Failed revenge

A Budai Trail alapvetően nosztalgikus érzéseket idéz fel bennem, hiszen ez volt az első Csanya szervezte/terepfutas.hu-s versenyem, még négy évvel ezelőtt (és egy 2010-es Bükki Hegyi Maraton 50k-t leszámítva egyébként is az első „rendes” tereprendezvényem). Ami ugye valójában 3,5 éve történt, hiszen a szeretetem (ahogy azt az M4 labdarúgó-szakértőire hajazó imamalom-módon már többször leírtam) öl, butít és nyomorba dönt, de legalábbis az anyatermészet inkább az öncsonkítás útjára lépett, semmint hogy én a Pilisben fussak. Ezt a bombasztikus állítást árnyalja ugyan a tény, hogy a versenyt végül később azért meg lehetett rendezni, sőt, mi több, ott álltam a rajtvonalnál, illetve szűk 3,5 óra elteltével az időközben céllá változott kapuban. A nosztalgia másik összetevője az a körülmény, mely szerint rettenetesen megsértődtem azon a futamon az utolsó érdemi emelkedőre, így elhatároztam, addig nem nyugszom, amíg egyszer azt végig meg nem tudom futni, akármilyen tempóban is. Néha beakadnak ilyen, elsőre értelmetlennek tűnő dolgok. Az elmúlt években aztán csak sokkal rosszabb formában voltam a 2015 első félévében tapasztaltnál, így nem sok esélyem volt a revansra (tavaly a szándék már megvolt, de aztán lecsúsztam a nevezésről egy hosszú megbeszélés miatt, ami alatt elfogytak a helyek, meg el is felejtettem, figyelmeztetés hiányában), és noha most is távol vagyok a csúcsformától (ahogy azt a blog alcíme sajnos túl régen mutatja), mégis, az idei jobb év után bíztam abban, a számla végül benyújtásra kerül.

A hóesés dacára percre pontosan érkező hajnali vonaton jöttem rá, hogy a számlát még esetleg be tudom nyújtani, a tányérom egész biztosan nem a célkajáért, mert otthon hagytam, a Börzsöny óta már másodszor. Pedig elvileg zöld lennék, vagy mi. Legközelebb odafigyelek (…), és este pakolok. Sikerült időben átérni a Széna térre, és elégedetten fedeztem fel Gábort a buszon, aki a verseny Facebook eseményénél minden fuvarkeresőnek felajánlotta a Volán járatát. Fontos, hogy rend legyen a világban.

A környezet nem sokat változott, bár többen lehettünk, anno még nem biztos, hogy teltház volt, vagy ha igen, alacsonyabb volt a létszámlimit. Mivel a biztonság (és a MÁV-ba vetett bizalmam tökéletes hiánya) miatt jó korán megérkeztem, volt időm akkurátusan felöltözni, leragasztani mindent, amit le kell, és még egy kávét is el tudtam szürcsölni komótosan. Közben haditervet készítettem, ami azonban nem volt túl jó, mert két opciót is tartalmazott: az egyik a 3:27-es versenyPB, a másik az ominózus emelkedő bedarálására vonatkozott (ezt úgy, hogy az összes deklarált célom az elmúlt másfél hétben a versenyre a „laza évzárás” szerkezettel került leírásra. Úgy tűnik, egyre inkább impulzusfutó kezdek lenni, ami remek. Vagy mégsem). Az nagyjából biztos volt, hogy a kettő együtt nem megy (bár előbbi valahol garancia lett volna az utóbbira), végül a hó miatt úgy döntöttem, érjek el legalább 45 perc alatt az első frissítőpontra, és két óra körül a másodikra, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Szombaton egyébként még nem hittem volna el, hogy a verseny végig pompás napsütésben zajlik majd, ami itt-ott komoly szívást jelentett az olyan „futottak még” kategóriába tartozó résztvevőnek, mint én. De erről később, ott tartottam, hogy away we went!

A terepversenyek jó részének különös ismertetőjele a rajt utáni településről kifelé futás, ami természetéből fakadóan felfelé zajlik, itt a szokottnál is meredekebbnek tűnt nekem, de legalább nem tartott túl sokáig. Ami az erdőbe érve jött, az elég szürreális volt, a hóba taposott egyetlen nyomvonalban trappoltunk felfelé, mint valami több tíz méteres emberkígyó, előzni teljesen értelmetlen lett volna, így arra gondoltam, legalább gyűjtök egy kis erőt a visszavágásra. Közben eszembe jutott egy blogger kollegina, aki osztálykirándulás-feelingként emlegette ezeket perceket. Erről aztán rögtön beugrott az alábbi ősrégi sláger, és egész az első hupli tetejéig kitartott a dallamtapadás.

A vadászház után kétsávossá vált az út, felbomlott a kígyó, nekem meg sikerült a nap első elcsúszása, de csak az egyik térdem ért le, szerencsére ez nem amerikai foci, így ment is tovább a játék, egészen az első frissítőig, ahová egy kicsit korábban is érkeztem a tervezettnél, és egy csík uborka, meg három keksz felkapása után mentem is tovább, mert vizem még rengeteg volt. A Kutya-hegyre, meg a Nagy-Szénás felé vezető út majdnem végig kocogásba oltott sétálással telt, mert ez a rész nem végtelenül meredek, de nekem a rendes futáshoz mégis az, így amolyan öszvér megoldással haladtam előre. Ezen a tájon néha még össze-összegyűlt egy kisebb csoport.

IMG_20181216_105042IMG_20181216_110909

Annak idején a Dorog-Hüvösvölgy volt az első Kéktúra-szakasz, amibe belevágtunk, és már akkor megjegyeztem azt a fenyőt, ahol most elértük a kék sávot, ez volt a kedvenc részem, így örültem, mikor odaértünk, azért is, mert már nem kellett sokat menni felfelé. Egész könnyen felértem a Nagy-Szénásra, ahol igazi tömeg fogadott, a futókon kívül sokan mentek fel szánkózni a remek időben. Egyébként szerintem sosem voltam még ezen a hegyen olyankor, amikor nem volt szél. Gyakorlatilag a pálya minden részére odaírhatnám, de most itt teszem ezt meg: a téli táj pazar volt.

IMG_20181216_113400IMG_20181216_113408_hdr

Kis csodálkozás után indultam is lefelé, próbáltam kijutni a tömegből (amit csak gyorsított a szánkózó gyerek-anyuka párbeszéd, ami ha jól hallottam, valami ilyesmi volt: „Induljál!” „De itt vannak a futók” „Legfeljebb elütöd”). A piros sávon lefelé Nagykovácsiba jött egy olyan rész, amitől tartottam. Lefelé közismerten béna vagyok, örülök, ha lenavigálom egy sima hegyről is az ólomsúlyom, nos, most a futók és a szánkózók által letaposott, a déli nap által megsütött havon (oké, az özönvíz előtti Asics az én saram) rettenetes volt elérni a felsózott aszfaltig (ami megintcsak nem egy álom), bár megoldottam esés nélkül, még ha leginkább korcsolyázásnak is tűnt (jégtáncnak, annyit ölelgettem az út melletti fákat közben). Jutalmul a jó hangulatú frissítőponton (ahová két órán belül beértem) az izón kívül csak és kizárólag gumicukrot vettem magamhoz, és így indultam neki a leghosszabb, elég hullámzós emelkedőnek. 20 kili felé kezdtem érezni, nem mindig esik jól felfelé menni, de miután elkezdett lejteni a Tarnai pihenő felé, még az előző lefeléhez képest is cifrább lett a terep, közvetlen a pihenő előtt az előttem futó egy hatalmasat esett, én meg miközben az iránt érdeklődtem, megúszta-e, szélmalomharcot vívtam a kezeimmel, és próbáltam nem elesni, közben pláne nem elsodorni az ideális íven éppen feltápászkodó sporttársat… A folyamatos lábam elé leskelődésnek köszönhetően aztán be is néztem a harmadik frissítőpont előtti derékszögű fordítót (csak négy szalag volt ott…), szerencsére voltak ott épp kirándulók, akik kirántottak ebből az állapotból, mielőtt elvesztem volna a rossz irányban. A frissítőpont előtt az egyik kolléga előttem szintén hatalmasat esett, abból a klasszikus fajtából, aminek a végén még a fejét is nekikoccantja az ember a földnek. Szerencsére nem lett belőle baj.

A mostanában működő minimál frissítés után egész jól megindultam, és próbáltam megacélozni magam a végső leszámolásra az ominózus emelkedővel. Nem kecsegtetett sok jóval ez a roham, és az emelkedő csak nem akart jönni, előkotortam az itinert, konstatáltam, a kanyar után már tényleg az jön, majd rajtaütésszerűen elkezdtem hóangyalt csinálni. Az Angyalkázás for dummies című kézikönyv azonban egész biztosan nem így írja le az alaphelyzet elfoglalását: „A lehető leggyorsabban feküdj hasra, kínosan ügyelve a jobb könyököd és térded elhelyezkedésére. Azok tompítsák a zuhanást, lehetőleg alád szorulva, és az arcod a végén temesd a hóba.” Az első bazmeg után azon kezdtem el gondolkozni, vajon a térdemben lévő szúrás annak a jele-e, hogy 39 év után végre sikerült komoly sérülést okoznom az egyébként folyamatosan túlzott terhelésnek kitett ízületnek? De csak a bennem élő hipochonder hangja lett hirtelen túl erős, miután feltápászkodtam, összeszedtem a mintegy négy méterre eldobott itiner+telefon csomagot, meg a nyolc percen belül gyógyuló sérülést szenvedett flakonom, úgy tűnt, semmi visszafordíthatatlan kár nem keletkezett, az életkedvem átmeneti drasztikus csorbulásán kívül (az angyal persze rettenetesen ronda lett). Ettől még sántítva kezdtem el a kanyar után felbotorkálni az annyira várt emelkedőn.  Néha bele-belekocogtam, de leginkább csak próbálgattam, működik-e rendeltetésszerűen a térdem, leginkább működött. Őszintén szólva a taknyolás nélkül sem ment volna futva felfelé, mert az emlékeimhez képest vadabb volt ez a rész, de a néha erősebben nyilalló térd miatt úgy döntöttem, semmi kockázat, nagyon vigyázva magamra lecsorgok a célba. Így is tettem, de ez valószínűleg nehezebb volt, mintha leszáguldottam (…) volna, így még vagy öten elrohantak mellettem, mire végre a településre értem.

A célban érdemeimet messze meghaladó fokú kedvesség, illetve vidám forgatag fogadott, a versenyén túl megkaptam a Nyúlcipőbolt Trails érmemet is, ami a négy évszak-négy trail teljesítésérét jár (Mecsek-Börzsöny-Mátra-Budai). Úgy érzem, megdolgoztam érte (100k+ futás, 1000k+ utazás :)), de jövőre ideje lesz önkénteskednem is, annyi pluszt kaptam ezeken a versenyeken. A négy érem egyébként egymás mellé téve összepasszol, de direkt nem így fényképeztem le 🙂

IMG_20181216_190222

Az időm saját mérés alapján valahol 3:45 körül lehet, ami nem lett versenyPB (bár anno ha jól emlékszem, hó csak mutatóban volt), de alapvetően nem rossz, a végén maradt is benne, bár ez igazából lényegtelen. Három eltérő célt fogalmaztam meg magamnak a verseny előtt, végül egyikből sem lett semmi, mégis minden pont jó volt így (a végén hideg zuhannyal). A futás ezért is pompás dolog.

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s