getting high on the gymnasticon

Ez is az élet délen… military gatyában a medencében

Nagyon ritkán teszek ki amolyan mottófélét a bejegyzéseim elé, de az év elején ez még belefér, leginkább azért, mert igencsak idevalónak érzem. Talán még emlékeznek arra, amikor a Loch Ness utáni kényszerű oldalvonalon kívülre szorulásom áthidalására számos kiváló eszköz mellett a Marlboro Man korai lemezeit is felhasználtam. Ez egy újabb bizonyíték lehet a sorszerűség, vagy az univerzum hullámainak létezésére, mert mint azt néhány héttel később megtudtam, a remek banda új albumon dolgozott éppen azokban a napokban, ami kisvártatva meg is jelent. Az utolsó dal Nagytétényről szól, de egyrészt igen találó a saját lakókörnyezetemre is, másrészt pedig igazából arra a bájos (?) balfaszkodásra is, amit egy évtizede futás címén bemutatok. Kettőt hátralépve pontosan ilyen kisvilág az egész „futópályafutásom”, kisszerű, értelmetlen elemekkel teli, mégis teljes egész (és mivel én szeretem, szerethető is…). Hogy hogy jön ez ide? Év eleji hangulatban sokat gondolkoztam azon, hogyan sikerült 10 évet többé-kevésbé végigfutnom anélkül, hogy jelentős előrelépést mutatnék az (edzés)elmélet vagy a fiziológia terén. Előbbi tekintetében, ha valami extrém dologra készülök, akkor maximum keresek ingyenes edzéstervet, utóbbi témában pedig ha valami rossz, akkor nem csinálom, illetve leginkább próbálom nem megismételni, több-kevesebb sikerrel. Van valamennyi fogalmam az élettanról, de kínosan ügyelek arra, eszembe se jusson ezt alkalmazni, mint ahogy a pulzusmérés, vagy bármi más értelmes dolog is gyakorlatilag diszkreditált a futással kapcsolatban. Ez nyilván nem optimális, de gyorselemzésem szerint mivel ébren töltött időm szinte teljes egészében azzal vagyok elfoglalva, hogy hatékony és/vagy észszerű legyek, ez a hozzáállás gyakorlatilag afféle bojkottnak tekinthető a részemről. A józan ész megóvása érdekben hasznos azt néha kikapcsolni. No, de elég a túlzott önanalízisből.

Vagyis mégsem. Egy rövid időre visszatérnék még az univerzum hullámaira. A Badacsony felé tartva okoskodtam azon, ahogy a modern életstílus gyakorlatilag rákényszeríti az embereket a futásra. A félig-meddig légből kapott elméletet félretettem, mert inkonzisztenciája ellenére érdemesnek éreztem későbbi üres óráim (…) kitöltésére. Az emberi tudás kumulatív jellege miatt bizonyos kérdések felmerülésére bizonyos időpontokban jóval nagyobb az esély, és persze többször jártam már úgy én is, hogy az ötlet felmerülése után hamarosan azzal kellett szembesülnöm, más már hónapok-évek óta annak a kidolgozásával foglalkozik. Valami ilyesmi futott át az agyamon, amikor megláttam a Guardian cikkét, ami a szerző tavaly szeptemberben megjelent könyve nyomán arról értekezik, az ülő életstílus milyen negatív hatással van az emberi szervezetre (az azelőtti korokhoz képest legalábbis, amikor saját kezünkkel kellett elejteni és megtisztítani az ebédet, vagy éppen eltakarítani utána a mosatlant). A tanulság az egyébként, hogy az aktivitás a hosszú élet titka, amihez heti néhány edzés nem elég, bár a napi egy óra futás/egyéb már-már képes kompenzálni a kiesett mozgást, bár túlzásba sem szabad vinni: a topatléták átlagban 2-3 évvel élnek tovább, ami nem tűnik nagy üzletnek, tekintetbe véve a kilógó béllel beletett órákat-napokat-heteket. Mindezek ellenére a könyv (a cikk alapján legalábbis) szerintem éppen a legérdekesebbet nem érinti, és csak az élethossz meg a fiziológia felől közelít (olyan korai találmányokat is bemutatva, mint a csodás Gymnasticon), pedig elég egyértelmű, az emberek nagy tömegekben csak azért nem fognak aktívabbak lenni, hogy tovább élhessenek. Mást ne mondjak, csa a WordPressen általam követett magyar nyelvű futósblogokat ha nézem, már a címükben, vagy bemutatkozásukban motivációként az élet megélését hangsúlyozzák. Szóval ez komplikáltabbnak tűnik. Vajon mi lesz, ha a robotok tényleg elveszik mindenki munkáját?

Ami a földhözragadtabb dolgokat illeti, mivel „Az Újévet a futó futással kezdi, akár ebéd helyett vagy délután” (Monspart S.), elsején délelőtt hármas fokozatba kapcsoltam, és 15k-val indítottam 2019-et, amit másnap reggel megismételtem. A régi edzéstervet letisztáztam (vagyis kiírtam a távokat, a sallangokat (például: „4 km + 5 km lendületesebb + 4 km” vagy „természetben/emelkedőkkel és lefelékkel”) pedig elhagytam, úgyis hangulatfüggő, milyen tempóban és mit csinálok éppen), és szemmel láthatóan ideje volt szintet lépni. Ennek jegyében pénteken 12k volt a penzum, szombaton azonban a kiírt 11-ből lecsippentettem bő kettőt, és nem elsősorban a szakadó hó miatt, hanem mert vasárnap már egy ideje többet vállalok, mint a tervben van.

A múlt héten sírdogáltam kicsit, mennyire cefet rossz volt a karácsonyi hosszú. Nos, a mai majdnem hajszálpontosan ugyanannyi ideig tartott, viszont rém elégedett vagyok vele, mert a 32 kiliből vagy letaposott, csúszós havon/jégen vagy tíz centi szűz hóban futottam a táv legalább 80 százalékában, ami azért egy meglehetősen más élmény. A tempót nézni ilyen körülmények között meglehetős ostobaság lenne, viszont jól esett, érzésre elég rendben volt ez a dolog (azon kívül, hogy fülig szaros lettem nagyjából a végére), edzésként pedig biztos nem tett rosszat. Érdekes módon az eheti, immár durvább hét (83k) nem a Budai trailen majdnem tönkretett térdem sanyargatta meg, hanem a másikat, pedig igyekeztem nem átterhelni. Ezek szerint kiválóan sikerült.

A jövő héten, ha minden jól megy, a hosszút szombaton fogom futni, mivel a változatosság kedvéért beneveztem a Mínusz-30 túrára, egész pontosan a futós felére. Hogy miért pont oda, azt már csak a jövő héten fogom részletezni…

img_20190106_083532

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s