (minősített esetben már a közepének), és nem egyszer a győztes idejének bő kétszeresével sikerült megérkeznem. Rettenetesen bugyután hangzik, mert most sem voltam gyors, de a rendes szenvedés szinte teljes hiánya (oké, nagyjából 50 méter szintemelkedéssel), és főleg az, hogy “csak” egy bő órával kaptam ki az elejétől, eléggé gondolkodóba ejtett. Az első 2-3 futó a távomon azért jegyzett és/vagy komoly célra régóta készülő versenyző, akiknek ugyan ez csak egy vasárnapi edzés volt, de tulajdonképpen nekem is. És nekem, ellentétben a többi résztvevővel, harminc fölött van a testtömegindexem (ilyen lehet az, ha valaki egyfolytában magaslati edzőtáborban készül, csak versenyre sem jön le onnan…), még ha ezen a héten hirtelen mindenki azzal is kezdett jönni, hogy úristenmennyitfogytál (pedig alig kilenc kilót és nem az elmúlt pár napban).

Gyakorlatilag ha kicsomagolnám a futótestem a zsírvatta maradékából, csak azzal gyorsulnék legalább 30-40 percet egy ilyen távon, de lehet többet. És ehhez mindössze az idei edzésmunkát kellene valahogy fenntartanom június végéig – ami azért nem lesz egyszerű. Január óta vezetem az “edzésnaplómat”, bár némileg rendhagyó módon. Minden hónapban küldök egy sörnyi pénzt Marknak, a Dumbrunner írójának, aki a támogatóknak el szokta küldeni a “motivációs” posztereiből készült naptárat digitálisan. Remélem, nem haragszik meg, amiért összefirkáltam, illetve itt most megosztom a januárt és  a februárt.

tiny_cal_Januarytiny_cal_February

Sosem pakoltam még ennyit két hónapba, és az eredmény igen meghökkentő, de az még inkább, hogy a jelenlegi trendet tartva az esetleges versenyeim közé kicsit komolytalanul beírt százasok valójában akár reálisak is lehetnek. Most úgy néz ki, lendületből megyek tovább, miközben azért emésztenem kell az épkézláb futóvá válás fenyegető rémét (…). De minderre majd a Balaton után visszatérek, akár konkrét tervekkel, addig még akad egy és más, amire szerencsésebb lesz odafigyelni a fantáziálás helyett…

IMG_20190301_082301

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s