drug of choice

„the odds are fifty-sixty”

Az újabb regenerálódóhét sok mindenre lehetőséget biztosított, alapvető rendeltetésén (ti. adjunk esélyt a túlhajszolt szervezetnek felbukkanni a futóárból (…) néhány pillanatra, hátha nem tolószékben végzem, vagy legalábbis nem rövidtávon) túl is. Amennyire közepesen bokros teendőim erre módot adtak, igyekeztem a motivációs bázisom is újratölteni, általam változatosnak gondolt eszközökkel. Elsőként mindjárt a hét elején átmenetileg átneveztem magam 6:40-es személyre. Az elnevezés egyszerre mutatja jól, mennyire sikerült tartanom magam az eredeti célkitűzésemhez, a lassú futáshoz és a reggeli etapokhoz… Szinte hibátlanul (ahogy a MÁV tartja a menetrendet). Ha nem lassú futásról lenne szó, roppant büszke lehetnék magamra, de így önnön vállam veregetése helyett csak konstatáljuk a tényt: sikerült valamennyi esélyt adnom magamnak a következő két hét végigcsinálására, ami papíron a legdurvábbnak ígérkezik március közepéig.

A 13 nap alatt letrappolandó mintegy 225 km ígérete felcsigázott annyira, hogy megpróbáltam digitális lábnyomom (merevlemezek és felhőszolgáltatások mélyén elrejtett) vonatkozó részében kinyomozni, 2012-ben, illetve 2013-ban hogyan vettem a felkészülés jelen szakaszát a BSZM-re. Nem lettem sokkal okosabb, mert egyrészt sajnos akkoriban kezdődött futóbloggerkedésem első jelentősebb hullámvölgye (bár ez a megfogalmazás ugye feltételez hullámhegyeket), másrészt pedig ekkorra tehető a freeblog előbb sajnálatos agóniája majd később immár megváltást jelentő kimúlása is. A 2012-es szezonból még rábukkantam három bejegyzésre a témában (akkoriban talán épp újra maximum egy mp3 lejátszó (most már majdnem annyira anakronisztikus mint a walkman) volt az összes technika, amivel futottam, így más nyom nem is nagyon lehet), egy lelkesebbre, egy semmilyenre és egy kevésbé lelkesre, ez utóbbi mostani tárgyunk szempontjából az igazán érdekes. Kiderült, éppen a mostaninak megfelelő hét után jött a trendforduló, gyáván megfutamodtam az igazi kihívások elől: az első durva héten valamilyen, közelebbről nem részletezett természetű lábfájás növekedett elviselhetetlenné (vajon miért történhetett…), a második héten pedig ledöntött valami baktérium, a tünetek teljes spektrumával (láz, hasmenés stb.). Gyakorlatilag teljesen kimaradt tehát ez a rész. Talán ennek is köszönhető, hogy a verseny után csak bő két hónappal készült el annak történéseit összefoglaló bejegyzés, hagytam megérni az élményeket, az biztos. Tehát az első évben nagyjából annyi edzésből csináltam meg, ahol most tartok. (Igaz, 5-6 kilóval „könnyebben”, bár a mostani trendet nézve a rajtnál nagyjából pont ugyanannyi leszek.)

2013-ról érdemben semmit nem sikerült kideríteni (pedig a célfotón látszik a kisebb-nagyobb szünetekkel nagyjából két évig használt, bumfordi Garmin 205-ös a kezemen, de szerintem azt egyébként is csak a versenyre vettem fel, talán ott sem minden nap), vélhetően végigcsináltam többé-kevésbé ugyanazt a programot télen. Annyira emlékszem összesen, hogy a verseny előtti utolsó focin jó szokásomhoz híven kitekertem a bokám, és sok kuruzslás (fekete nadálytő krém, te csodás!) után kék-lila-bordó lábbal, begumizva álltam oda a rajthoz, miközben arra, gondoltam, Szántódon lakik ismerős, ha csak sántítani tudok, ott ki lehet szállni. Szerencsére erre végül nem került sor. Így utólag ismét rá kellett jönnöm, tényleg tartozom magamnak egy olyan BSZM-mel, amikor a fájdalmon kívül másra is jelentősebb esély mutatkozik (ez persze hülyeség, mert rengeteg fantasztikus dolog történt velem ezeken a versenyeken, simán az év legjobb élményei voltak, de az is megmarad, ha már a második nap estéjén sem tud az „atléta” a kezei segítsége nélkül leülni egy fotelba).

Szerdán (a reggeli 20 km után) kezdtem azt érezni, egy újabb szempontból asszimilálódom a hosszútávfutók közé, ugyanis a jobb lábam középső ujján minden jel szerint lekívánkozott a köröm, és ugye számos jelentős és népszerű versenyző írta már le, az nem igazi ultrás/hosszútávfutó, akinek egyszerre megvan minden lábujjkörme. Este aztán kiderült, ebből a szempontból még nem lépek ebbe az exkluzív klubba, mert a furcsa érzést egy, a köröm alatt (számomra teljesen rejtélyes okokból) nőtt vérhólyag okozta. A „csalódást” kompenzálandó, sütöttem egy tál linzert a hétvégi családi névnapfesztiválra, ami újra meggyőzött a tavaly nyári meggylekvárfőzés értelméről is (ami azért elég babra munka a fától a dunsztig). Csütörtök este vagy egy év után eljutottam újra próbaterembe prüntyögni. Zenélni jó, bár a mostanit még jóindulattal sem nevezném zenélésnek, de a kedvünk megjött, meglátjuk, jutunk-e majd valamire.

A péntek estét a Matti című film megtekintésével töltöttem. Aki régebben ismer, talán tud a síugrás iránti, az utóbbi években mérséklődő, de el nem múló rajongásomról, ami kevésbé gyökerezik abban, hogy ha elég ideig nézi az ember ezt a sportot, láthat pár pompás bukást. Sokkal inkább lenyűgöz az a szabadság, amit a repülés másodperceiben érezhetnek az ugrók, illetve mindenképpen respektálandó, ha valaki két labilis izével a lábán 90-100 km/h sebességgel beleugrik a semmibe (amikor szakad a hó, vagy köd van, akkor szó szerint). Mindennek tetejébe nagyon összetett sport, amihez fejben és fizikálisan is csúcson kell lenni a kiemelkedő eredményhez, egy százméteres vágtázónál is rövidebb idő alatt észbontó precizitással és időzítéssel végrehajtani egyáltalán nem egyszerű mozdulatsorokat. Amiért pedig elővettem a meglehetősen kalandos úton hozzám került filmet a DVD-gyűjteményemből (…), az Matti Nykänen halálhíre volt. Nem mondom, hogy gyerekkori hősöm ugrott át az örök sáncokra, hiszen a tinta és a hatékony, de a testét nem kímélő technikájából fakadó sérülések már véget vetettek a karrierjének, mire én elkezdtem követni a sportot. Viszont sokat hallottam róla,  a valaha volt legjobb síugrónak tartják, és amennyire jó síugró volt, annyira nem tudott mit kezdeni a világgal a sánc 20 méteres körzetén túl, ahol – legyünk őszinték – egy teljességgel vállalhatatlan tuskó volt.

Az elmúlt három évtizedben gyakorlatilag egyedül is képes lett volna megtölteni a finn bulvársajtót, mint önmagát parodizáló szövegekkel operáló popzenész (egyszer sikerült megborotválnia a lufit, mint itthon a Bakter Brothersnek vagy a Favágóknak, még aranylemezt is kapott), sztriptíztáncos, városi képviselő, megtért hívő, főzőműsor-házigazda, valamint a feleségeit (esetleg azok rokonait) rendszeresen verő, késelő és/vagy fojtogató, hatszor nősülő hősszerelmes elítélt. Gyakorlatilag szinte folyamatos delíriumban nyert meg mindent, amit ebben a sportban meg lehet (pár címet a mai napig többször mint akárki más), és ha úgy-ahogy kordában tudták tartani, akkor a mezőnyhöz képest egy teljesen más dimenzióban repült. Mindez csak azért érdekes, mert a futás kapcsán is sokat gondolkozom nem csak feltétlenül a saját mozgatórugóimon, hanem a sport újabb kori roppant népszerűségén is, és az extremitások mindig is jó adalékul szolgálnak a morfondírozáshoz.

Annak ellenére, hogy Matti tinédzserkorától folyamatos rivaldafényben élt, általam érthető nyelveken sokat nem lehet megtudni a gyerekkoráról (és a nekrológok is leginkább a közismert dolgokra szorítkoznak). Már 12-13 évesen a teljes téli szezon minden napján nyolc órákat (sokkal többet, mint bári más akkoriban) edzett, aminek erősen van egyfajta menekülés jellege, 14 éves korától pedig már rendszeresen ivott. Pechére a külvilággal való megbirkózásra adott két válasza közül az egyikben mindenki másnál jobb lett, ami olyan újabb elvárásokat támaszthatott, ami elől valószínűleg mindig is el akart menekülni. Ivásban így szintén nagypályás lett, de ezzel azért nem lett volna egyedül Finnországban. A film kicsit próbálja úgy bemutatni a döntéseit, mintha mindig lett volna valaki vagy valami, ami a rossz irányba vigye (a gonosz síszövetség, a haverok, a menedzser), de igazából ment ő magától, és a közegnek sem volt sokszor érdekében érdemben segíteni neki. Amiket olvastam, abból úgy tűnik, mindig is egy felelőtlen, ugyanakkor elismerésre szomjazó gyerek maradt, akinek tényleg a síugrás volt az egyetlen biztos pont és valamennyire kezelhető dolog az életben, a világ pedig tanácstalanul állt valaki előtt, aki egyszerre volt már életében legenda, szenvedélybeteg, szánalmas exhibicionista és pitiáner, erőszakos bűnöző. A profi sport, az életet szervező komponens abbahagyása egy arra felkészült embernek sem könnyű, neki egyáltalán nem is sikerült. Egyszer azt mondta, a pokol nem lehet rosszabb az életénél – azóta talán már tudja, így van-e…

De hogy ne csak a szélsőségekről legyen szó, a héten belebotlottam egy Mr. Terepfutás.hu-val készített interjúba, aki nem volt rest ilyesmit mondani: „az ultra-trail a jómódú középvezető sportja, aki a napi ülőmunkájában nem talál elég kihívást.” Nehezen mondanék ennek ellent, hiszen én is sok szempontból valami hasonlóra jutottam (bár nem ultrára szorítkozva, és az egyértelmű, hogy nem csak ebből a rétegből áll a teljes közeg. Ennek a rétegnek viszont valószínűleg nem csak kihívás, hanem a státuszkommunikáció kiváló eszköze is). Oké, oké, elég ebből, már megint túl sokat okoskodom.

A békéscsabai verseny hosszú távjára egyelőre hatan neveztünk (1 nő + 5 férfi), családias lesz, kis szerencsével még korcsoport-oklevelet is kaphatok, ha-ha. Egészen a hét közepéig meg voltam egyébként győződve arról, hogy ez a verseny a következő háromhetes ciklus pihenőhetének végén lesz, de most akárhogy nézegettem a naptárat, egyértelműen egy héttel korábban lesz ennél :). Karácsonykor tehát elszámoltam a heteket, és a szükségesnél eggyel előrébb szálltam be az edzéstervbe, amire magyarázat (de nem mentség) a BSZM egykori időzítése (a terv készültekor a március 15-ös héten volt, egy ideje már egy héttel később rendezik). Egy héttel több jutna taperingre, ha nem neveztem volna ugye a VTM-re, ami viszont így szinte pont jókor van, a három rápihenő hét közepén. A sors néha korrigálja a hebehurgyaságom.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s