Nem kizárt, hogy a régmúltban adtam már (félig) ilyen címet egy bejegyzésnek, de mivel valamiért ez a rövid sor egy Thermals dalból többször eszembe jutott a verseny napján, ez már most így marad. A szombati beharangozó után még vártak rám kalandok. Elmentem még némi ennivalóért, amikor is a szállásomról kilépve egy nagyjából 60 fős biciklis csoportra lettem figyelmes, akik autós kísérettel a kastélyhoz tekertek éppen, majd ott aztán nagyon örültek a megérkezésnek (az egyik kísérőautóból még az adekvát We are the champions! is felhangzott). Gondoltam, majd ha visszaérek, esetleg megpróbálom megtudni, mi volt ez az egész. Egy óriásszendviccsel később, visszatérve elhatalmasodott rajtam az érzés, nem kell különösebb erőfeszítéseket tennem az intel megszerezéséért, a bringások ugyanis megszállták ideiglenes otthonom, és a szobám addig gyanúsan üresen árválkodó további öt ágyára is jutott egy-egy holland. Merthogy a jóemberek Amszterdamból tekeretek fel Invernessbe, valami jótékonysági akció (nem ez volt az első nekik, valamikor már tízezres nagyságrendben gyűjtöttek eurót egy gyerekkórháznak) és a buli kedvéért. Elmondásuk szerint három nap alatt értek fel, ami elég vad, mert azért élsportolónak nem tűntek, és az volt a fő téma, hogy akkor ők most rögtön lépnek és elkezdenek durván fogyasztani valahol. Ez előrevetítette, mennyire lesz zavartalan a verseny előtti álmom úgy éjjel kettő és fél négy között, de hát ez benne van a pakliban, jó arcok voltak.
Többé-kevésbé kipihentem kezdtem el szedelőzködni reggel hat körül, közben arra jutottam, elég lesz nekem az a tornazsákszerű izé a felesleges cuccomat a célba küldeni, amit még Valenciában adtak, így ebbe gyömöszöltem bele a Koffein Kapitány megidézéshez szükséges kellékeket, és léptem ki az utcára. Ahol valódi futóapokalipszis fogadott, ha nem is tömött sorokban, de jöttek a futók minden irányból az egyébként teljesen kihalt utcákon, és céltudatosan baktattak arra, amerre én, mint valami endorfinista szekta tagjai, akik a nem is annyira titkos rituáléjukra igyekeznek. Jó konformista és más választásom nem lévén csatlakoztam a sodráshoz, és szép lassan odaértünk a Bught park másik végébe, ahol a Felföldön hirtelen egekbe szökött az egy négyzetméterre jutó buszok száma. Háromezernél is több futót kellett megkocsikáztatni, óvatos becslésem alapján is ötvennél több jármű kellett ehhez. A legtöbb busz oldalán díszelgő ’Devon Coaches’ feliratot elsőre nem nagyon tudtam hova tenni, mert Devonnál talán csak Cornwall van messzebb a szigeten, de biztos akad kézenfekvőbb megoldás is (pl. Devon Miles a tulaj). Egy élelmes vállalkozó kis mozgó kávéboltjával kitelepült a rétre, így hozzájutottam egy életmentő tejeskávéhoz, amit már a buszon fogyasztottam el, az előző nap vásárolt, meglepő módon Skóciában is kapható Jó Reggelt-jellegű keksszel együtt, reggeli gyanánt. Talán ha bőségesebben táplálkozom, egy kicsit vidámabban alakult volna a nap érdemi része, bár ez már sosem fog kiderülni.
Nagyon szép idő volt, és egészen rossznak kellett lennie tíz évvel ezelőtt, amikor is nem sikerült rájönnöm, hogy a háromnegyed tavat megkerülik a buszok ahhoz, hogy a rajtba vigyenek (vagy akkor más volt az útvonal, de ezt kétlem), mert a nem a futásra használt részen létezik egyáltalán értelmes út ehhez. Mindenesetre egy ingyenes körutazásnak is beillett az egész, a környék képtelen kifogyni a kopár, de jobbára zöld hegyekből, a tavakból és a birkákból, a monotóniát néha egy-egy kastély vagy annak romja töri meg. Így tehát gyakorlatilag a futást is beleszámítva egy teljes kört sikerült megtenni a tó körül, látva az összes települést és látnivalót, beleértve a pompás Urquhart Castle-t (illetve ami maradt belőle). Amikor nem az ismert tájat néztem, olvasgattam egy picit az Előttem az életet, mivel előző este még társalogtam egy kedves ismerősömmel, akivel a 10 évvel ezelőtti rajt előtti este is, és valahogy feljött, bár nem emlékeztem rá, hogy én ajánlgattam neki, a fene tudja mikor. Gondoltam, egy kis pozitív üzenet jól jön…
A rajthelyen csapott rám igazán először az, hogy a verseny meglehetősen kinőtte magát az utóbbi időben. A futók alig fértek el a szűk úton a semmi közepén, hihetetlen zsúfoltság volt, és annak ellenére, hogy a környező csenevész fenyves tele volt magukon könnyítő emberekkel, vagy két-háromszáz méteres sor állt a mobilvécékhez is. Próbáltam idegállapotba keveredni, ráhangolódni az egészre, de nem volt egyszerű. Végül aztán a susnyásban előhívtam a Kapitányt, bedobtam a pakkom a csomagos kamionba (benne a telefonommal, mert úgy határoztam, valóban régimódi futás lesz, teljesen elektronika nélkül) és húsz perccel a rajt előtt beálltam egy, a kaputól kellően távolinak gondolt helyre, és próbáltam fókuszálni. Csak nagy vonalakban lehetett sejteni, hogy mi lesz ebből az egészből, a cél egyrészt a mindent kiadni szokásosan patetikus jelmondata volt (amivel általában ritkán akad problémám az igen optimista versenyválasztások miatt), azzal a csillagozott résszel, mely szerint, ha lehet, minél kevesebb olyan időszakkal, amikor látszik az arcomon, egy másik dimenzióban tartózkodom éppen. A realitás egyébként a „minden faszán összejön és tökéletesen ideális lesz” 4:45-től terjedt felfelé, a nagyon-nagy eséllyel mégis bekövetkező fejreállás mértékétől függően, ha nem is a csillagos égig, de a záróbuszig.
A nagyobb tömeg hatására a hangulat sem tűnt annyira családiasnak, de lehet, ezt csak képzeltem, miközben a szpíker sokadjára is elmondta, hogy az utolsó pillanatban levetetett melegítő ruhákat és zsákokat mindenki illedelmes tegye közvetlenül az út szélére. Azt nem tudom, arra értette-e, a futás során bármikor, de többször felhúztam magam az elején, mert mindenfelé voltak az első öt kilin eldobált sapkák, kabátok, pulóverek, pedig jóformán 3-400 méterente volt egy tanya, aminek a kukái mind kinn voltak, nem tudom mekkora erőfeszítésbe került volna ott lerakni (a szervezők onnan is össze tudták volna gyűjteni, ha akarják). Később aztán a poharakat, flakonokat is sokan ott szórták szét, ahol éppen gondoltak, pedig erre is voltak dedikált helyek. Nem szeretek edukálni, de ez elszomorító, és igazából azért is rossz, mert amikor már fogy az agyamból a levegő és az értelem, akkor tudom az ilyesmin bedurrantani az agyam, pedig épp arra kellene figyelnem, hogy az egyik lábam ne maradjon a másik mögött. No, de itt még nem tartunk egyelőre.
Elrajtoltunk pontban tízkor, továbbra is verőfényes napsütésben, a dudaszó hangjaira, és nem sokkal később elkezdtük a végtelen hullámvasutazást egy egyébként síknak nevezett pályán. Az első bő tíz kili még nem közvetlenül a tó partján fut, hanem a pusztaságban, meg erdőben kavarog, mint említettem, fel-le. A pálya szintrajzát megnézve messziről úgy tűnik, ez a rész egy álom, csak száguldani kell lefelé. Ehhez képest, noha a tendencia valóban a lejtés, ez végtelen mennyiségű hupliból tevődik össze, ami az első pár tucatnál még akár mókásnak is tűnik, de noha szeretem a terepet, egy idő után ez belőlem ki tudja húzni az erőt. Ami rosszabb, hogy meg is tud törni, és amikor már csak szédelgek, akkor egy hosszú, és alig láthatóan emelkedő, de észlelhetően felfelé vezető rész be tudja húzni a kéziféket. Egyelőre azonban a legnagyobb problémám a nagyobb városi versenyeken tapasztalt helyezkedés volt, a szűk útra sok futó jutott, és ahogy lenni szokott, gyorsak is indultak hátulról, és főleg túlélésre játszók is jóval előrébbről (ezt sose értettem), így aztán folyamatosan arra kellett figyelnem, nehogy úgy vonuljak be a verseny történetébe, mint a maskarás, káeurópai tahó, aki mindenkin keresztülgázolt. Ezt persze könnyebb leírni, mint megvalósítani, ha az ember egy hétköznapi szuperhős perspektívájából kémleli a világot. Mindig is elismeréssel adóztam azon szuperhőskollégák irányba, akiknek funkcionális öltözéke hibátlan, ám Koffein Kapitány maszkjába bújás egyben búcsút jelent a periférikus látás intézményétől is. Végül szerencsére K2 nem gázolt át senkin, de 4-5 mérföldnek el kellett telni, mire fellazult annyira a mezőny, hogy nem kellett kerülgetni egymást.
Ezen a részen bőven vannak még tanyák, egyik-másikról kijöttek megnézni a futókat, de talán nem mentünk már annyira eseményszámba, mint tíz évvel ezelőtt. Ennek a résznek a nyertese azért erős játékos, egy helyi gazda volt, aki kihúzta a futót a traktorral, amire egy hevenyészett fa DJ-fülkét ácsolt, ha jól láttam, szemeteszsák tetővel, majd egy kis aggregátorból áramot nyerve a pultján lévő laptopból teljes transzban csapatta a slágereket… Ezen a részen minden rendben volt, amennyire a hullámzás engedte, próbáltam egy állandó és nem túl gyors tempót tartani, szokás szerint az első 7-8 kili után inkább lassítani kellett, addigra szoktam üzemi hőmérsékletre jutni. Mint kiderült, idén háromféle frissítőpont is volt, ugyanannak a vizes szponzornak a flakonjai, egy valamilyen hígított izotóniás cuccot pohárból kínáló asztal, illetve a sportital-támogató helyett már tápszergyártó a sponzor, akinek a géljeit kínálgatták nagyjából ötmérföldenként. Elhatároztam, hogy a teljes siker érdekében ideje ismét élesben kipróbálnom valamilyen teljesen ismeretlen löttyöt, és 10 kili körül felvettem egy gélt azzal, a táv harmadánál betolom, majd a kétharmadánál még egyet. Lóbáltam hát egy fél órát a kezemben a cuccot, közben elborzadva fedeztem fel rajta a ’no added caffeine’ feliratot (majdnem úgy járt, mint a Puffin lekvár). 9 mérföldnél aztán nagy nehezen kibontottam az ampullát, és mivel nagyon ritkán élek ilyesmivel, teljesen meglepett, hogy odabenn nagyjából szuroksűrűségű szubsztanciát találtam, amit kész kihívás volt kinyerni a csomagolásból. Így már érhető volt a felirat, mely szerint érdemes gondoskodni a kellő mennyiségű vízről az elfogyasztása után. Az íze nem volt rossz, ittam is rá, de csodát nem vártam tőle. Nagyjából ez volt az a pillanat (bár ennek a gélhez vélhetően semmi köze nem volt), amikor elkezdtem érezni a lábaimat, teljesen deja vu érzés kerített hatalmába, valószínűleg a dimbes-dombos környék akkor is kihozná ezt belőlem, ha a jelenleginél fittebb dalia lennék. A probléma elsősorban nem is ezzel volt, az sokkal kevésbé esett (…) jól, amikor megjött az első kisebb zuháré. Csak pár percig tartott, de eléggé rákezdte, sikeresen át is áztam, kár lenne tagadni, hogy a nyomott pamutpóló és a szaténpalást közel sem az ideális technikai viselet ezek között a körülmények között.
11 mérföld körül jött is az első holtpont, hiába ittam vizet, még nem ütött be az energiagél, de már rám hűlt az elázott cuccom (10 fok volt árnyékban, ideális futóidő, csak nem csurom vizesen). Azt vettem észre egyébként, hogy bármit eszek futás közben, akármilyen körültekintően, tíz-húsz perc után szarul leszek egy darabig, amíg meg nem birkózik vele a gyomrom, aztán általában jó lassan visszaállok az azelőtti szintre, kevés esetben a fölé vagy alá. Ezért nem nagyon szoktam enni futás közben, csak ezzel meg az a baj, hogy három óra felett meg az üt be sokkal durvábban, ha nem eszek semmit. Az élet bonyolult. Legyen bármilyen eltökélt és fusson bármilyen szép helyen az ember, amikor elkezdenek sajogni a tagjai, ronggyá ázott és a kajálás miatt az egyébként roppant törékeny homeosztázisa is megbillent, óhatatlanul felteszi magának a kérdést, mennyire van szüksége még ugyanerre, vagy rosszabbra, további mintegy három órán keresztül. Valencia szelleme kísértett, biztos a zsákból szabadult ki…
A féltáv azért picit motiváló szokott lenni, és kezdett hatni a bármi, ami a gélben volt, így ha nem is kirobbanó erőben, de elfogadható módon szedtem a lábaim. A 13 mérföldes táblánál, a félmaratonos időmérés előtt kérdezte előttem valaki az éppen szomszédját, hogy hol is tartunk időben, 2:18-as időt kapott válaszként, ami nagyjából jónak tűnt abban a pillanatban, vagy egy hajszálnyival túl gyorsnak (annak függvényében, mikor jött át hozzám képest a rajtvonalon a kolléga. Azóta elérhetővé vált a részidőm, ami 2:15:58 volt a felénél, azaz akárhogy igyekeztem kontrollálni a tempót, megint el lett futva az eleje az erőn(nem)léthez képest). Közben ismét eleredt, ami némileg beárnyékolta a kedvemet, mert az túlzás, hogy kezdtem megszáradni, de lassan épp komfortosabban éreztem magam öltözékileg. A hideg, nedves ruhában futás vélhetően negatívan befolyásolja a teljesítményt, erről akkor győződtem meg végleg, amikor az alkarom egy dedikált részével hosszabb ideig érintkezett a palást, ahol aztán egész végtagrész furcsán lemerevedett. Ekkor még nem jutott eszembe az egyik legnagyobb halálom, pedig az is jó eséllyel emiatt volt, az első, párosban történt Balatonkerülésem legelső napján (nyilván az sem segített, hogy egy koncertről estem be, bár a fő indok nem ez lehetett), ahol szintén teljesen elázott K2 Szántód után, a márciusi szélben. Tanulságok levonása? Na, tudod hova!
Épp jókor jött egy másik kolléga kérdése, miszerint nem zavar-e, hogy senki nem találja el, kit is látnak pontosan a nézők és a futótársak (addigra már túl voltam egy rövid párbeszéden, aminek a konklúziója szerint ha nem Zorró vagyok, akkor egy bűnöző). Pár percet beszélgettem a beszéde alapján amerikai sráccal, kiderült, Bostonból jött, ám nem sokáig tartott a diskurzus, mert jóval gyorsabb volt nálam. Meg akartam pedig még kérdezni tőle, futott-e már a Boston Marathonon, illetve megemlíteni azt, a UK-ban is van ilyen, és én azt tervezem jövő tavasszal, mert elég mókásnak tűnik (ha az “akcentus” ellenére egyenesen onnan jött, akkor meg elszalasztottam az esélyt az első kézből infóra). Akadt azonban újabb beszélgetőtársam, egy hannoveri nő, aki hallotta, hogy magyar vagyok, így elújságolta, már volt egyszer és jövőre újra jön a Balatonnál a hatnapos ultrára. Elsőre nem értettem, miért futkározik akkor ennyire hátul, de kiderült, öt hete eltört valami csontot a lábfejében, így kihagyott pár hetet, de a nyaralás már le volt foglalva, szóval eljöttek és fut. Az orvosa egyébként azt mondta neki, a most következő héten kezdjen el lassan mozogni… Tőle egy idő után én búcsúztam el, mert amikor beszélt, nagyjából másfélszeres tempóra kapcsolt, ami rövid távon sem tűnt fenntarthatónak számomra.
A trécseléssel eltelt 1-2 mérföld, a 14-es és a 15-ös jelzőt különösebb probléma nélkül hagytam el, de utána elkezdtem érezni, hogy ez a dolog egyre kevésbé gömbölyű, és ha ebben az ütemben romlik a közérzetem, komoly bajba is kerülhetek. Próbáltam egy kicsit rendbe szedni a gondolataimat, ennek nem tett annyira jót, hogy biztos, ami biztos, harmadjára is rákezdett az eső, én meg az ugrás az ismeretlenbe elv alapján az egyik energiapontnál megkóstoltam egy gumicukor-szerű nyavalyát, amit a gélen kívül kínáltak. Csodát ez sem tett, de folytattam a hullámzást (érdekes módon egyáltalán nem emlékeztem a pálya ennyire hullámvasút jellegére, ezért is említettem meg már vagy ötször eddig), és közben elhagytuk a túlparton a kastélyt, ami azt is jelentette, közeleg lassan a tó vége, illetve Dores. Nyűglődtem, a hólyagnyomás is egyre emelkedett, kiötlöttem hát „a” tervet: Doresben lemásolom az egykori pisilős manővert, előtte nem sokkal pedig legyömöszölök egy másik gélt, aztán megkönnyebbülve és feltöltődve kezdhetek neki annak a 2-3 mérföldnek, ami az itiner szerint is emelkedő.
A terv megvalósításából a gél legyömöszölése teljes sikerrel járt, Doresben viszont az, amire én menő fogadóként emlékeztem, valójában egy fehérre meszelt, most elég jelentéktelennek tűnő épület volt, aminek toalettjét nem vehették igénybe a futók sem. Némileg csalódva kellett volna nekiindulni az emelkedőnek, de addig sem voltam jól, és a hosszú felfele látványától eltört bennem valami, muszáj volt belesétálni. Valahogy annyira rákészültem az ismerős helyen lévő pit-stopra, hogy az elmaradása volt az utolsó csepp a pohárban. Ez persze még nagyobb szomorúsággal töltött el, ráadásul az evés korábban vázolt ciklikusságából fakadóan annak kellemetlen első szakasza teljes erőből csapott le rám a dombocska felénél. Ez volt az a pillanat, amikor a mimóza énem elég konkrétan közölte a többiekkel, akkor most ebből itt ennyi neki bőven elég, voltunk már itt korábban, nincs itt semmi látnivaló, az, hogy még bő másfél órát botorkálunk, annak az égvilágon semmi értelme, leülünk szépen, a buszozás reggel is milyen remek volt, tudni kell mi az elég. Természetesen jött is rá a válasz, ami szerint ilyen könnyen nem úszom meg, tessék csak szépen szaporázni, aztán majd jön a lefelé, ott meg még jobban, nem kényelmeskedni jöttünk. A kedélyes párbeszédet ciklikusan néhány olyan pillanat szakította félbe, amikor megszédültem, meg teljesen eltűnt minden a szemem elől, Valencia után Amszterdam szelleme is elkezdett kísérteni, szerencsére nem volt ott éppen senki, aki értelmes párbeszédet szeretett volna folytatni velem (ami a versenykiírás szerint fontos), mert a szokásosnál is nehezebb dolga lett volna.
Az többé-kevésbé világossá vált, a mostani futás utolsó tíz kilije is (jobb esetben) szépen belesimul majd azok közé a korábbi felhőtlen élményeim közé, amikor paralízises trollként vonszolom magam előre, futást imitálva, miután többé-kevésbé összeszedtem magam annyira, hogy tudjak a világomról. Azt, hogy a világról tudásig (úgy 21-22 mérföldig) egész pontosan mi történt, annak ellenére sem nagyon tudom rekonstruálni, hogy a két nagyobb felfelén végig gyalogoltam. A kettő közötti hosszabb lankán meg „futottam”, mivel a duzzogó mimóza énem ostort lóbálva ücsörgött a vállamon, mondván gyerünk, ha az előbb nem ültél le, akkor most tessék, itt a lehetőség megnyomni, nem baj, ha nem tudsz magadról. 22 után aztán ismét jött egy lanka, amivel mint a repülők, megkezdtük ereszkedésünket a városba. Próbáltam mozgásban maradni, mindig kiszúrtam egy tereptárgyat, ameddig mindenképpen el kell jutnom, mielőtt összeomlanék, aztán mikor elértem, kinéztem egy másikat, így húztam magam előre, de közben szégyellnivaló módon vártam minden olyan részt, ami érzékelhető felfelé volt, hogy belegyalogolhassak egy picit, de ezek a részek nem nagyon jöttek.
Még egyszer az eső is rákezdett, bár igazából ekkor már mindegy volt, még örültem is neki. Ahogy beértünk a városba, elkezdtek feltünedezni szemből éremmel a nyakukban az ügyesebb sporttársak, és egyébként is egyre több lett a néző, akik körében érzékelhetően Batman diadalmaskodott Zorróval szemben, bár néha hallottam, hogy sikerült a valódi identitást is megfejteni a maszkról. A biztatás hatására persze próbáltam úgy tenni, mint akivel minden rendben van, de patikamérlegen kell mérni ilyenkor a kölykökkel pacsizást, meg mindenféle jópofizást (arról nem is beszélve, hogy véletlenül se kezdjek el gyorsabban futni), mert nem venné ki jól magát, ha a következő tíz méteren összeesem. Továbbra is van egy szenzor az agyamban, ami letiltja a futást valószínűleg nem túl sok másodperccel azelőtt, hogy az árokban kötnék ki vízszintesen, és nagyon örülök, hogy egyelőre kifogástalanul működik.
És akkor meghallottam a versenyközpontból a szpíker hangját, amivel csak az az egy apró bibi volt, hogy a hang a folyó rossz oldaláról jött, előtte még kellett tenni egy szűk három kilis kerülőt a belvárosba a nagyobb hídig. A mezőnynek ez az a része egyébként, akik még foszlányokban futóversenyként kezelik ilyenkor ezt a dolgot, viszont a test már nem szolgálja ki a végső roham óhaját tökéletesen, heroikus épp-nem-gyaloglások, vagy a nekilódulás és mégis kifulladás ciklusváltásai jellemzik a versenyzőket, én az előbbivel próbálkoztam, amibe a Ness Bridge-re „fölfelé” az utóbbit kevertem, majd lefelé elkezdtem az utolsó, most már valóban sík mérföldet. Lassított felvételként haladtam előre, közben fogalmam sem volt, mennyi lehetett az időm, még az egyik hosszú emelkedőn kérdeztem meg valakit, akkor volt fél kettő, azaz 3,5 óra a gun time. Közben elhaladtunk az előtt a fotós előtt, aki a kastéllyal a háttérben készítette a fényképeket, azt hiszem, a futás összes gyönyörűsége az arcomra van írva (itt a rajtszámomra keresve lehet megnézni, akár rendelhet is a Nyájas Olvasó, bár el nem tudom képzelni, miért tenné). Az utolsó kanyar előtt azon morfondíroztam, kihagyom azt a hajrát, amivel általában a néhány megmaradt ATP-molekulámat használom el, de akkor megláttam a célkapu fölött az órán a következőt: 5:03:27. Nem hagyhattam, hogy esetleg a hajrán múljon az öt órán belüli idő, ezt a csúfságot legközelebb akkora tervezem, amikor a 60+ kategóriában értékelnek majd, így az utolsó 180 méteren valami hajráféleséggel rukkoltam ki. Ekkor még nem tudtam, de valószínűleg éppen ezen múlt (4:59:50).
Megkaptam az érmet, elsántikáltam a pakkomért (remek öltet volt a csomagokat a szabad ég alá tenni egyébként, ázzanak csak), majd kerestem egy kevésbé sarasnak tűnő foltot a réten, ahol hanyatt feküdtem a földön, és csak bámultam az eget…
—
Epilógusként mit is lehetne még leírni? Egy nagyon régi bejegyzésem címe jut eszembe: it’s a long way to recovery. Akkor ezt egy szokásos bokabeszakítás után írtam, akkor még nem tudtam, hogy van, ami sokkal, de sokkal lassabban megy. Azóta lelkiismeretesen leépültem, mint érdemi (?) futó (még ha közben ki-ki csúszott valami néha), néhány meddő nekibuzdulás után viszont a május igazi trendfordulónak tűnik. Jól volt rossz és kicsit rosszul volt jó ez a visszatérés, de határozottan elmozdulás a kedvező irányba: 20 percet javítottam három hónap felkészüléssel, egy nehezebb pályán, hidegben, zömében bőrig ázva. Kivetnivalót mindig tudok és szoktam is találni, bár egyre ügyesebben szoktatom magam le erről, vagy szerencsére van, aki helyrerak. Szóval igazából minden részletében megérte itt szabályt erősíteni a duplázással. Injustice for Captain Caffeine! Körvonalazódik a jövő márciusi Balaton… (Az meg, hogy mit ettem a Kool Runningsban, miről diskuráltam este a nem biciklis, de holland új szobatársammal, illetve hogyan is jutottam haza sajgó lábakkal, igazából már azt sem érdekli, aki eddig eljutott.)
21097 