athlete number 1-10? (everything is a test)

“Ó, igen. Szinte minden az.” – felelte Lu-ce, a Söprögető, mikor az ifjú Lobsang azt firtatta, az Öt Meglepetés Kertje valamiféle vizsga-e. Nagyjából ez a megállapítás illik a hetemre is, amikor cseberből vederbe bukdácsoltam a kihívások között, gyakorlatilag teljesen mellőzve a legutóbb beígért kreativitást. Kezdődött egy keddi 15-tel, amikor arról győződtem meg, tényleg kezdek rohadt fáradt lenni, bár mivel az izmaim már meglepően ellenállónak bizonyulnak azoknak a főképp idiotikai hatásoknak, amiknek mostanában kiteszem őket, gyanús, hogy a vasárnapi nagyhalál a nem megfelelő evés-ivásnak volt inkább köszönhető. Nem véletlenül vannak olyanok, akik (csak enyhén túlozva, de nyilván nem minden alap nélkül) viccesen azt mondják, az ultrázás az igazából egy evőverseny, amibe egy kis futás is keveredik.

Szerdán hajnalban eljött az, amit szintén nem csináltam még ebben az életben, egy rém átlagos hétköznap kezdeteként 25 kilométert “futottam”. Mivel már előtte mindenem sajgott, ezért kivételesen a vasárnapra gondolva az ott élesítendő tempóban toltam végig, ami persze közel 170 perc lassított felvételt jelentett, de legalább viszonylag egyben túléltem, a végén talán jobb állapotban is voltam, mint mikor nekikezdtem. Azt is mondják nálam sokkal okosabbak és tapasztaltabbak, hogy nem igazán jó, ha krónikusan fáradt az ember a futástól, és kifejezetten rossz, ha ez akár már előtte, annak gondolatától megtörténik. Nagyjából mostanra jutottam el erre a pontra, viszont őszintén nem tudom, a fáradton (és ennek ellenére elégedetten) kívül mi más lehetnék az elmúlt közel két hónap után.

És talán még mindig jobb állapotban vagyok mint hét éve, amikor ezt az ominózus hetet ugye lázas betegen, inaktívan töltöttem, most pedig úgy néz ki, megúszom némi takonnyal, gyenge torokfájással és kis tüsszögéssel. Szerdán ugyanis már éreztem a torkom, és csütörtökön sem lett jobb a helyzet, sőt, dél tájban komolyan beszartam, hogy estére be fogok lázasodni, akkor pedig ugrik a tesztverseny, mert két dologgal nem szórakozunk ezen a világon: kicsi, kopasz, aszott, vigyorgó öregemberekkel (ahogy azt a fentebb már idézett műben az Egyes Szabály kimondja) és a lázasan futással.

Finoman szólva is széles spektrumon oszlanak meg a vélemények az enyhén megfázva futás hasznosságáról, vagy éppen veszélyeiről. Ha tényleg belázasodtam volna, könnyű lenne a döntés, és hagytam volna a hét második felét a csudába, de eddig ez nem történt meg, így eléggé zavarban vagyok, mit is csináljak. Igazából csak “nyaktól felfelé” tüneteim lettek (inkább úgy fogalmaznék, a kis megfázás hatására nem kezdtem el érezni több mindent, mint addig), és azok is hol eltűnnek, hol előjönnek. Tehát vakarom a fejem, mi legyen. A teljesen kockázatkerülő módszer az lenne, ha megülnék a seggemen, és Békéscsaba közelébe sem mennék, de a kisördög munkál, mert nem érzem magam szarul egyáltalán. Kivárom az estét, meg a reggelt, aztán majd meglátjuk, elindulok-e. Dönteni kell megint. Ha megyek, akkor valószínűleg Koffein Kapitány menet közben át fog vedleni Snot Rocketeerré, ahogy Káosz Kapitány Amerika Kapitánnyá (azzal a különbséggel, hogy én nem akartam mindig is inkább Snot Rocketeer lenni). Csak a happy end kérdéses.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s