everybody loves you (when you’re dead)

Vannak hetek, amiket néhány kellemes pillanaton túl (hengerelős-sörözős MAC-meccs, túracimbi turns 40 munkanapi öregparti) leginkább le lehetne húzni a WC-n, mert semmi olyan nem történik, aminek értelme van, előremutató lenne, vagy egyáltalán, az emberek jelentős része legalább minimálisan úgy viselkedne, mintha érdekelné bármi más saját magán kívül (nyilván az én egóm is hatalmas, és ezért zavar, ha mások magukkal foglalkoznak többet). Az is lehet mondjuk, hogy az ingerküszöböm egy kicsit lentebb került egy ilyen regenerálódó-héten, amikor kínosan ügyeltem arra, nehogy megerőltessem magam a múlt szombati futam után. Erre (a túlerőltetésre) egyébként semmi esélyem sem lett volna. Szóval 10+10+15 jutott erre a hétre, ha már ez egy futósblog, ennyit mindenképpen érdemes rögzíteni. Az első, szerda reggeli etapon majdnem elpusztultam, ami azért érdekes, mert vasárnap meg hétfőn nem voltam annyira gyűrött, mint vártam, vagy ami egyébként jelenlegi állapotomban indokolt lett volna. Szerintem a jövő héten vissza tudok térni egy érdemi ritmushoz. Egyébként hihetetlen, hogy két hét múlva már Budai Trail. Hangolódom.