Vannak olyan hetek, amikor alapvetően teljesen jó, vagy legalábbis egyáltalán nem rossz dolgok történnek, de az ember (jelen esetben én) mégis azt érzi, murtaugh-i értelemben véve az évei számához képest aránytalanul sok minden zajlik egyszerre, illetve a kelleténél nagyobb intenzitással. Már a hétfő sem volt zavartalan, főleg mert nem sikerült száz százalékosan túllépni a Börzsöny okozta megpróbáltatásokon, az igazi nagyüzem azonban szerdán indult be, miután letudtam a keddi visszarázódós bő másfél órámat. Ez utóbbi nyomán elmondható, kezd a testem neheztelni azért, ami történik vele mostanában. Szép lassan, ahogy közeledünk a 100k-s hetek felé (és az örökös hóban nyikorgás miatt szerintem bizonyos értelemben már nem feltétlenül csak közelítek…), egyre inkább rakódik egyrészt az izmaimra egyfajta ólmosság, másrészt kezdenek előjönni az apró nyavalyák, mint az örökké recsegő bal vállam vagy egy újabban aggasztóan érzékeny pont talpamon. Egyelőre semmi komoly, de nem bánom, hogy már nem emelkednek igazából az adagok, és a négy februári hétből kettő visszavevősebb (…). Utána meg már ugye (szinte) célegyenesben leszek (nem mintha egy ilyen lenne idén).
Csütörtök este 12k-ra mérséklődött egy 15-re tervezett etap, mégpedig azért, mert már akkor majdnem elpusztultam, mikor kiléptem a kapun. Ki kellett javítanom rapid módon szerda-csütörtökön két cikkemet (alapvetően remek élmény végre nem nekem írni „kedves szerzőnk”-típusú levelet, hanem kapni, de sajnos nem magamtól kaptam, mi egy hetet azért adunk a tördelt cikk ellenőrzésére), csak időm nem volt rá, mert ezen a két napon négy órát ültem biodíszletként (kültag) egy záróvizsga-bizottságban, meg még vagy hatot mindenféle megbeszéléseken. Nyilván nem segítette a dolgokat a szerda esti Therapy?-koncert sem, amire már hónapokkal előre megvolt a jegyem, szóval a kihagyása holmi munka-kulminálás miatt egyáltalán nem volt esélyes. Azt hiszem, kedvenc északírjeim dobogóesélyesek a „tisztességesen megöregedett rockzenekar” kategóriában, már ami a kilencvenes években befutott, általam kedvelt zenekarokat illeti, látva sokan mások agóniáját. Persze, jó nagy trógerek, képesek voltak például megetetni a közönséggel, hogy a dobosnak születésnapja van („NEIL! NEIL! DRUM LIKE A MOTHERFUCKER!”). Pedig nem. De elnézem nekik, a turné addigi setlistjeihez képest amúgy is vagy öt dallal többet játszottak, majdnem két órát (miközben szerintem másfél órás szerződésük lehetett). És bár ahogy mondani szokás, már a nosztalgia sem a régi, az ember azért érzékeny a középiskolás éveiből előtüremkedő emlékekre (ezzel más sem lehet nagyon másként, szinte az összes iskolából, ahová jártam, illetve szinte az összes érdemi munkahelyemről találkoztam kortárs ismerőssel a bulin…). Na, de egy sok szempontból kordokumentummal (egy szót mondok, heavy metal VHS) legyen is elég ebből.
Miután péntek hajnalban befejeztem, ami még átcsúszott az előző két napból, mentem is a reggeli húszasra, természetesen ismét hóesésben. Akármennyire is erőltetett volt a menet, a bő két óra végén megint azt vettem észre, nem nagyon megy ez a tempó-visszafogás dolog, vagy ha egy darabig megy is, bizonyos időszakokban, amikor elkalandoznak a gondolataim, már nagyon nem, aztán jönnek akár a hat alatti ezrek is. Persze, ez egyelőre nem baj, csak ha egyébként fordulok föl éppen a mentális meg a fizikai fáradtságtól, odafigyelhetnék jobban. Legközelebb tényleg ezt fogom tenni…
Így jött el a szombat, kicsattanó erőben vártam az idei második szervezett eseményt, amin részt vehettem – alig hat nappal az első után. A Téli Sóút egyáltalán nem verseny, erre a kapott itiner külön fel is hívta a figyelmet, én sem tekintettem annak (egy rövidke részét kivéve, de erről később), inkább egy esélynek arra, hogy a hétvégi hosszún kicsit kizökkenjek a megszokott környezetből. Különösen azért, mert a tavaly nyári Szentivánéji Sóút (ami ugyanezen az útvonalon, de ellenkező irányba zajlott) nagyon kellemes élmény volt, és egyik első lépése annak a visszatérés-félének, aminek épp a sűrűjében vagyok. Klasszikus, régi vágású túra, aminek minden részlete a helyén van (és sok modern hívságtól mentes, hála a jó égnek), István bá’, a főszervező pedig harsány határozottsággal tartott rendet a rajtnál a forgatagban. A forgatag nem túlzás, mert a nyárival ellentétben (ahol szerintem két nagyobb gimnáziumi osztálynyi résztvevő lehetett) több százan jöttek a két távra, aminek én örülök, hiszen van az alföldi túráknak egy különleges bájuk, és szeretném, ha megmaradnának. (Ilyen báj például a 22 méteres szintkülönbség vagy a 97 méter pozitív szint 33 kilométeren).
Szóval kitöltöttem a nevezési papírom, kicsengettem a kemény 800 forintot (ami gyakorlatilag teljes egészében lefogyasztható, mivel többek között egy naranccsal, egy túró rudival és egy téli fagyival(!) lettem gazdagabb az ellenőrzőpontokon, miközben a célban volt még fasza forralt bor és egy pár virsli is), megkaptam a papírokat (hogy miért sóút, azt nem írom le, de a kapott kis tájékoztatót alulra beteszem), majd elindultam. A környéken összesen két futóforma embert láttam, egy szakállas, rutinosabbnak tűnő srácot, és egy fura fiút, aki egy terepre ránézésre teljesen alkalmatlan, és makulátlanul tiszta Nike szabadidőcipőben végzett számomra eleddig ismeretlen bemelegítő gyakorlatokat. Ő aztán elszaladt és nem is láttam többé, valószínűleg a rövidebb (14k) távra melegített annyira (vagy elképzelhetetlen sebességre kapcsolt, és azelőtt hazament, hogy bárki beért volna a Víg Bakter sörözőbe, vagyis a célba). Én egészen 300 méterig jutottam, a tavaly a cél előtt vidám pillanatokat okozó pékség mintaboltjáig, mert egyrészt vissza akartam adni egy kicsit a kapott energiából valahogy, másrészt az itinerben azt írták, az utolsó ellenőrzőpont nem nyit ki 11:50 előtt, ezért még annyira sem siettem, mint addig (mindez nyolckor történt).
Egy kávé és egy túrós süti kíséretében néztem az ablakon keresztül, ahogy vonulnak a túrázók csoportjai, miközben azon gondolkoztam, a hirtelen megenyhült időjárás és a héten elolvadt közepes mennyiségű hó hatására meddig fog érni a sár. Tudom, hogy terepfutó körökben a sár=orgazmus képlet amolyan axióma, de töredelmesen be kell valljam, ennek a szubkulturális értéknek az internalizálásával még akadnak kisebb-nagyobb problémáim. Komolyabb bajom nincs vele, vígan el tudom akár órákon át dagasztani túl sok káromkodás nélkül, keresni viszont nem keresem: attól még messze vagyok, hogy amint sarat látok, felderülő arccal beleslattyogjak a puha, langy tócsába, aztán már csak nézzem üdvözülten, ahogy babrál pihéim közt a fény. Végül arra jutottam, mindegy, a sok hó után legalább itt egy kis változatosság.
Nekilendültem másodjára, immár valóban, és óvatos tempóban kocogtam ki a településről. Négyezer aszfalt után kezdődött az első dűlős rész, de nem volt vészes, egész jó tempóban lehetett haladni az első ellenőrzőpontig (7k), illetve utána a másodikig, a Pokoltanyáig (10k). Nézegettem a pompás alföldi tájat, elvégre éjszaka erre kevesebb módom nyílt legutóbb, kicsit gonoszul (meg hát enyhén Cyranósan) azt is mondhatnám, megéri futni ezeket a túrákat, mert kétszer ennyi időben már lehet, unalmas lenne… A kontraszt mindenesetre megvolt a múlt vasárnapi versenyhez képest. A második ellenőrzőpont után (amikorra a túrázók nagy részét utolértem, nagyjából 25-en lehettek a lapon, akik előttem jutottak át és rövid távos is volt köztük) jött bő 7 kili aszfaltos rész (útnak azért akkora gödrökkel nem hívnám), néhány tanya mellett, Pest megyéből Szolnok megyébe. Prímán haladtam, noha itt már érződött az erős szél. Amikor odaértem a harmadik pontra, alig akartam hinni a szememnek. Egyrészt egy nagyobb termoszban kávét kínálgattak a pontőrök, másrészt egy rácsos alkalmatosságon egyikük szalonnát sütött, és a friss zsírt felhasználva szerkesztett hagymás-szalonnás-zsíros kenyereket. Elég szürreális volt, mindig is szerettem volna, ha lenne kávé a frissítőpontokon (főleg Koffein Kapitány eljöveteleikor persze), nem gondoltam, hogy ez éppen itt jön el. A zsíros kenyér természetesen a legjobb frissítő, amit egy futó tehet magával, és én sem ugrom el mindig a hedonizmus elől.
Jól jött a hangulatfokozás, mert következett az a tíz kilométer, ami a valódi kihívást jelentette a túrában, nyílt színi dűlő, pazar sárban, nagyon durva pofaszélben végig. Meglassultam rendesen, de azért próbáltam tovább futni, noha elég burleszkbe hajló volt a mozgásom. Vagy 20 percig üldöztem egy párost, akikről akkor még azt hittem, a túracsoport legeleje, és elég impresszív tempóban égették neki, aztán mikor nagy nehezen levadásztam őket, kiderült, hogy egy nyugdíjas házaspár, akikkel gyalogolva a lépést sem biztosan tudtam volna tartani. A szél egyébként nem jött rosszul, elvégre a Balatonra készülök most elsősorban, ott meg majdnem mindig fúj, és leginkább szembe. A messziről világító Széchenyi-lakótelep pedig már-már olyan volt, mint a Szigligeti vár, ami a második nap célját jelzi, órákkal azelőtt, hogy odaérne az ember…
Ahogy küzdöttem az elemekkel, egy idő után feltűnt két olyan pont a távolban, ami változtatta a helyét, és mivel a sárban is itt-ott lábnyomokat fedeztem fel, hamar rájöttem, akadnak még befogható sporttársak, ezzel próbáltam motiválni magam a cudar viszonyok között (bár a nap közben kisütött, szóval semmi okom nem lenne itt nyavalyogni). Mire ráfordultunk az utolsó ellenőrzőpontig vezető hosszú egyenesre, már egész közel értem, és a futó kollégát ismertem fel magam előtt, valamint egy túrabotos ismeretlent, aki a nyugdíjas párnál is erősebben tolta neki. A futótárs már a futok-gyaloglok-futok-gyaloglok ritmusban haladt, így viszonylag hamar megelőztem, majd mielőtt beértem az Abonyi úti házsor közé, a szélvédett helyre, a másik túratársat is lehagytam. 11:35-öt mutatott az óra, aggódtam picit, vannak-e már az ellenőrzőponton, így lelassítottam és megittam a maradék vizem, mindeközben a futó srác visszaelőzött. Nem tudom, a normális ritmusa volt-e ez neki (a célban dumáltunk, és mondta, hogy a szembeszélben nem volt nagyon kedve futni, ezért ott elég lazára vette), vagy nem akart elengedni, de én ezt kihívásként érzékeltem, és miután a szerencsés módon hamarabb nyitó ponton pecsételtünk, gondoltam, lássuk, mit tudsz az utolsó ötösön. Nyilvánvalóan elég egyesélyes volt ez a dolog, ha valakin hozok 600-700 métert nagyjából húsz perc alatt, és képes vagyok tovább futni, az nem fogja felvenni az ütemet, inkább magamnak akartam valami kis plusz serkentőt találni ezzel a szándékos félreértéssel, a nehéz rész után ne döccenjek meg teljesen. Végül nagyjából négy óra alatt érdemeltem ki a jelvényt és az emléklapot, amely szerint szintidő belül végiggyalogoltam a túrát. A főszervező pedig letolt, hogy nem is lettem saras rendesen. Mégiscsak bele kellett volna feküdnöm a dagonyába…
Ma végre sikerült igazán lassan futnom, és remélem, a Jóisten megtartja ezt a remek szokásom végig a jövő héten.
21097 