Legutóbb azzal zártam kicsit talán túl bő lére eresztett eszmefuttatásomat, hogy ez a hét regenerálódóhét hét lesz. A kitűzött célt, vagyis a háromhetes mikrociklus utolsó hetének lazábbra vételét nagy magabiztossággal sikerült is abszolválnom, bár közben azért nem hagyott nyugodni egy gondolat. Nevezetesen: mennyire lehet lazább hétnek nevezni valamit, amin többet (75k) futok mint az előző két hetet leszámítva emberemlékezet óta (vagyis manapság leginkább a futóapplikációkban tárolt futásokra visszamenőleg, esetemben az utóbbi bő két és fél évben) bármikor. Mivel eddig meglepően jól mennek a lábaim, talán indokolatlan óvatosságnak tűnhet azon morfondírozni, nehogy túlzásba vigyem most hirtelen ezt a dolgot, de ‘been there, done that’, ahogy azt menő emberek mondani szokták, sérültem már meg azért, mert ész nélkül adagoltam távot és a tempót (oké, nagyjából mindig ezt csináltam, de voltak benne fokozatok). Kevésbé lenne jó, ha február végére kikészülnék itt a nagy felbuzdulás közben, mikor végre ismét összeszedtem magam, ezért most a tőlem megszokottól jobban (értsd egyáltalán valamennyire) igyekszem figyelni a szervezet visszajelzéseire.
A hét közben három 15k-s rekreációs futásban volt részem, amiket egyrészt nem akartam túlerőltetni, másrészt kezdtem kíváncsi lenni, fejlődött-e valamennyit érdemben a „kényelmes” tempóm, vagyis az, amit felveszek, ha csak úgy futok, mindenféle elképzeléstől mentesen. Úgy tűnik, ez a tempó most valahol 6:10 és 6:20/km között van, mind a három futás valahol itt kötött ki, és alapvetően jól is esett. Szombaton meg is volt lepődve a szervezetem, amikor nem jött a reggeli adag, már-már elvonási tüneteim lettek, amit egyelőre inkább pozitívan értékelek (az első adag metadon után :)). Nemrégiben egyik ismerősöm, aki szabálytalan időközönként küld nekem futós meg edzős cikkeket-könyveket, most Matt Fitzgerald 80/20-as triatlonos művére hívta fel a figyelmemet, aminek ugye futós előzménye is volt. A sors keze, hogy pont tegnap néztem bele, bár a benne leírtak alapvetően meglehetős széles körben használatban vannak (igazából jobban megnézve az általam jelenleg követett, Saci néni-féle edzéstervet, abban is felfedezhetők a 80 százalék lassú 20 százalék intenzív futás arányának nyomai) már elég régen, a könyv(ek) erénye inkább a közérthetőség és a tudományos megalapozás. Azon kívül, hogy a Pareto-elv egy újabb megnyilvánulása, a nekem szóló üzenet a sérülés elkerüléséről szól, az edzések minősített többségének alacsony intenzitású teljesítése által. Nem mintha nem lennék egyébként is rohadt lassú (illetve lenne kedvem a laktát-küszöbbel egy másodpercnél is többet foglalkozni, megteszik ezt mások helyettem (mármint a sajátjukkal, nem az én laktát-küszöbömmel)), de a könyv szerint az amatőr futók döntő többségének természetes tempója éppen belelóg a már nem ideális, középső tartományba, ami hosszú távon fáradtságot, meg sérülést okoz. Saját, minimalista szűrőmön átengedve ezt az egészet, a jövőben megpróbálok a kényelmes helyett egy kicsit kényelmetlenebb és lassabb tempót választani, amikor épp csak azon vagyok, hogy szaporítsam a kiliket. Nem tűnik lehetetlen küldetésnek.
Az olvasottak ellenére a mai harmincast úgy terveztem, kipróbálom, mennyit gyorsultam (ha egyáltalán) az elmúlt hónapokban ténylegesen, mert öt hónapja (és 850k óta) nem voltam aszfaltos versenyen, a hegyek meg nem igazán jelentenek viszonyítási alapot. Aztán ez mégsem lett teljesen így, mert mikor hajnalban kibotorkáltam, már az előszobában éreztem az ötórai meglepő világosságból az újabb hóesést, ami általában egyrészt az agyamban is leszabályozza a tempót (elvégre _biztos_ csúszik), másrészt az esetek jelentős részében valóban csúszik, illetve a bokáig érő hó nem gyorsító hatásáról ismert. Egyébként szerintem életemben nem futottam annyit hóesésben, mint most télen (persze az emelt adagoknak hála az esély is nagyobb erre, de könyörgöm, még csak január közepe van), bár igazából szeretem, és amikor újra és újra ráeszmél az ember (mint ma is) arra, nem az ízületei, hanem a friss hó ropog, nos, az pompás érzés. Szóval ma elég tingli-tangli lett a hosszú, de annyi baj legyen, jövő héten úgyis jön az idei első teszt, a Téli Börzsöny, mint az itt jobbkéz felől is látható immár. Kicsit átalakítottam a blog kinézetét (rendes képernyőn egyébként is már-már olvashatatlanul hosszúak voltak a sorok, bár ki nem mobilon olvas manapság, ők pedig észre sem veszik a bekerült modulokat alul), tettem ki pár oldaldobozt, leginkább a tervezett versenynaptáram miatt, így nekem (is) könnyebb követni… A címkefelhős „poénért” most kérek elnézést.
Egyebek rovatunkban ezúttal az egyik alkalmazás- és közösségi oldal szolgáltató azon híréről emlékeznék meg, mely szerint több éves adataik szerint most pénteken (a dolog komolyságát jelzi, hogy néhol az egy héttel ezelőtti pénteket írták) volt az a nap, amikor a legtöbben feladják az újévi, mozgásra vonatkozó fogadalmukat. Persze ez az egész egy rettentő tudományos marketingfogás, gondolom a január jó alkalom bekerülni a hírekbe ilyen hülyeségekkel. Tavaly januárban azért nagyobb lett a médiafigyelem, mikor kiderült, a nem annyira szem előtt lévőnek tervezett katonai bázisokat lehetett a heatmapjükről azonosítani. Szülőfalum is megtalálható ezen a csodás térképen (bár itt nincs katonai bázis), de ami nekem igazán meglepő volt, az Alcsi-holtág egyik felének kirívó fényessége, amíg rá nem jöttem, az ott edző kajakosok (néha a válogatott is edzőtáborozik Szolnokon) bújhatnak meg emögött. Futni legalábbis körülményes lenne ott (mellette sem mindenhol lehet, ezért volt elsőre furcsa a dolog, bár a búvár óta, aki a Loch Ness alján mászott végig, ha jól emlékszem, két hét alatt, semmi sem lehetetlen ugye).
Jövő héten tehát végre futam, a Börzsöny kemény szokott lenni (legalábbis nekem, nyáron), remélem, most is az lesz. Én meg még keményebb. Már ma elkezdtem zord arcot vágni, így nem is jöttek annyira közel az őzek, mint a múlt héten. Pedig most vagy harminccal többen voltak.
21097 