A jó és rossz örök küzdelme az ember fülei között, avagy a “Miért pont én” ördöge hajlamos szerda korán reggel kételyhullámokat sugározni az ébredező elme felé, amikor el kellene indulni 18k-t futni, a -4 fokban, miután egész előző nap délután szakadt a hó (meg persze 15k is arra settenkedett a kora reggeli ködben). És éjjel a biztonság kedvéért lepotyogott még vagy három centi. A “Miért pont más”-angyal persze szinte azonnal képes az instant belső örömforrás ígéretének agyvédelmi nehézfegyverzetével porrá zúzni az ilyen harmatos (…) próbálkozásokat. Szinte azonnal. Elvégre a bő két óra élvezet garantált volt, az ízületeket kímélő, hófehér rekortánon, miután a járdasöprés pompás bemelegítést is biztosít mindehhez.
Úgy tűnik, néhány, alapvetően érthető gyenge gondolat kivételével (nem hiszem, hogy létezik ember, akiben a kétely legapróbb szikrája sem merül fel soha egy téli hajnalon olyan briliáns ötlettel kapcsolatban mint két óra futás) az újévi távbeli szintlépés még inkább erősítette az elkötelezettségemet az idénre kitűzött, grandiózus célok elérése felé. Ami fontosabb, két hét után úgy tűnik, a futást kiszolgáló szervrendszereim is készen álltak erre az ugrásra, egyelőre meglepően jól bírom a régen látott megpróbáltatásokat, pedig mindössze némi magnézium (belsőleg, mert ugye ez nem súlyemelés) és néha Richtofit Sport a társaim a mókában. Meg a nyújtás.
Időről-időre írok arról, hogy ismét elkezdtem nyújtani. Ezek után az írások után nem sokkal mindig kötelességtudó módon abba is hagyom ezt a mozgásformát (ezért tudok újra meg újra hírt adni arról, megint elkezdtem), ennek pedig kézenfekvő oka van (már elnézést a klaccsi beszédért, de): kibaszottul utálom. Megőrjít. Így aztán talán érthető, mekkora dolog, ha megint nekikezdtem múlt vasárnap, X+1. alkalommal. Sajnos észrevehetően hasznos, bár inkább a hiánya káros szemmel láthatóan, és ez utóbbi a nyomósabb érv. Mondjuk a gombóccá húzódott izmok felfedezéséhez nem kell Sherlocknak lenni, és ha ezek mellékhatása jobban megőrjít, mint a nyújtás, akkor hamar eldől a dolog. Ahogy egyre haladok egyfajta felvilágosult futóminimalizmus felé, jó eséllyel soha nem fogok többé kütyüket, vagy a cipőn és az alapvető technikai cuccokon kívül bármi futósat beszerezni (vagy valaha rendesen bemelegíteni…), de a nyújtás még megléphető dolog, sőt, elvégre nem vagyok (teljesen) a magam ellensége. Továbbra is négyszer meggondolom, az egyre népszerűbb futóvallás kiapadhatatlan rituálé és kelléktárából mit sajátítok ki, elvégre szerencsére a futás oltárán áldozáshoz nem kell sok, az áhítat növeléséhez ellenben végtelen, akár személyre szabott eszköz bevethető. Ez is csodálatos ebben az egészben.
Szerdán este, ha már ilyen ügyesen indítottam a napot (vagyis tényleg kimentem a 18-ra), félig motivációs, félig elemző jelleggel összeírtam az eddigi maratoni, vagy annál hosszabb versenyeim időpontját, illetve a végeredményeimet. Elég szemléletes. A nem várt tanulság az, hogy amit az internet korában meg akar tartani az ember, azt mentse el magának, mert 5-10 év múlva a végtelen szerverfarmok ellenére sem fog rálelni. Négy vagy öt eredményt kellett összekukáznom teljesen váratlan helyekről, mert már megszűnt vagy új az esemény oldala, már nem az szervezi, más a sponzor és így tovább. A várt tanulság többek között annak belátása: a 2 perc/túlsúlykilogramm formulában sok igazság lehet (ennek fényében kifejezetten biztató az újévben eddig tapasztalt 3 kiló mínusz). Érdekes volt látni, ahogy felgyorsultam (az elején tényleg minden nap futónap volt), majd szépen lelassultam, és a lassuláson érdemeben nem változtatott amikor a Balatonra felkészültem “rendesen”. Azért az elég döbbenetes, hogy amennyire malájban nyomtam, néha a mezőny középső harmadába is befértem. Emlékszem is néhány olyan pillanatra, amikor a dagadt, maskarás köcsögöt már nem mindenki látta szívesen a mezőny ezen régiójában, mert a néhány lapos tekintettel méregető sporttárs rá volt görcsölve valami eredményre (gyaníthatóan a négy órára, ami nekem sose lett meg persze, de még K2-nek sem), és ha (szinte) lenyom egy kövérkés, vigyorgó csávó szaténpalástban, az nem biztos, hogy jól esik. Aber so das Leben, nekem sem mindig esett jól, amikor nagymamák, esetleg a földön fekvő, az ajkukkal magukat előre húzó, lábatlan gólemek előztek meg egy szarabb versenyen, vagy mikor leköröztek Kassán a kenyaiak. Várom már Bostont nagyon, pedig még bő három hónap…
Ha már mínusz, a múlt héten ott hagytam abba, találtam egy ismerős versenyt az eheti hosszúra. Csütörtökön aztán kiderült, az előnevezés dacára mégis ki fogom hagyni, és úgy is tettem. Mivel közismert egyedülfutó vagyok, aminek tetejébe impulzusneveztem, nem nagyon láttam megoldhatónak a dolgot, miután kiderült, a szervezők nem visznek át pakkot a rajtból a célba. Ez azért egy kicsit rosszul esett, mert egy autó csomagtartójában egész biztosan bőven elfért volna az összes olyan futó (30 körül neveztünk előre, plusz a helyszíni nevezők) cucca (már aki nem szegedi), aki ezt igényli, azért télen hadd ne kelljen már autóval-kísérővel menni egy futásnak is hirdetett valamire, ha nem akarom lóbálni futás közben a váltócuccom (nyáron István bá’ az éjszakai Sóút túrán simán biztosította ezt az opciót, pedig az emlékeim szerint egyáltalán nem volt futásnak hirdetve). Ez valószínűleg csak engem tartott vissza, engem is csak azért, mert öregszem konkrétan nulla percet szerettem volna logisztikával foglalkozni. Szóval nem dőlt össze a világ, de ha szervezek majd valaha itthon túrát/futóversenyt, ez egy újabb tanulság (kicsit mindent ilyen szemmel nézek, mióta eszembe jutott a sablonos munkacímű Tiszavirág Futófesztivál ötlete).
Egyébként azért volt ez egy ismerős verseny, mert a Lumbágó SE, a kéktúrázó tandemünk tevékenységének gyökerei ennek a túrának az elődjéig vezethetők vissza, az előző évtized második felébe. Akkor még (egész pár évvel ezelőttig) “A híd túl messze van” néven futott, és dupla, illetve tripla táv is volt, mi pedig bármiféle előképzettség nélkül beneveztünk a hatvanasra, mert biztos jó móka lesz. Az lett, jómagam azóta is rejtélyes okokból nagyjából a túra felétől kezdve küzdöttem a hasmenéssel és az összes gátőrház (amik az ellenőrzőpontok voltak) budijával megismerkedtem, Kisebb Isten pedig a felelősségteljes cipőválasztás következtében az utolsó 10k-t ökölbe szorult lábfejjel próbálta végigsántikálni. Nagyjából ekkorra datálható az a szép hagyomány, hogy tiszta szívből, mindenféle irigység nélkül tudunk örülni a másik bajának. Cimborám azóta-már-felesége-és-gyermekei-anyja eljött értünk kocsival Makóra, de olyan keserves autóútra azóta sem emlékszem…
Így aztán ment minden a “rendes” kerékvágásban a héten, pénteken meg szombaton a 22-es csapdájában (12+10) vergődtem.
A vasárnapi hosszú a megszokott nagykörön ért, aminek egy módosított, hosszabb változatát kellett elővenni a 35k biztosítása érdekében. Azon gondolkoztam közben, hogy “fénykoromban” (haha) sem futottam soha ennél hosszabbat “csak úgy”. Szandaszőlősön ismét rá kellett csodálkozzak az egészséges életmód térnyerésére: a hosszú évekig biztos pontnak tűnő Kis Bagoly söröző bezárt, és a napokban kikerült felirat alapján konditerem nyílik majd a helyén hamarosan. Brrr. Amin még hosszasan töprengtem (miközben meglepően sok nyúl meg őz szaladgált most körülöttem, akár egész közel), az a sakkboksz. Teljesen véletlenül bukkantam rá egy hírlevélben, és még mindig nem győződtem meg száz százalékban arról, nem egy médiahack az egész (annak idején az első munkahelyem tizedik szülinapjára csináltunk mi is egyet, és bár nem futott túl nagyot a Millényi-módszer (‘A tudás megvehető!’), az Urbanlegendsen – mint azt most látom – befért az ötödik helyre 2008-ban). Mindenesetre ez szélesre tárja a kombinációs sportok tárházának ajtaját, szerintem téli és nyári sportokat kellene egybegyúrni. Vagy a szörföt és az agyaggalamb lövészetet. Esetleg a bobozást az ultival.
Nos, ezek vannak, jövő héten regenerálódóhét lesz.
21097 