Valahogy a futás nélküli hétköznapokat leginkább az alkoholmentes italokhoz lehetne hasonlítani, és túlzás lenne azt állítani, hogy ez a felismerés felhőtlen örömmel töltött el az elmúlt héten. Egyszerűen nem tudtam kikeveredni a velőtrázó tüdőrengető krohácsolások, a semmiből előtörő váladékpatakok és a rajtaütésszerűen lecsapó hidegrázások útvesztőjéből. Mivel elég nehezen viseltem a dolgot és a mozgás hiányát, érdemi téma hiányában könnyű lenne szép lassan belefolyni veszteségélményeim sorolásába, de ez már csak azért is hiba lenne, mert a mérleg pozitív serpenyőjében halmokban állnak a teafilterek, a gyömbér, a torma meg az Apranax, plusz még sok más szar, aminek a töredékét sem juttattam volna a szervezetembe betegség nélkül.
A hét előrehaladtával egyre nehezebben tűrtem a tétlenségre kárhoztatottságot, így kezdtem egyre inkább olyan dolgok felé sodródni pótcselekvésként, amelyek már a szürke zónában vannak. Értelemszerűen legelőször folytattam a fantáziálást, milyen versenyeken fogok majd roppant délceg módon a cél felé szökellni, ez mindig hálás téma. November végére ki is szúrtam a Tanúhegyek Nyomában című klasszikust, mert szerettem ezt a látványt:
Meg ezt is:
Persze, november végéig valahogy életben is kellene maradni, hovatovább akár valami intenzívebb mozgásfélét előadni, sokszor egymás után. Szerda magasságában már a mindenféle egyezményekben tiltott fegyverek után kapálóztam, melyek közül az egyik a Marlboro Man korai diszkográfiájának lelkiismeretes újrahallgatása lett, elvégre a trógerség egy bizonyítottan magas szintje tud felszabadító módon hatni az emberre. (Egyébként kellően öreg, és figyelmes szemlélő talán még emlékszik arra, hogy ugyanezen a “színpadon” játszott anno a Harley Davidson Band is, ami némi betekintést ad a kilencvenes évek igen eklektikus zenei és asszociációs világába.)
Csütörtökön aztán emeltem a tétet, a lázálommal kevert tudományos kíváncsiság egészen eddig a rendezvényig hajtott, ahová én a digitalizáció és robotizáció miatt mentem, ezért elég kellemetlenül érintett, hogy két dologról nem volt igazán szó: digitalizációról és robotizációról. Voltak helyettük puha tényezők, meg a rend kedvéért elhangzott, a digitalizáció, az tényleg mindent átalakít. Mivel ez a heurisztikus megállapítás azért már párszor az hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes elmúlt években is felbukkant, fontolgattam, hogy rákérdezek: ha a populáris kultúrában is számos előadó libidóját inspirálta már ez a fantasztikus jelenség, és a robotok már a punkok munkáját is elveszik, akkor nem lett volna-e helyesebb egy szofisztikáltabb megközelítés, de inkább beburkolóztam egy köhögésrohamba.
Így jutottam el a péntekig, amikor is egy érdekes jelenség kapcsán mégiscsak előveszek egy veszteségélményt. Rendkívül okos telefonomon a zenét biztosító applikáció kiléptetett, és mikor ismét bejelentkeztem, nem a recens állapot fogadott, hanem azok az albumok, amiket a telefon újkorában, 2016 nyarán töltöttem le, egy lendülettel, részben pótolva az előző telefonom halálával elveszett zenéket. Az előző telefonom viszont futás közben halt meg, ám mivel akkoriban épp nem voltam túl bőbeszédű blogügyben, ennek körülményei nem kerültek még itt érdemi ismertetésre. Valójában semmi érdemleges nem történt, hiszen egy verőfényes júniusi napon elmentem futni, és szintén verőfényes napsütésben hazaértem, mintegy másfél óra múlva. Közben azért volt egy olyan vihar, ami után ha jól emlékszem, tíznél több helyre mentek ki a tűzoltók a faluba, és ami engem minden fedezéktől több száz méterre kapott el a puszta közepén. Egy idő után meguntam a hadakozást a vad szélben vízszintesen repülő borsónyi jégdarabokkal, és az út melletti árokban fedezéket keresve bekkeltem ki az égiháború durvább részét. Szegény Z10-es ezt nem élhette túl. Egyébként ha megfelelő Jedi-növendék feladatnak tartjuk, hogy a padavan _ne_ találja el a kezével a száguldó jégcseppeket, nos, akkor valószínűleg sose leszek elég jó Jedi (a futás egészséges, ja):
Ha már így alakult, összedobtam egy retro futós playlistet a hirtelen felbukkant zenékből, ennyi idő távlatából mindig érdekes, hogy éppen egy adott időszakban miket hallgattam, vagy miről gondoltam úgy, hogy fel kell vele tölteni az eszközömet. A durván átdolgozott péntek után szombaton kicsit házimunkával lazítottam, határozottan kezdtem jobban lenni, és már majdnem elmentem futni, de előtte még szokás szerint motoszkáltam a kertben. Összeszedtem egy fél vödör diót, ami annyira kifárasztott, hogy mégsem mertem elindulni. Szerencsére nem épül le gyorsan az erőnlétem, amikor beteg vagyok…
Ma viszont estig gyűjtöttem az erőt (közben belevettem egy NB3-as meccset is, hátha sportoló emberek látványa jótékonyan hat, meg az élvonalból épphogy kikopott fodbalistákat nézni mindig élmény), és úgy voltam vele, ha beledöglök is, futás lesz. Betettem hát a remek új playlistet, aztán hatkor nekiindultam, és ahogy sejtettem, kikúrt-fosszar volt. Másrészt viszont fantasztikus, régen esett ennyire jól 7 kili, mint most, még ha a testem minden porcikájában tiltakozott is néha. Jövő héttől még a végén visszazökkenek a rendes kerékvágásba. Bárcsak tudnám, milyen az.
Zárásként (ha már futás hiányában minden hülyeségről írtam), a 7k-hoz illeszkedve, íme a “de fasza, hogy a semmiből előkerült” Top7 (azokat a német rapslágereket valamiért lehagytam, amiket egy halva született ötlet nyomán azért töltöttem le, hogy majd gyakorlom azt a csodálatos nyelvet):
- Therapy? – Dopamine, Serotonin, Adrenaline
- Clorox Girls – Eva Braun
- Minutemen – Fake Contest
- Joy Division – Disorder
- HS7 – burn
- Mad Season – Black Book of Fear
- the ergs – A Very Special Song For a Very Special Lady Pt II.
Ennyire remek perspektívám lett:
21097 