Felkeltem fél négykor, megittam a kávét, felültem a vonatra és aludtam tovább. A Nyugatiban vettem még egy kávét, felültem a Szobra tartó zónázóra, és ahelyett, hogy még aludtam volna, azon töprengtem, mennyire lesz nekem rossz a Téli Börzsöny. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, ezek nem azok a gondolatok, amiket egy-másfél órával a futam előtt keresni kellene, de a havas táj bámulása közben nem tudtam elvonatkoztatni a mérhetetlen fáradtságtól, amit egyrészt a korán kelés, másrészt a januárban felcsavart futásintenzitás folyományaként éreztem. Ha ötletszegény profi sportoló lennék, azt mondanám “munkából mentünk erre a versenyre”, de szerencsére nem vagyok profi sportoló… És szintén szerencsére a versenyközpontnak otthont adó általános iskola mintegy 132 méterre található az állomástól, így hamar idegállapotba keveredhettem, mihelyst elvegyültem a semmivel össze nem keverhető forgatagban.
A tíz percben, amíg a rajtszámért és a dugókáért álltam sorba, így már inkább a jó dolgokra próbáltam figyelni, aztán meg igyekezni kellett, mert a negyed órával előrehozott rajt miatt nem is lett volna több idő, mint amennyi éppen elég az ilyenkor szokásos dolgokra, plusz a lánc cipőre rögzítésére. Egyébként ennyi (ha jól tudom 300) futónak pont elég volt szerintem a rendelkezésre álló hely. Miközben készülődtem, meglepetten hallgattam a versenyinformációk között egy általam túl részletesnek gondolt részt az időmérő dugókáról, mert noha sok hülyeséget csináltam már, nekem nem jutna eszembe vélhetően első terepfutóversenyemre a Börzsönybe menni télen, a hosszabbik távra. Aztán amikor épp nagyon figyeltem arra, hogy a településen kifelé ne ropogtassam túlságosan a láncokat a macskakövön, hallottam, amint az egyik futótárs arról érdeklődik egy másiknál, mit is kell ezzel az izével csinálni, szóval mégis csak vannak kellően bátrak manapság.
Mivel mostanában mindig valamilyen (ámbár meglehetősen pirmitív) tervvel készülök a versenyekre, ez most sem maradhatott el. A pályát megnézve ezúttal két dolgot jegyeztem fel: az első tíz kivételesen jutalomjátéknak tűnik, így meg kellene végig futni, sőt, hajtani, a másik pedig a no fun zone-ok voltak, 13, 19 és 22 kilinél kezdődött a három markánsabb emelkedő, ezeket a számokat memorizáltam, ne érjen váratlanul. Utólag a vonalvezetésre figyelhettem volna jobban, akkor talán megspórolok a négy-öt eltévedésből párat, mint például most az elsőt, amikor a patakátkelés után megyek arra, amerre az előttem levő lány, aztán kiabálnak a többiek mögöttünk, hogy az is egy remek ösvény, csak nincs szalagozva. De ezen a rövid intermezzón kívül valóban már-már jutalomjáték volt az első tíz, Törökmező előtt kellett egy kicsit jobban kapaszkodni, így zavartalanul próbálgathattam a láncokat élesben, immár hegyre fel és le. Azt kell mondjam, tökéletesen működtek, gyakorlatilag érdemben egyszer sem csúsztam meg az első 20k-n. A táj és a terep hibátlan volt, aztán Nagymaros előtt, ha minden igaz, a Gubácsi-hálásra felfelé (majd le) értelmet nyert a lánc kötelezősége, ami nélkül valószínűleg még mindig ott bénáznék, vagy már rég legurultam volna a Duna partra.
Közismerten balfasz vagyok hegyről lefelé, és ez sokat beláncozva sem változott, főleg az elején, amikor próbálgattam a határokat. Ráadásul elég sok helyen lehetett vagy kellett bátorságpróbát dobni, mert a harminc centi ösvény mellett kifelé már csak igen-igen meredek lejtő tátongott. Sikerült azért többször egyesnél nagyobbat dobni, de talán összesen két perc volt az, amikor teljes gázzal “száguldottam” lefelé. Nagymaroson szépen átkocogtunk (a láncoktól megváltam erre a rövid időre, majd visszavettem, amikor a kék sávon bementünk vissza az erdőbe), majd jött a Szent Mihály-hegyig a leghosszabb emelkedő, ami viszont nem volt nagyon brutális, ennek ellenére töredékét futottam csak. De itt legalább ez még felmerülhetett. Ellenben a második jelentősebb emelkedő (a Remete barlang és a Dobozi-orom között) felé vezető út már cifra volt, a napsütötte lejtő felváltva volt jeges, köves meg saras, az utána következő ezer méternyi felfelé volt talán a pálya legdurvább része. Ami előtt közvetlenül vagy ötödmagammal megint csak elkavarodtam, egy kevésbé tájékoztató jelleggel kitett szalagnál a többiek a felfelé helyett elindultak lefelé, én meg valamennyire társas lény lévén mentem utánuk. Aztán hamar (de nem túl hamar) rájöttünk, ennyi erővel a kútba is ugorhattunk volna, irány vissza. (Amúgy szent meggyőződésem, hogy ha létezne a The Trailrunners bluesbanda, az első slágerük a “Kavarj el velem, baby!” lenne.) Mire visszamásztam, megjött hátulról még vagy tíz kolléga, és egy egész nagy grupetto kezdte meg a durva sárdagasztást meg kavicstaposást a siratófalon. A kilátásért megérte a tetején, de nem volt egy fáklyásmenet, ki is húzta ez a felfelé a nyomokban még meglévő délcegséget. 20k körül le is heveredtem egy pillanatra, de nem tűnt kényelmesnek, így gyorsan mentem is tovább, rögzítve azt: csúszásgátlóval is el lehet csúszni.
Nagyjából félmaratonnál volt a második frissítés, ami nem jött rosszul, mert a nagy kapaszkodások után konkrétan éreztem, éhes vagyok, pedig ezt nagyon ritkán szoktam, de egyébként is nehezebben haladtam, lánc ide vagy oda, azért a hó meg a jég így is nagyobb erőkifejtést igényel, mint egy szépen letaposott földes ösvény. Kis kaja után próbáltam felpörögni, és így nekimenni az utolsó nagyobb emelkedésnek, amit egy újabb “eltévedés” húzott már jó előre keresztül: kiderült, rossz helyen megyünk felfelé, de ez annyira nem volt egyértelmű, hogy egy idő után már vagy tízen keresgéltük riadóláncon visszafelé, hol kellett volna azt a balost csapni. Végül meglett, szerintem a szalag a fa mögött nem biztos, hogy jó helyen volt :). Ezzel még nem is lett volna semmi gond, de a megint köves-saras szerpentinen egy kilógó gyökérbe beakadt a csúszásgátlóm, és mivel a mélység miatt az egyensúlyom visszanyerésére kevesebb opció kínálkozott mint rendesen, addig breaktáncoltam, amíg el nem szakadt a fémet tartó gumi egy helyen. Remélem, meg tudom reparálni, in situ annyi szerencsém volt, hogy a cipő hátsó felén rajtamaradt a talpon a lánc, így elöl cápa-szerű fogazattal ellátott jobb lábbelivel ugyan, de tudtam tovább haladni. A biztonság kedvéért a következő mintegy 20-25 percet felfelé leginkább duzzogással töltöttem.
A pálya ritmusának köszönhetően a végére is jutott bő négyezer jutalomjáték, remekül futható, havas lejtő formájában, amin – miután kiduzzogtam magam – tűrhető tempóban ereszkedtem lefelé, egész Zebegény határáig, ahol az aszfalt láttán úgy döntöttem, olyan leszek, mint a Tisza. Aztán mégsem őrültként téptem lefelé a láncokat, hanem csak óvatosan lefejtettem, így is sikerült egy jelentősebb combizomgörcsöt előidézni magamnak, ezért egy kifejezetten esztétikus, sántítós hajrára futotta mindössze (5:02:08).
Mit is lehetne összegzésként mondani? Ez volt az első TBt és jó volt. A pályának nagyon jó a ritmusa, nagyon szép helyeken vezet és jó arányban vannak benne kemény és dallamos részek (meg technikásak, amikkel még most sem tudok mit kezdeni), néhol kifejezetten félelmetes, máshol lélegzetelállító. A versenyközpont is rendben van, az én ízlésemnek a frissítés is teljesen megfelelt (bár az én ízlésem elég rusztikus). Az elmúlt 6-8 órában a szervezők szerintem több százszor hallották már, hogy a szalagozás nem volt tökéletes, ezt kár lenne ismét felhozni… Ami a saját teljesítményt illeti, előzetesen az öt órát gondoltam reálisnak, ami jó tippnek bizonyult, bár ebben azért akadt erdőben bolyongás, meg kereszteződésben-tanácstalanul-nézelődés is, de indokolatlanul lassú haladás meg még sokkal több. Egyrészt kezdem érezni az idei emelt távokat, másrészt kezdem érezni az idei emelt távokat, vagyis itt-ott meglepően jól ment, aztán kijött a fáradtság. El is kezdek lazítani a kedvenc jógagyakorlatommal, a taknyos zsebkendővel (mások esetleg összepréselt autóroncsba rejtett hullaként is ismerhetik, banananarama).
21097 