Az év utolsó hete legalább annyira kétarcú volt, mint az egész év, így ha már egyébként is gombamód szaporodnak az évértékelő összefoglalók, beállok én is a sorba, és erre a kettősségre felfűzve lamentálok csöppet az idei történésekről, illetve arról, mi következik ebből a jövőre nézve. Először azonban lássuk, miért is az 55. A héten kétféle megerőltetőbb testmozgást végeztem, futást és túrázást, és valahogy mindkettő végeredménye (utóbbi esetében kis kerekítéssel) 55k lett. Nagykanállal faltam tehát a kiliket, miközben igazán felemelő, valamint végtelenül lehúzó pillanatok is akadtak.
Karácsony első napjának reggele (és a Jézuska) meghozta nekem az elmaradt múlt hétvégi hosszút, 31k-val indítottam a hetet és az ünnepet, ami ebben az évben még ennyire rettenetesre sosem sikerült. Egy bennlakásos nyugdíjasotthon teljes vendégköre nem tud egy fronthatással dúsított napon annyi sajgó testrészt prezentálni, mint amennyi nekem összejött már a második óra végére, fájt a sarkam, a jobb sorsra érdemes térdeim, a derekam, a hátam, majd még az egyik vállam is rákezdte. Azt hiszem, a nagy meghittség közepette a testem visszaajándékozott mindent, amit ebben az évben tőlem kapott. Vettem az adást, és a karácsony tovább részét egy kellemes endorfin-felhőben lebegve töltöttem. Egyébként Szandaszőlősön két futóval is találkoztam a jeles nap reggelén, nem számítottam ekkora mozgásra. Csütörtökön aztán bevállaltam szűk 12 kilit, anti-töltött káposzta jelleggel, és az azért már sokkal kevésbé sikerült nyikorgósra.
Ha valaki rendszeresen követi betűhalmazaim (talán négy főre is tehető ez a létszám, kérem, tartsák meg jó szokásukat 2019-ben is!), még emlékezhet arra, hogy Kisebb Isten cimborámmal augusztus végén már lecsippentettünk egy rövidebb távot a 23. számú OKT túrából (Szarvaskő-Putnok), amely ezáltal alkalmassá vált a két napba sűrítésre, akár téli, rövid napokon is. A két ünnep között már-már hagyomány a túra nálunk, így pénteken neki is veselkedtünk a maradék bő ötvenesnek. Természetesen a döntés, miszerint a legdurvábban szintes szakaszt a legrövidebb napokra időzítettük, hagy kívánnivalót maga után, de egyrészt szeretjük egy kicsit szívatni magunkat, így aztán sopánkodhatunk gazdagon, másrészt az igazolófüzeteink nagyjából tele vannak már pecséttel, nem sok választásunk volt, hová menjünk. Last minute még elcsíptem egy szobát Bánkúton, így az első napra 21k és +1100 szint lett a penzum, 5-600 méter fölött már hóban. Tűrhetően baktattunk felfelé, a Cserepes-kőig nem is volt gond, ahol elköltöttük a szokásos, könnyen felszívódó szénhidrátokból álló (értsd: zsíros cubákok és házi sajt) ebédkénket, miközben a barlangszállás ajtajából aggodalommal figyeltük az eleredő esőt.
A következő két óra az nagyjából az a túraélmény, amit nem feltétlenül ajánlanék mindenkinek jó szívvel. Szakadó, hideg esőben, néhol bokán felül érő latyakban, nagyjából egy fokban trappoltunk cuppogtunk a Tar-kő felé (amiről tiszta időben a Tiszát is látni ám, haha), majd lefelé róla. Néha ördögi vigyorral az ábrázatomon meneteltem, és kedvem lett volna azt ordibálni, hogy „Csak ennyi?”, máskor azért különböző politeisztikus panteonok időjárásért felelős tagjainak szívesen okoztam volna lehetőleg erősen vérző, az örökkévalóságon túl gyógyuló sérüléseket, pörölyméretükre, vagy éppen combhosszúságukra való tekintet nélkül. Késő délutánra konszolidálódott a helyzet, néha még az ég is kitisztult, de este a turistaház összes szabad fűtőtestét felhasználtuk a fossá ázott mindenünk legalább használhatóvá szárítására. Ehhez képest a másnapi 31k zömmel lefelé (még ha sötétben is indultunk el) maga volt a diadalmenet, a kivétel Három-kőre is érdemes volt felmászni. Putnok pedig szombat este is gyönyörű…
Ma reggel nem voltam meggyőződve arról, hogy az erőltetett menet után a futás feltétlenül jó ötlet, de hát a futás ugye mindig jó ötlet, így ebéd előtt még egy szűk 12k-t bevállaltam, a vicc kedvéért az első tíz perc után úgy döntöttem, meg is tolom, amennyire még azt az elcsigázott szervezet engedi. Kis túlzással élveztem csak minden másodpercét a dolognak, de jó jel, hogy simán a hatos átlag alá be tudtam menni, szinte félholtan is. Volt a héten tehát minden, mint a búcsúban, és ez az egész évre talán még hatványozottabban igaz.
Az utóbbi 2-3 szezonban megszokott lötyögéssel indult 2018 is, nagyon úgy nézett ki, lassan tényleg belefulladok a rekreációs kocogás posványába. Onnan aztán nyárra sikerült mégis valahogy kikecmeregnem, részben a Zoli barátom hatására teljesített, motivációs szempontból 100/100 pontot érő, minden más sportértéket tekintve katasztrofális Edinburgh Marathon, néhány egyéb biztatás, egy jó ütemben olvasott blogbejegyzés, és a jól túlélt Börzsöny Trail hatására, ami után – ha csikorogva-zörögve is de – csak-csak elindult gépezet. Ezt persze nem tudom, mennyire köszönhetem az említett dolgoknak, vagy annak a ténynek, hogy az akkoriban meglévő mintegy négy félállásom, és egyéb dolgaim mellett megint egyre nagyobb szükségem lett valamire, ahol csak és kizárólag rajtam múlik az elért eredmény, és annyit kapok vissza tőle, mint amennyit beleteszek. Ezt majd az idő eldönti.
Az első maratonom tízéves szülinapjára már majdnem (…) sikerült elfogadhatóan felkészülni, és noha az idei két hivatalos 42 195-ös futamom a két eddigi legrosszabb (vagyis az örökranglistámon a 15. és a 16.) időmmel zárult a klasszikus távon, ez mégis jelentős előrelépés – ha azt nézzük, hogy legutóbb 2016 tavaszán teljesítettem ilyet. A kisebb-nagyobb turbulenciák ellenére mostanra kezdek ismét ráérezni a futás igazi ízére, illetve kezdek újra többsebességes lenni, amit elmondhatatlanul élvezek. Mintha visszakaptam volna a lábaimat. Az elmúlt 2-3 évben csak túlélő módban mentek a versenyek, leginkább azért, mert a leépülés-szintentartás ellenére fejben meglepő módon még mindig elég erős maradtam, vagy legalábbis olyan, mint egy tulok: ha már egyszer igába hajtom a fejem, akkor húzom. Egyik, szintén futkorászó kollégám némi túlzással nemrég „terminátoros”-ként jellemezte a futóstílusom, mert nagyjából leszarok mindent ilyenkor, megyek tökön-paszulyon keresztül (megközelítőleg egy gépember esetlenségével és összes finomságával), amíg bármi mozgatja a (fém)vázat. Kicsit szeretném, ha igaza lenne.
Az év nagy tanulsága még az, hogy teljesen lényegtelen és kontraproduktív azon fantáziálni, annak idején mit és hogyan csináltam, vagy mit tudtam. Az sajnos régen elmúlt, és gyakorlatilag semmi értelme pöcsméregetőset játszani az öt, meg tíz évvel fiatalabb énemmel, referenciaként is csak nagyon óvatosan lehet felhasználni az akkori eseményeket. Most a mostban vagyunk. 2019 első felében el is fog dőlni, merre tovább, vissza a hobbikocogás posványába, vagy vissza a jövőbe, újra az ultrák, sőt, a terepultrák világába. Némi torschlusspanik van bennem a negyvenedik születésnapom éve előtt, talán ez is olaj a tűzre, de annyi baj legyen. Ez a kor egyébként is az ultrafutás aranykora az emberek életében (bár leginkább azok számára, akik az előző húsz évüket is keményen atletizálással töltötték…), a legjobb időszak visszakapaszkodni, legalábbis valameddig. Nincsenek már Spartathlonos illúzióim, ugyanakkor elég vállalható program kezd körvonalazódni a folyamatos, ünnepi futófesztiválra, ami a jövő év.
A Téli Börzsönyről és a Bükki Kihívásról már írtam, illetve a több mint konkrét visszatérési terveimről a Balaton Szupermaratonra. Az ünnepek során pedig megleptem magam a nevezéssel a Boston Marathonra, de ezt is említettem már, most viszont a formaságokat is a helyére tettem. Azt hiszem, jó döntést hoztam, a másik Bostonra még eltartott volna egy kis ideig, mire összehozom a 3:10-körüli kvalis időmet… Ha egy üzlet beindul, nehéz leállni, és megtaláltam az ideális tesztversenyt is a Balaton elé, ami ráadásul farsangi kihívásként tökéletesen megfelel Koffein Kapitány feltűnésmentes reaktiválására a hazai versenyek tekintetében. Elvileg az 50k-sra nem várnak maskarás futót, pedig… A csimborasszó egy szem rumba áztatott cseresznyéje a szülinapi futófesztivál tortájának habján pedig (…) nem lenne más, mint a Jahorina Trail Maxi távja, aminek a szintideje tavaly konkrétan belenyúlt a szülinapomba, remélem, most is ezen a hétvégén lesz, ennél nagyobb egotripet nehezen tudnék elképzelni. Meg hát elég vagánynak tűnik az olimpiai bobpályán szaladgálni.
Természetesen ez mind csak hagymázos álmodozás, amíg nem teszem bele a melót (még ha ez jelen esetben inkább szórakozást jelent), és még akkor is simán lehet, hogy a térdem két hét vagy két hónap múlva darabokra szakad, és nyáron a rehabilitációval leszek elfoglalva, nem az olimpiai romok között Wolfgang Hoppe-imitátorkodással. De az esély megvan, és ez nekem most nagyon elég. Sok dolgot szeretnék máshogy és/vagy jobban csinálni, futáson kívül és a futás szempontjából is (nem ártana például öregkoromra némi közösségi vénát kinevelni magamban, bármennyire is egy antiszociális, béna gépfutó vagyok), kiderül, ezekből mennyit tudok életre kelteni. Szilveszter előtt egy nappal talán még belefér ilyesmiről írni… És sose feledjék, a futás az egyik legfaszább dolog a világon.
Ennyit hát 2018-ról, szűk 2000 kilivel és sok remek szívással és még több remek élménnyel vagyok beljebb. Önöknek pedig köszönöm a figyelmet, július óta igyekeztem ismét megszolgálni azt, bő három ívnyi, magamhoz mérten talán minőségi kontenttel (még ha a blog műfaj, meg a sok betű egyre inkább háttérbe szorul a kép és a videó miatt), aminek döntő többségét még szerettem is írni. Zárásként, mivel régen volt ilyen, íme, az évzáró Top5, „Hülye című dalok, pozitív üzenettel és iránymutatással 2019-re” témában:
6. meat loaf – objects in the rearview mirror may appear closer than they are
8. marlboro man – ahol nincsenek BKV-ellenőrök
7. the mutant members only club – never obey your alien overlords
10. ramones – i believe in miracles
9. the ergs! – xerox your genitals not the ramones
21097 