Erre a hétre sportágat váltottam, bár talán pontosabb lenne a ‘bővítés’ kifejezés arra, ami történt, mert maradt egy kis futás ugyan, de a másik két fizikai elfoglaltság eléggé elszívta előle a levegőt…
Nem említettem legutóbb, pedig akkor már biztos volt, hogy hétfőn délelőtt Kisebb Isten kollégával ismételten átzötykölődjük a háromnegyed országot, mégpedig a legnyugatabbi Kéktúra-szakasz (vagyis ami még kimaradt nekünk Szelestétől nyugatra) kipipálása céljából. Ez egy laza 50 kilis túra, ami igazából csak Kőszeg után szintes felfelé. Bő másfél napot számoltunk rá, bár az 50 az valójában 56, mert az Irott-kő tetejéről érthetetlen okból nem indulnak közvetlen járatok a fővárosba és tovább, onnan még le kellett botorkálnunk Velembe. Az egész számomra egy igen jó mentális gyakorlat volt, mivel túl sok időm volt reggel összepakolni, így egyetlen dolgot hagytam itthon természetesen, az igazolófüzetet. Erre nem sokkal a point of no return után jöttem rá, még mielőtt egyáltalán a vonatra felszálltam volna. Mire cimborám Cegléden csatalakozott hozzám, addigra már megbékéltem a szituációval, illetve azzal, hogy majd ezt a szakaszt (ahová a legtöbbet kell utazni) duplázni kell valamikor. Legalább volt kiapadhatatlan humorforrás végig…
Az első nap egy bemelegítő 20k volt Tömördig, ahol elég frankó és meghökkentően olcsó szállás várja a túrázókat (ennél olcsóbban csak nagyon keleten aludtunk egyszer, ahová úgy kunyeráltuk be magunkat sötétedés táján, a mosógép mellé), és egy remek bolt, ami délelőtt és este 1-1 órára nyit ki. Másnap pofás erdőkben becsorogtunk Kőszegre, miközben folyamatosan treníroztuk magunkat az emelkedőkre, ami annyira jól sikerült, hogy nem is igazán szenvedtünk meg az egésszel, meglepően jól mentünk felfelé, egy szál pólóban, október 30-án. Az erdő színében azért már jelezte, ősz van. A tervezett előtt majdnem egy órával felértünk a Geschriebensteinra, megittuk a maradék pálinkánkat annak örömére, hogy nem kell már nyugatabbra menni, meglobogtattuk a hajunkat a kilátó tetején a szélben, és elindultunk hazafelé. Még bőven világos volt, mire a Pittyes Kocsmába, alternatív buszmegállónkba leértünk. Igazából nem bánom, hogy majd vissza „kell” menni erre a részre, az ország ezen szegletébe ritkán jutok, de értelemszerűen sose jó balfasznak lenni. Majd kerítek valami soproni, vagy szombathelyi futóversenyt, amivel össze lehet párosítani.
A hét közepén jött a béna triatlon leghagyományosabb része. Mondanám, nem tudok rendesen szabadságon sem lenni, ezért dolgoztam szerdán, de egyébként is túl elcsigázott lettem volna bármi mást csinálni, eltakarítottam hát a négy nap előtt a legnyugtalanítóbb dolgokat. Mindenszenteket aztán már egy bő tízessel nyitottam, és a harmadik tusa előszeleként elkezdtem eltakarítani az új kerítés útjából kivágott három akác romjait, mielőtt elindultunk a temetőbe. Másnap reggel igazi halottak napi futás jött össze, rettenetesen fáradtnak érzetem magam, az az egy óra majdhogynem kínszenvedés lett, óriási mázli, hogy szeretek futni, még ilyenkor is, pedig tényleg csak messziről tűnik úgy, mintha élnék. Viszont ez volt az utolsó futóetap ezen a héten, ezután teljes figyelmemet (és energiámat) a kerítésépítésnek szenteltem. Ami sokkal nehezebben ment, mint ahogy Móricka elképzelte, ugye a múlt héten keresztedzésként betonozást prognosztizáltam, ehhez képest öt órája sötétedett rám a két első (valójában szélső) oszlop rögzítése után, a többi még hátra van. Nyilván ebben benne van az ember öregedésével gyorsuló idő, meg főleg az, hogy a papírjaim dacára bölcsésznek is balfék vagyok, mérnöknek meg még jobban, leginkább mégis az alábecsült nehezítő körülmények bújtak meg a háttérben. Kezdésként az a rész, amit én könnyebbnek gondoltam lebontani (ezt persze nem lehet tudni, mire alapoztam, elvégre egy több menetben össze-vissza drótozott, „erősített” drótkelepcéről volt szó), azzal 2-3 óra helyett egy teljes napig szívtam, felvonultatva az összes fogót és vágószerszámot, amit csak felleltem, végeredményként pedig egy hiány keletkezett mindössze, ráadásként a két kezem úgy néz ki, mintha két mérges macskát bedugtam volna egy zsákba, majd a melléjük bedobott 10 rozsdás szöget egyenként kellett volna kihalásznom onnan.
Ezután kezdődött azonban az igazi horror, vagy inkább a triatlon erőnléti része, mert hiába volt célszerszámom, a 21 oszlop helyét kiásni (bő ötven métert kerítek, ha már egyszer elkezdtem…), az előzetesen prognosztizált bő 10 perc/lyuk helyett az esetek többségében az arra kalandozó gyökerek, a felszíntől 20 centire véletlenszerűen elhelyezett kavicsréteg, vagy gyakorlatilag áthatolhatatlan agyagfoltok miatt akár fél órát is izmozni kellett. Ahogy mondják, remek szórakozás közben repül az idő. Hát, elrepült, és még vagy két délután lesz legalább, mire gyönyörködhetek a művemben. Szerencsére jövő héten is tavasz lesz, legalábbis azt mondják. Erről a duatlonról azért lemondtam volna.
Jó eséllyel ez a teljesen más jellegű keresztedzés is tesz hozzá a felkészüléshez, ennek ellenére picit aggódom a három hét múlva esedékes terep-maraton miatt, de végül is a túra jól ment, a következő két hetet meg majd ügyesen megnyomom…
(Kis töprengés után a túráról teszek ide pár fotót, és nem az egyelőre nem létező kerítésről.)
21097 