gut-wrenching run

A gyomor zaklatottan ébredt, már amennyire egy emésztőszerv pihenhet valaha. Tudta, hogy vasárnap van, és azt is, a gazdatest korai riadója soha nem jelentett még jót. A legtöbbször konkrétan (lassú, monoton, de a kelleténél intenzívebb) fizikai igénybevételt, ami előtt vagy közben nem igazán kapott olyasmit, amit érdemben feldolgozva a többi szerv kedvében járhatott volna (kivéve néhány valóban extrém terheléssel járó esetet, amikor “szabálytalan, ámde ciklikus időközönként” sajt, ropi, csoki, uborka és gumicukor változó arányú elegye érkezett, leöblítve könnyen feldolgozhatónak gondolt, de jobbára ismeretlen és borzasztóan tömény löttyökkel). A többiek sokszor kicsit savanyúnak is tartották néha, de tudta jól, kettes pH-val ez ellen amúgy sem tud tenni semmit. A mostani inzultus ellen azonban (amiről már azért testszerte pletykáltak) megpróbált tenni, bár kevésbé szándékosan: péntek délután óta űzte-hajtotta a gazdatestet, nem dolgozott fel érdemben semmit. Úgy tűnik, hiába, a gyors megerősítésként az ébredés után küldött újabb két csomag, az már nem osztott és nem szorzott, a szándék (mással ellentétben) túl szilárd volt. Ennek ellenére kicsit mégis jobb kedvre derült, mivel a tüdő, akivel az átlagosnál azért jobb kapcsolatban volt, hirtelen friss eső illatát közvetítette, az indulással egyidőben.

A gazdatest tízből kilencszer tömegközlekedik, és sejthető volt az utazás ritmusából, hogy ebből megint (oh no, not again) hegyek lesznek. Talán a Mátra… Azt nem lehet mondani egyébként, hogy az elmúlt napok hercehurcája reflektálatlanul maradt volna a fej részéről, legalábbis erre utalt az, hogy az első érdemi táplálék pár darab krumplis pogácsának látszó massza volt mindössze – a harc azonban tovább folyt útközben némi korábbi muníció bevetésével, így a következő adandó alkalommal ismét egy rögvest szabadulni kívánó ajándékkal volt kénytelen visszatámadni a gyomor, noha érezte, hogy ezzel már jó időre ellőtte ‎az összes puskaporát…

A tüdőnél lényegesen kevésbé kedveli a gyomor az idegrendszert. Ennek prózai oka van, ha ez utóbbinak valami baja volt, sokszor nem hagyja békén. Noha ő is megkínozta néha a teljes szervezetet, de az idegek mintha pikkeltek volna rá. Most sem lehetett minden rendben, valószínűleg az rövid átszállási idők miatt, bár egy idő után egyik rázósabb eszközről a másikra szállva elcsöndesedett a macera, miközben egy szemvillanásnyi időre mintha egy pillangó is előbukkant volna, de ebben igazából maga a gyomor sem volt biztos. Nemsokára viszont az izgalom épp ellenkezőjét‎ tapasztalhatta meg, úgy tűnt hirtelen, mintha a gazdatest hazáért volna. Legalábbis ritka, ‘most már minden rendben lesz’-nyugalom szállta meg, ami csak kevés helyen és (jól szervezett) eseményen szokta (ami némileg azért furcsa, hiszen a zsigerei kizsigerelésére készül éppen). Érkezett is nemsokára a gyomorba a már jól ismert sárga lé és a keksz, ami általában remekül indikálta, hogy hamarosan elszabadul a pokol. Egyelőre úgy döntött, tűzszünetet hirdet, és megpróbál kezdeni valamit az alapanyagokkal…

És valóban, hamarosan elindult a monoton erőltetett menet. A gyomornak olybá tűnt, a szokásosnál is hosszabb az az idő, amit rögtön meg kell tenni egyhuzamban felfelé, és azt is érezte, ahogy a kezdeti intenzitás cammogássá szelídül. Másrészt viszont a korábbi napokkal ellentétben az első tapasztalatok szerint képes volt mit kezdeni a bejuttatott táplálékkal, ami érzésre a gazdatestet is elégedetté tette, a felfelé után állandósulni látszott egy magasabb, sőt gyorsuló tempó. Aztán az első frissítőponton kiderült, a fej egyelőre nem bízik a megjavult gyomorban, legalábbis erre utalt, hogy mindössze két darab csoki érkezett az eltelt közel másfél óra energiadeficitjét javítandó. Pedig szükség lett volna rá, mert újabb szűk fél óra után az addiginál jóval megerőltetőbb kapaszkodás következett, meglehetősen hosszan. Ennek ellenére a gyomor azt érezte, hogy a gazdatest elfogadhatóan halad, és egyik kollégája sem tervezi bemondani az unalmast.

Egy idő után hirtelen megélénkült a tempó, már-már az az érzése lett, mintha sítalpakon suhanna, bár az rontotta az összképet, hogy a vastag zsírszövet mögött is határozottan fázott, ami pedig a gyomor esetében azért ritka. A bizalom visszanyerésének jele volt ugyanakkor a második ételeső ideje, amikor a jól ismertnél vadabb mix érkezett (szalámi, sajt, keksz, csoki), és ami ennél is fontosabb, a gazdatest felvett valami melegebbet és szárazabbat. Újult erővel látott neki a feldolgozásnak, így rá sem hederített az idegrendszerre, ami elkezdett működni, a vélhetően nem egyszerű ereszkedés miatt. Az ételeső ugyanakkor a fej kétségbeesésének jele is lehetett, mert a negyedik órába és érezhetően felfelé fordulva egyszerre romlott el minden. Méghozzá nagyon. Hiába a jelen lévő energia, a gyomor azt érezte, ha öt perc alatt egy kilós kocka zsír kalóriatartalmát tenné elérhetővé, az sem lenne elég. Hosszú percek teltek el ebben az állapotban, és a helyzet már nem sokat javult, még akkor sem, amikor már újra lefelé vezethetett az út.

—

Hát, izé. Bocs. A blogot továbbra sem a fing-kaka-pisi vonalon képzelem el, de arra gondoltam, hogy ha már két napig nem állt meg bennem semmi, akkor igazán lehetne egyszer egy versenyről a gyomrom perspektívájából is beszámoló, ha már úgyis körülötte forgott (…) minden 36-48 óráig. Rém kreatív, mi? Szóval Mátra Trail volt ma, nekem a harmadik zsinórban (több ebből nem is lehetne, asszem), a megszokott, patent szervezés, sok kedves ember és csak minimális eső. A Mátra egyszerűen pazar volt, bár ahogy egy lefelén egy sporttárs megjegyezte, jó nagy lottó, mit is rejt az avar, amibe nagy lendülettel gázolsz bele éppen. Mikor beneveztem, egy verseny-PB sem tűnt teljesen elérhetetlennek a nyári futások fényében, az elmúlt 3-4 hét, illetve 2 nap után az is csoda, hogy 20 után még mozogni tudtam. Kivételesen már tudom az időmet is, mert most dugóka helyett egy krotália-szerű izé fityegett az ujjra húzható gumin (hogy Csanyáék honnan tudták, hogy ilyesmivel mókolunk K+F vonalon, rejtély), ami azonban a célban nem volt hajlandó működni, így egy konszenzuális 4:30 lett a végeredményem (a valós valahol 4:27 és 4:31 között lehet, édesmindegy). A végén 2-3 kilit lefelé még egész tűrhetően tudtam menni, a mélyben van még egy kevés kraft valahol – a következő hetek mókája lesz azt megint előrébb csalni. Csak bírjam gyomorral.