a political course for scott jurek to run

Azt hiszem, a motiváció kérdése megkerülhetetlen a futással kapcsolatban (bár lehet, a futósblog írás esetében is). Ezt nem azért írom, mert elillanóban van az újabb kori felhorgadásom, sőt, viszont az elmúlt szűk három hétben, de igazából már előtte is viszonylag sokat töprengtem, vajon minek köszönhető a megújult lendület. A mikro mellett ugyanakkor a makroszint szintén izgalmas, hiszen már én is egy közel száguldó bandwagonra pattantam fel 2008-ban (ha nem számoljuk a futóversenyekben és nagyobb távokban nem realizálódott 1-2 évet az ezredforduló tájékán) ami aztán gyakorlatilag fénysebességre gyorsult az elmúlt években. A versenyek és a futók száma robbanásszerűen növekszik, én is írtam arról, hogy egy alföldi faluban lehettem szemtanúja néhány futótárs gyakorlatilag megszámlálhatatlanná gyarapodásának, a középkorú hölgyektől kezdve a gyerekig (szerencsére a nordic walking botokat csak egyetlen egyszer láttam). Egyszerű lenne az endorfinra fogni, de ennyi embert ledrogosozni nyilvánvalóan elég redukcionista megközelítés, mint ahogy a divatosság sem lehet önmagában magyarázat, akkor is, ha Jane Fondához és az Aerobichoz hasonlóan nagyjából Bogár János óta egészen Lubics Szilviáig bezárólag vannak hírvivői és népszerűsítői a futásnak. Aminek én – a félreértések elkerülése végett le kell szögeznem – alapvetően örülök.

Futni jó, legalábbis ha engem kérdeznek, de azért ez a vélemény korántsem reprezentatív felmérésem alapján sem az igazán elterjedt (ld. még „én nem bírnék futni”, „nem unalmas?” és társai, amit én ugyanígy elmondhatnék az ezen mondatokat megformálók hobbijairól, a búvárkodástól az intrikálásig, de nem teszem mert rohadt mód jófej vagyok). Szóval kell lennie valaminek a háttérben, ami nem hagyja nyugodni az embereket, ami miatt egy ennyire értelmetlen, mégis őszinte és roppant személyes, ám közösségi élményt is nyújtó akármiben igyekeznek (egyre gyarapodó számban) kiteljesedni. Szerencsére meg sem próbáltam utánanézni, foglalkozik-e valaki tudományos módszerekkel a jelenség okainak feltárásán, így mindenféle racionális behatástól mentesen fejthetem ki a saját elméletemet a témában.

Az elmúlt időszakban gyakorlatilag akárhová nyúltam, teljesen véletlenül valahogy mindig arra lyukadtam ki, a modern kor adós marad az ember számára a világmagyarázattal. Erről írt már Heller Ágnes vagy 20 éve, de Hankiss Elemér remek írásában is ezt látjuk, de a minap olvastam egy beszámolót egy mesterséges intelligenciáról szóló workshopról, ahol szintén ez volt az egyik nagyot ütő nézői kérdés, hogy rendben, ez mind remek, mit is kezdjünk az emberrel akkor. Az emberek meg közben elmennek futni. Ugye, vannak olyan elméletek, melyek szerint régen is hosszútávfutással vadásztunk, kifárasztva az egyébként gyorsabb, de kevésbé kitartó állatokat, és annyit még nem változott a génkészletünk, hogy ezt teljesen levetkőztük volna. Szóval a futás igazából amolyan vallás és tudománypótlék egy olyan világban, ahol ez utóbbiak világmagyarázó képessége ilyen vagy olyan módon korlátozott.

A hatvanas évek elejére az USA munkaerőpiacán többségbe kerültek a szolgáltatói munkakörben dolgozók, vagyis akik nem a két kezükkel és nagy, nehéz tárgyak emelgetésével keresték a kenyerüket. A már említett aerobicot nem sokkal ezután kezdte el kidolgozni Kenneth H. Cooper (talán a róla elnevezett tesztről még ennél is ismertebb), és a hetvenes évek végén kiadott populáris könyve dobta be a köztudatba (a szintén világvégét és nihilt hirdető punk és disco csúcsra járatásának idején), Jane Fonda pedig – ahogy ma mondani szokás – kimaxolta ezt egy új technológiára támaszkodva. Több mértékadó szerző szerint egyébként Magyarország a kilencvenes évek végén jutott el a társadalomfejlődésben, de legalábbis a munkaerő-szerkezetben és az infokommunikációs technológiák felhasználásának területén arra a szintre, ahol Amerika járt a 60-as évek elején, így nem is meglepő, hogy a tízes évek közepére egy tömegsport-boom tapasztalható (meg gasztroforradalom, erről majd legközelebb. Nem, mégsem). És a kígyó a farkába harap.

A terep ultrák értelemszerűen nehezen legózhatók be az elméletbe, bár annyira talán mégsem, elvégre nemrég azt olvastam, ez az ága a futásnak a hatvanas évek végének, hetvenes évek elejének ellenkultúra-dömpingjéből nőtte ki magát, és végignézve manapság egy-egy terepfutóversenyen és mezőnyén (köztük néha jómagamon), ezek valahol épp ezeket a gyökereket (környezetvédelem, közösségi normák stb.) porciózzák ki az arra fogékonyaknak. Valahol sántít persze ez a magyarázat, de hát ahogy a dal is mondja „At the wholeness it’s way too big.”

Ki-ki döntse el maga, mennyire volt kreatív az előbbi elmélet, igazából kíváncsi voltam, hogy minimálisan koherens, és valós, de legalábbis hihető darabokból lehet-e limitált idő alatt elsőre akár meggyőzőnek is hangzó sztorit alkotni. Én mindenesetre jól mulattam közben. Ami pedig a személyes történetemet illeti, a motiváció hullámainak keresgélése azért jutott eszembe, mert legutóbb 2015 telén, kora tavaszán tettem be annyi „munkát” (vagy „élveztem” annyira a futást), mint mostanában (ami ráadásul értelmezhető időkben is jelentkezett). Erre a Budai Trailre való nevezésem után döbbentem rá, mikor nagy nehézségek árán előbányásztam az első terepfutas.hu-s versenyem eredményét, ami ugye ennek a versenynek a 2014 télről a jégkatasztrófa miatt 2015 tavaszra halasztott kiadása volt. A mostani formámat tekintve hihetetlen a 3 óra 27 perc (26k, 800 szint), de aztán keresgéltem kicsit tovább, és kiderült, hogy futottam akkor „edzésen” nem hivatalos PB-t félmaratoni távon (1:54), majd kicsivel később szintén hihetetlennek tűnő 25 kilis résztávot egy 33k-s hosszúfutás elején (2 óra 22 perc). Mindennek a tetejébe a BSI-s maraton váltón júniusban (igaz, csak hétezren) az Order of the Stick tagjaként pár másodperc híján ötös átlagot csiholtam ki magamból. Mindezek után augusztustól (nem kizárt, hogy a túlzott terhelésnek köszönhetően) a tönkrement bokám, sarkam és térdem miatt aztán szinte semmit nem futottam hónapokig. 2014 vége (illetve 2009-2010 tája), amikor a legjobb teljesítmények nyújtására voltam képes, nos ezek voltak életem utóbbi tíz évének valamilyen szempontból legkeményebb szakaszai. Most még nem tartok itt edzettségben, de öles léptekkel haladok ebbe az irányba és intő jel, hogy ezek szerint megtanultam jobban tolerálni a testem felsőbb régióját verdeső fekáliát. Vagy ez az egész csak véletlen egybeesés…

Az elmúlt közel három hét mindenesetre vad volt, futószempontból is (bár hazudnék, ha azt mondanám, nem szolgált szakmai téren némi örömmel, mert megkaptam postán egy német (!) nyelvű, ismeretterjesztő jellegű (társszerzős) cikkemet, és életem első (és valószínűleg utolsó) tankönyvfejezetének tördelt változatát, amit így pár hónap után is vállalhatónak érzem, meg a lektorok sem szedték szét), az idei év „leghosszabb” hetei (70 és 71k) lettek. Az első héten azzal szórakoztam reggelente, hogy olyankor induljak el a ködben, ami már napsütésben történő hazaérkezést eredményez, így általában négykor-ötkor keltem, dolgoztam hétig, és utána mentem el futni. Délután még sötétedés előtt csinálgattam az elcsúszott betonozást, aminek eredményeképpen a vasárnapi harmincas végére olyan mértékben készültem el ki, hogy szó szerint félrebeszéltem, meg össze-vissza támolyogtam a boltban. Ez szerencsére elmúlt a második hétre, amikor már köd sem volt, és a keresztedzés (ponthegesztett háló rögzítése, célszerszámmal) sem volt annyira kemény. Ennek ellenére meglepő volt a most vasárnapi 31, mert az idei, hasonló hosszúfutásaim átlagaihoz képest majd fél perccel ment jobban kilinként. És még csak nem is támolyogtam utána. Félrebeszélni meg futás nélkül is tudok. A héten így aztán lelkiismeretesen taperingoltam, meg mikrociklusoltam (a terepmaratonos hetem lesz a pihenőhét, haha), 9-7-5 eloszlásban.

A fentiekből persze nem következik, hogy holnap, a Tanúhegyek nyomában aztán hibátlan versenyt fogok futni, könnyedén szökellek felfelé a hat kis kúpocskára, majd száguldok róluk lefelé. De biztos lesznek ilyen részek, még ha valószínűleg több lesz az olyan, amikor egy bazaltorgona alá bújnék sűrű bazmegelések, és „miértnemmaradtamasíkon” közepette. A futóélet már csak ilyen. Most pedig nézem kicsit a vonatból azt a sötét foltot, ami a Balaton.