let yourself be the seventh one

Nem voltam benne biztos, hogy egy tornateremben, legalább hetvened magammal, egy ágybetéten, hálózsákban eltöltött éjszaka kellő pihenést fog nyújtani számomra, de meglepő módon egész sokat tudtam aludni. Ebben vélhetően közrejátszott az a mindent elsöprő fáradtság, amit éreztem, mikor megérkeztem, valamint a sport- és túratársak csendessége. Erre tehát nem foghattam semmit, és ráadásul még a versenyközpont általános iskola süteményekkel kibővített kínálatú büféje is kinyitott hajnalban, így a magammal hozott szendvics mellett friss kávéval és egy islerrel is ki tudtam bélelni a belsőm az előttem álló megpróbáltatások előtt. Este elalvás előtt még igyekeztem memorizálni az itinert, bár sokkal többre annál nem jutottam, minthogy melyik hegy után melyik jön, azt meg addig is tudtam. Nem véletlenül nem bocsátkoztam jóslatokba a lehetséges célidőmet illetően korábban, mert ha a Börzsöny hat órát tartott nyáron, és noha azóta fejlődtem valamennyit, ezt nagyjából a különböző turbulenciák méltóképpen ellensúlyozták. Szóval ha valami nagyjából 8-9 kilivel és 100 szinttel több, akkor jó esély mutatkozott arra, hogy legalább 6:30 órát töltök a pályán, és akkor az ideális állapotról beszélünk. Nem is ambicionáltam semmi konkrétat, az egyetlen cél a ’lehető legtovább élvezni ezt az egészet’ lett.

Az időt elnézegetve a póló+dzseki kombináció mellett döntöttem, viszont beraktam a hátizsákba a hosszú ujjú bélelt pulcsim, mert a Mátrában bejött, mikor a végére átvettem a szárazat. Előkerestem a téli futónadrágom is, amiről fél év alatt elfelejtettem, hogy rossz a megkötője, így aztán az első két órát végig fészkelődéssel töltöttem, mert igazgatni kellett a felszerelést, míg emberesen csatakos nem lettem. Legközelebb odafigyelek (ezt mindig csak úgy mondom, nem fogok odafigyelni). Miközben összekészültem (hálás köszönetem az egyik sporttársnak a ragtapaszért, amit én elfelejtettem vinni, de így nem lett két tenyérnyi vérfolt a mellemen a végére), tele lett az általános iskola túrázóval, érthetően népszerű a környék és a túraútvonal, így jobb is volt, mikor hét óra után pár perccel, kicsi szervezői fejtágítás után elindult a 80-90 futó. Persze ez egy terepfutó+TT vegyes rendezvényen elég opcionális. Egyrészt voltak futók, akik nem neveztek hivatalosan futóként, másrészt a teljesítménytúrázók között is vannak az elején olyanok, akik mindent futnak a durva fölfeléken túl (és mivel többen szinte heti rendszerességgel nyomják ezt hosszú távokon, gyorsak is), szóval voltak a rajtszámos futók, meg még vagy két tucat nem rajtszámos látens futó, aki közvetlenül utánunk indult.

Még félhomályban kocogtunk át Badacsonytomaj főutcáján, amit már jól ismerek, a Balatonkerülések során majdnem mindig itt volt a második napi szállásom, most viszont a másik irányba indultunk, rögtön a Badacsonyra fel, ahol nagyjából 2500 méteren jött az egész útvonal szintjének bő negyede. Bemelegítésnek nem volt rossz, de mikor a sűrű ködben átbotorkáltam a Badacsony tetején és elindultam lefelé, két dolog máris egyértelmű vált: a hat és fél óra sem nagyon lesz meg, mert a nedves, lombbal borított bazalton lefelé menni is elég körülményes, illetve a panoráma mint olyan nem vonja el a koncentrációt a futásról:

A Bujdosók Lépcsője lefelé mindenesetre elég különleges kihívás, taknyoltam is egy hatalmasat (ki is esett az itiner a zsebemből, szörnyen restellem a szemetelést), de szerencsére sikerült kellő mennyiségű testrésszel tompítani a zuhanást, így megoszlott a durva erőhatás. Az aljába leérve aztán ismét kocogósra lehetett venni a figurát, igazából egészen az első 10k végét jelző ellenőrzőpontig, ami a Szigligeti várhegy aljában volt. Természetesen a tetejébe is fel kellett menni, és így lehetett élvezni a kilátást:

Lejőve az ismert Kéktúra útvonal kellett továbbmenni a Szent György-hegy felé, és ezt ismét lehetett tempósabban, bár a főút melletti bicikliút nyilván kevéssé terep-jellegű. Aztán rákanyarodtam az újabb felfelére, ami még meglepően jól ment, az enyhén lankás részeket még meg is futottam, már amennyire ezt futásnak lehet nevezni, mindenesetre belülről nekem annak tűnik. Fenn a tetőn azért nem irigyeltem az ellenőrzőpont legénységét, elég cudar időben kellett egész nap kinn lenni. A pontnál ért utol a hosszútúrások eleje, akik ugye a rajtszám hiányától eltekintve semmiben nem különböznek egy átlagos terepfutótól (így nem is meglepő, hogy már itt megfogtak, mert én nem átlagos, hanem lassú terepfutó vagyok). A Szent György-hegyről egyébként figyelmes szemlélő a völgyhidat is láthatja a dolly déli parton:

Mindezek után még le kellett botorkálni az egyébként igen impozáns bazaltorgonák melletti lépcsőn a második frissítőpontig, ami egyébként szinte féltáv (19,6), és a túra egyik verziójának rajtjaként is funkcionált. A tervem része volt, hogy igen minimálisat frissítek csak mindenhol, sósat, édeset vegyesen, és a csokit is elkerülöm, ne terheljem túl a bendőmet (mondjuk az első megállónál megevett lila gumicukor íze vagy két órán át kísértett). Bő három óra alatt jutottam el idáig (+860 szint), ami nem volt túl meggyőző, bár igazából katasztrofális sem.

Miután lebukdácsoltam a meredek részen, ismét meg lehetett indulni elég jól, és egész Gyulakesziig loholtam rendületlenül, bár közben volt egy durván saras dűlőút is. Annyira remekül haladtam, hogy megelőztem egy hármas csoportot, bár ebben nagy segítségemre volt a tény, miszerint ők egymást videózgatták a patakon lévő deszkán átfutás közben. Kicsit szerencsétlenkedtem a faluban, mert fel volt festve egy ellenőrzőpont, de nem volt ott senki, benn a kocsmában sem, így indultam is tovább a Csobáncra. Volt egy nagyon hosszú, enyhe emelkedő felfelé, azt meg tudtam még húzni, de a hegy többi része már séta volt. A meredekebb részeken először éreztem, hogy kezd ez nem olyan remekül menni, bár még nem vészes a dolog. Így értem fel aznap a második várba, ahol csodás idő fogadott:

Kaptam az ott lévő ellenőrzőponton egy Sport szeletet, zsebre vágtam, és indultam lefelé. A köves-lépcsős bokagyilkos részek után ismét nekiiramodtam, és számomra is meglepő tempóban „száguldottam” Káptalantóti felé. A félúton indult túrázókat előzgetve egyszer lassítottam csak, mert egy sántító futót is utolértem, megkérdeztem, mi van vele. A bokája ment szét, de azt mondta, végig akar menni, így igenlő válasza után odaadtam neki a nálam lévő száraz holmit, mert ha négy fokban futáshoz vagy öltözve, aztán megállsz és lefelé is gyalogolsz, nos, az garantált szívás. A zsákomon így jelentőset könnyítve kocogtam be az utolsó frissítő és időmérő-ponthoz, 31 kili körül. Gyanúsan jól éreztem magam, bár ez a nem öldöklő tempónak volt elsősorban köszönhető (mondjuk ekkora távra és 1200 szintre most nem is volt bántóan rossz a 4 óra 52 perc). Csipegettem, kicsit diskuráltam a már ismerős pontszemélyzettel (ők voltak az első frissítőnél is), ittam kólát, majd a palackom vízzel feltöltve indultam tovább.

Kifelé a faluból aztán kezdett aggasztó lenni a helyzet, próbáltam az enyhe emelkedőt futni, de már csak részekben sikerült, és még hátra volt két hegy, ráadásul mindkettő az előzőekhez képest sokkal kevésbé kiépített, vagyis ugyanott kellett felmenni és lejönni, nehezebb terepen. A Tóti-hegy ráadásul a legmeredekebb volt, és felfelé, meg aztán lefelé is eszembe jutott az a pár éves hír, miszerint egyszer dugó alakult ki a Mount Everesten, mert épp jó idő volt és sok a fóka hegymászó. (Ha egy órával gyorsabb vagyok legalább, akkor nem keveredek a túrázók közé, én tehettem erről, de nem is panaszként írtam a dugót.) Elég cifra volt a csúszós földön felfelé menni, meg egymást is kerülgetni. Nagyjából ez volt az a rész, ami minden maradék energiámat kihúzta, de ekkor ez még nem volt ennyire egyértelmű. Odafenn a pontőr sráccal (aki mint kiderült, programozó) még mókáztam a rajtszámommal, amit fel kellett jegyeznie (010, vagy kettő, ahogy neki tetszik), és gyönyörködtem kicsit a tájban:

Lecsúszkáltam valahogy a tömegben, majd visszakanyarodtam az eredeti ösvényre, és elindultam a Gulács felé. Itt még volt erőm futásszerűségre váltani, aminek így utólag eléggé örülök. Egészen a Gulács lábáig el bírtam vonszolni magam a gyaloglásnál tempósabban, de itt aztán jött a feketeleves. Hiába volt az egész felfelé út szerpentinszerű, és egyszerre csak pár méteren emelkedett néha-néha durvábban, teljesen kész voltam, rém előzékeny voltam a nagyon keskeny ösvényen szembejövőkkel, addig is tudtam erőt gyűjteni… Egy örökkévalóságnak tűnt, mire felszédelegtem a tetőre. Mondjuk totális respekt a néninek és a bácsinak, akik pár vödör nápolyi társaságában a pontőrök voltak odafenn, a túra hossza miatt várhatóan nagyjából este nyolcig. A bácsi épp tüzet próbált rakni, a füst a nápolyi-depó felé szállt, nem tudom, a későbbiekben mennyire volt ez jó ötlet. Megcsodáltam még a panorámát, aztán nagy nehezen elindultam lefelé, pár citromos ostya leginkább pótcselekvés-szerű legyömöszölése után.

Igazi szlalom volt lefelé a hegyről, amikor nem jött senki szembe, próbáltam szaporázni, szerencsére lefelé rövidebbnek tűnt, mint felfelé (a dupla örökkévalóságnak amúgy sem lett volna sok értelme). Visszatérve a kékre aztán nagyjából négyezer volt még vissza, és egy méterre sem vágytam már ebből igazából. Amikor kiértem az erdőből, még mindig volt hátra, és az aszfalton rájöttem, időközben mindenféle törmelékkel telement mindkét cipőm, de azt is tudtam, esélytelen, hogy nekiállok a cél előtt kiöntögetni belőle, ami benne van, bármilyen kényelmetlen is, mert nem akarok mezítláb célba totyogni. Annyi erőm és lelkesedésem már nem lett volna, hogy vissza is vegyem a cipőim… Amilyen tömeg volt még nem is olyan régen a hegyen, annyira nem volt se előttem, se mögöttem senki, így szánalmas fél-sántikálással, futás-imitálással töltöttem az utolsó szűk negyed órát, míg visszaértem a belvárosba, és bekanyarodhattam a célba, ahol egy botrányosat szökelltem a célfotó kedvéért.

Megkaptam az érmem, és a (befutó)pulóverem is, mert a kolléga mégsem ment végig és leadta nekem a szervezőknél. Az időm 7 óra 14 perc lett, amennyit még soha az életben nem töltöttem a pályán semmilyen versenyen. A vége lett igazából szánalmas, a mezőny átlagos teljesítményéhez képest ez a rész szignifikánsan rosszabb. Ennek ellenére nagyon jó verseny volt, jobban bírtam, mint számítottam rá, vagyis inkább később ürült ki a tank teljesen, és ha a sok lefelé lépcsőzést és egymás kerülgetést is bekalkuláljuk, akkor sokkal jobbra egyébként sem predesztinált volna semmi.

Remek verseny volt tehát, az egyik kedvenc tájamon, bár hazajönni mindezek után majdnem szarabb volt, mint anno a Garda-tavi maraton után a reptér padlóján aludni. Viszont az utóbbi sűrűbb hetek lecsengetéseként jó volt kicsit tömegben egyedül lenni és leginkább semmire nem gondolni. Soha nem voltam ennyit még a pályán egyszerre, de minden másodpercét megérte.