Szent meggyőződésem, hogy saját tollakkal ékeskedni mégiscsak elfogadhatóbb dolog, mint idegenekkel, még akkor is, ha azok a tollak kifakultak, megtépázottak és leginkább levedlettek. Amikor így kezdek valamit, sejthető, hogy szégyenteljes egotrip fog hamarosan következni, de tízévente egyszer azt hiszem, megengedhetem magamnak. Mármint ezt a pofátlan dózist. A Loch Ness Marathon felvezetéseként azt találtam ki, hogy mintegy szembesítem magam (és nem létező olvasótáborom azon részét, amely a szépemlékű (…) freeblogon a 21097-et akkoriban még nem olvasgatta) azzal, aki akkor voltam, amikor… mindegy, hagyjuk. Valószínűleg kicsit túldimenzionálom ezt az egészet, de rettenetesen örülök annak, hogy idén ha nem is teljesen, de kezdek kiegyenesedni. Nem árt megnézni, hogy igazából sosem volt egyenes az az egyenes, sőt. Egy tíz évvel naivabb Koffein Kapitányt. Brrr. Mentségemül szolgál, hogy ezek a bejegyzések az eredeti formában már nem érhetők el, az eggyel ezelőtti költözés után meg kvázi használhatatlanul kerültek átmentésre oda, ahol nem tudom szerkeszteni, mert ügyesen kizártam magam. Elöljáróban annyit, hogy annak idején háromrészes rémregényt voltam képes rittyenteni a három és fél nap köré, de a felkészülés végéről szóló írás is a verseny után készült el, ezért a flow élmény érdekében (khm…) annak utolsó bekezdése is itt fog terpeszkedni. Amit még érdemes tudni: a Mystic Shoes és a Root System továbbra is aktívak, ellentétben az eredeti bejegyzésben szereplő myspace linkekkel. Hiába, a technika gyorsabban változik, mint a zene. Az említett észak pedig Invernessben valószínűleg dél, csak akkoriban még összezavart, ha nem arra folyt a folyó, mint megszoktam. Későn értő típus, mondhatnánk erre diplomatikusan. Kezdjünk is bele, aztán a következő két hétben még elbohóckodom ezzel. Is.
“Egy pillanat! Egy pillanat, Doki! Azt akarja mondani, hogy időgépet csinált? Egy DeLoreanból blogból?” (sort of).
–
Az utolsó két hét az óvatos visszavevés, szakszóval a tapering időszaka, ilyenkor kell visszanyerni az erőt, kikúrálni az apró sérüléseket, meg úgy en bloc rápihenni a versenyre, illetve az utolsó három nap feltölteni a szénhidrátraktárakat. Hát, azt hiszem, nem így van a nagy könyvben megírva a rákészülés, de nem akartam meghátrálni. Mondjuk időközben a Ryanair lemondta a Bratislava-Edinburgh járatomat, ezért teljesen nonszensz alternatív útvonalat kellett összeraknom a könnyebbség véget – bár legalább így Pestről indultam. Mindehhez jött rengeteg meló, aminek köszönhetően péntek délután 22 perc alatt voltam kénytelen összepakolni egyetlen hátizsáknyi cuccomat, majd hanyatt-homlok rohanni az állomásra. A vonaton Ferihegy felé azon agyaltam, hogy egyre szürreálisabb dolgokba vágok bele, lehet, nem ártana néha gondolkodni is…
To be continued…
Something surreal, part 1.
Folytassuk tehát, hűen önmagamhoz némileg kidomborítva a pikareszk-jelleget. Van is mit kidomborítani, mert kaputól kapuig 23 órát sikerült eltölteni különböző közlekedési eszközökön, meg átutazóban, mindenféle városokban. Kezdjük azzal, hogy egy reptér szépségén az sem sokat emel, ha John Lennonról nevezték el. Persze első pillanatban igen attraktív a dolog, főleg ha komoly energiákat fektetnek az arculatépítésbe, mint azt a liverpooli repülőtér vezetősége minden bizonnyal teszi is. Elég egy pillantást vetni a logóra:
Ismerve az ex-beatle, ex-hippi, ex-zseni és Mark Chapman ex-híressé tevőjének életútját, persze ez nem meglepő, de azért nem számít ilyesmire a felkészületlen vándor. Miként a reptéri busz vezetője sem arra, hogy valaki a belvárosig kér jegyet egy olyan járaton, aminek kb. tíz megállója van a belvárosban. Aztán sikerült megegyezni, hogy a National Express buszállomásig megyek, és el is indultunk befelé. Nézelődtem a sötétben az ablakon át, mivel sosem voltam még Liverpoolban, és ez alkalommal sem maradtam sokáig. A buszállomáson meggyőződtem arról, hogy valóban másfél órám van a következő buszom indulásáig, szóval az esti városnézést elég hatékonyan kell véghezvinni. Persze ez akármilyen hatékonyan sem elég semmire sem. Főleg hogy miután a Norton Street Coach Station-t elhagyva és a Cultural Quarter-t elérve még egy jófajta jégesővel és megajándékoztak az égiek, „Isten hozott!”-jelleggel. Szóval sétáltam egy órát, vetettem egy pillantást a Mersey-re, de ennyi idő alatt tökéletesen lehetetlen bármit is csinálni itt. Tehát mindenféle zebrán sem tudtam pózolni, többek között. Na, jó, egy-két kép azért sikerült:
Egyvalamit mégis elér az ember egy óra alatt, nevezetesen hogy bővítheti az „ide is vissza kell jönnie egyszer”-listát. Mivel a tészta erősen javallott két nappal a maraton előtt, vacsoráztam némi pizzát, illetve a víz-glikogén szentkettősség jegyében vettem a buszra ásványvizet, meg csokit. Gondoltam, ha már azt az éjszakát, amit az ajánlások szerint a legnagyobb nyugalomban, hosszú alvással kellene tölteni, én két buszon kucorogva fogom átszenvedni, legalább a táplálkozásra figyeljek oda nagyjából. Visszabattyogtam a NSCS-re, ahol ismét empirikus bizonyítékot kaptam arról, az angol távolsági buszsofőrök nagy átlagban két csoportba oszthatók: a „tökéletesen lökött”-be és a „roppant kimért”-be. A Manchesterig tartó egyórás útra egy első kategóriás jutott, aki egy késve érkező lánnyal közölte, hogy mivel már egyszer bezárta az ajtót és két métert gurult hátra, csak 80 font pótdíj esetében szállhat fel. És így is csak a közvetlenül a sofőr mögötti ülésre lehet ülni. Végül aztán nem így történt, bár a lány mögött felszálló, szintén elkéső, engedelmességre nevelt japánnak nehéz volt elmagyarázni, hogy ülhet máshová is…
Éjfél előtt nem sokkal értünk Manchesterbe, ahol még kevesebb időm volt körbenézni, mivel az újabb busz (itt már kezdtem unni, de hol volt még a vége. De hát ez az angebotos utazások velejárója) 1:10-kor indult Edinburgh-ba. A manchesteri éjszakai élet mindenesetre jóval zajosabb, mint Liverpoolban, már amennyire ezt ennyiből kijelenthetem. Mondjuk a torony is több (amelyek világítását éjfélkor érdekes módon lekapcsolták), meg persze az ember, illetve jóval több az etnikum is, mint kicsit nyugatabbra, a Mersey partján. Egy gyors séta jutott mindössze, bár közben rábukkantam a helyi rocker-punk-emo-fiatalság bázisára is (vagyis ezen fiatalság kommerszebb felét célzó nagyobb klubra), elég fura volt, noha például a pasiját hánytató lányka valószínűleg a nyugati világban mindenhol ugyanolyan. Szóval újabb busz, ami tökéletesen zsúfolva volt, nagy nehezen találtam egy helyet rajta, ami közvetlenül a járat egyetlen elromlott támlájú széke mögött volt. Nagy élmény, ha az amúgy is kevés helyet egy, az ember állát verdeső széktámla kurtítja még kisebbre. Ehhez képest azért egyórás etapokban meglepően sokat sikerült aludni. Az ilyen hosszú éjjeli járatokon egyébként két, roppant kimért sofőr szokott közreműködni. A Glasgow előtti utolsó hosszabb stop már ismerős volt, csakúgy, mint harmadik skót látogatásomon során harmadszor is látott Buchanan Coach Station Glasgow-ban, ahol viszont kivételesen nem szálltam le.
Hét után nem sokkal értem abba a városba, amit először meglátva csak egyetlen jelzővel tudtam illetni, ez pedig az „odabasz” volt. Csak a lelki szegénységem lehet az oka, hogy másodjára sem igazán tudnék frappánsabb leírást eszközölni Edinburgh-ról, és ez nem azért van, mert mindössze egy negyven perces mászkálás jutott a szombat hajnali hidegben, a tavaly nyári fél nap után. A visszamenni-lista szerkesztésének kényes pontja, hogy ha az ember visszamegy, de még kevesebb ideje van, mint először, akkor az most minek számít? A rákefélésen kívül persze. Annyit azért megjegyeznék, hogy a Szt. András tér környéke továbbra is felújítás alatt van, itt sem megy minden gyorsan.
A buszállomáson Ráteszem-A-Kést-A-Saját-Torkomra Himpeller tiszteletére még elfogyasztottam egy kolbászt kifliben, illetve egy kávét, aztán újabb adag víz-csoki kombinációval vérteztem fel magam az utazás utolsó szakaszára, a Megabus Edinburgh-Inverness járatára. Szerencsémre a szintén zsúfolt buszon az egyetlen szabad hely a hátsó vészkijárat mellett volt, szerencsétlen lábaimat végre kinyújthattam rendesen. Megtettem már egyszer ezt a távot busszal, de az éjjel történt, szóval olvasgatás közben nézegettem, ahogy megérkezünk a Skót Felföldre. Érdekes egyébként, hogy Lorenz Hilty általam olvasott, „Information Technology and Sustainability” című remek tanulmánykötetének hatására az addig valami magazint olvasgató, mellettem ülő lány elővette az aneszteziológia munkafüzetét, bár bele végül nem nézett. Én már a látványától elálmosodtam 🙂
Inverness. Tavaly decemberben jártam itt, akkor nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar visszatérek, pláne nem ilyen okkal. A Felföld közigazgatási központja ez a Szolnoknál kisebb városka, amit ha tehetném, és nem lenne kissé körülményes eljutni ide, második otthonommá fogadnék. Helyismeretemet kihasználva egyenesen az általam valaha meglátogatott egyik legjobb hostel, a Bazpackers felé vettem az irányt, ami a következő két napon bázisomul szolgált, éjszakánként 11 fontért. Lecuccoltam, bár ez nem volt különösebb kihívás, majd miután betájoltam a Queen’s Park Stadiumot, ahol a versenyközpont, a cél, illetve az előzetes regisztráció volt található, elindultam. Mivel a regisztráció csak háromkor vette kezdett, elintéztem egy-két dolgot a városban és a hosszabb úton kerültem a stadion felé (ami nem a helyi Inverness CT otthona, a város első osztályú focicsapata a település pontosan ellenkező végén játssza hazai mérkőzéseit).
Legelsőként feladtam az egyik barátom kérésére magammal hozott képeslapot, kisebb nehézségek árán. Az állomás mellett találtam egy szombat délután is nyitva tartó boltocskát, megkaptam az 50 pennys bélyeget, meg a kék airmail-es jelzést. Közben a mögöttem jövővel közölték, hogy már zárva vannak, így elkezdtem kapkodni. A bélyeggel nem volt semmi probléma, az airmail-jelzés viszont sehogy sem akart rögzülni. A harmadik nyálamiláz-bomba után rájöttem, hogy ez sem nekem, sem neki nem okoz élvezetet, ezért segítségért fordultam a hölgyhöz, aki mindössze annyit mondott, „it’s a sticker”. A rendeltetésszerű használat után egy vörös discolámpához hasonlító fejjel hagytam el a helyiséget.
Ezután húsz perces séta következett északra, ahol a város sportközpontja található, a foci- és egyéb pályák mellett uszoda, jégcsarnok is van itt. Illetve a versenyközpont sátrai, meg sok-sok sárga útbaigazító-jelzés a futóknak, akik a korai időpont (a kötelező regisztráció háromtól nyolcig tartott) ellenére már szép számmal voltak jelen. Pedig még elég sok mindent csak építgettek, a célkaput, a különböző büféket stb. Megnézegettem a kifüggesztett rajtlistát, amin örömmel fedeztem fel magam, pláne, hogy az ékezetek a nevemben nem okoztak nehézséget a szervezőknek. Ki volt még függesztve egy nagy térképen az útvonal is, ami igazából két térkép volt egymás mellé ragasztva. Itt egy pillanatra megint elgondolkoztam, hogy normális vagyok-e, elvégre eddig a maximum az 21-22 km volt, amit egyben lefutottam. De Koffein Kapitány nem hátrál meg, még inkognitóban sem!
Beálltam a regisztrációs sorba, nézegettem a mezőnyt közben, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a legkevésbé atléta-alkattal én rendelkezem, bár ez egy cseppet sem zavart, nem az egyik sarokban közszemlére bocsájtott díjak egyikéért mentem. Egy barna borítékban megkaptam a chipet, a rajtszámot, illetve a verseny utáni kajajegyet, meg az aznap délutáni Pasta-party tikettet, amit a nevezéssel egy időben, jó előre megvásároltam. Megnéztem a kitelepült futósbolt áruválasztékát is, ahol a biztonság kedvéért vettem magamnak két darab energia-gélt, bár ezekről eddig csak hallottam. Ezek ilyen izotóniás nyavalyák, de jobban sűrítve, mint az ital-változatok. Gondoltam, baj nem lehet belőlük.
A Pasta-party ötlete szintén a szervezet glikogén-raktárainak feltöltésében gyökerezik, egyen az ember tésztát, mert az jó. Mondjuk erről a ’86-os focivébén a szovjetek ellen lebőgő csapat biztos mást mesélne. Mivel még csak épphogy elkezdődött a regisztráció, a nagy étkezősátorban kevesen voltak, de a háromtagú zenekar (gitáros-énekes ember, harmonikás fiú, hegedűs lány) már belekezdett, elvégre partinak volt hirdetve az esemény. A kaját magát leginkább a névadó szponzor szállította, volt egy pohárnyi roppant egészséges, tápanyagdús, ám nem valami jóízű leves, valamint tészta sajtos szósszal, mellette egy nagy darab krumpli, meg sok zöldség, egyszóval minden, amire egy maratoni futó vágyhat. Ehömm.
Mivel kezdtem nagyon fáradt lenni, és estére még volt programom, a rövidebb úton, a szigeteken keresztül visszamentem a szállásra. A sportközpontból elfelé menet még belefutottam egy sokadosztályú rugby-meccsbe is, amit vagy ötödmagammal néztem egy darabig. Nem kisasszonysport az biztos, de van valami diszkrét bája. Az meg pláne szimpatikus volt, hogy a marcona emberek egyáltalán nem vitatkoztak a bíróval, pedig ebben a sportban is akadnak véleményes ítéletek bőven. Itthon ha néznék öt percig egy ilyen amatőrmeccset, egy kezem nem lenne elég megszámolni az anyázást.
Inverness északi részén, ahol kisebb szigetek is vannak a River Nessben még nem jártam, de ez is gyönyörű, ráadásul kiderült, hogy a folyó kiválóan alkalmas a műlegyes horgászatra, legalábbis többen ezt gondolva ácsorogtak a vízben, a megfelelő felszerelést lóbálva. Sziesztáztam három órát, majd elindultam az Ironworks felé, ahol a Stiff Little Fingers koncertjegyem már a box office-ban várt rám. Azért nem a kezemben, mert a ticketweb képtelen volt kipostázni (nincs szerencsém az Angliából rendelt jegyek postázásával). Ezért túl korán érkeztem, így aztán hirtelen felindulásból, és hogy egész biztos legyen másnap energiám, elmentem és ettem egy kis krumplis halat. Mire visszakeveredtem, már nyitva volt a hely, és a lánynak kinéző jegyárus fiútól a netes kódomért cserébe kaptam is egy karszalagot. Kicsit vicces, hogy itt a szimpla koncertbelépő minőségben üti a Sziget-hetijegyet, de ez lényegtelen. Nem nagyon voltak még emberek, a biztonságiak is békében sörözgettek, ezt tettem én is, a végletekig nem lehet senki sportember ilyenkor, főleg ha már olyan mázlim volt, hogy egy legendás banda játszott épp ott, épp akkor. Érdekes volt a két előzenekar is, a Root System sírnivalóan minimál skinhead-skája, rántott leves egyszerűségű szövegekkel (Keep on Dancin’, Take it easy, Don’t you worry), meg a helyi Mystic Shoes vérprofin előadott, country-val nyakonöntött coverhömpölye (igen, feldolgozászenekarról van szó). A Specials, Johny Cash, meg a Viva las Vegas még oké, de azt sose gondoltam volna, hogy Nick Cave feldolgozást is hallok punkbulin. Bár amit az Ace of Spades-szel csináltak, azért kereszthalál járna jobb helyeken. Mindenesetre a lagzimra valami ilyen zenekart szeretnék. A Stiff Little Fingersről nem sok elmondani való van, halálpontos gépezetként tolták le a klasszikusokat, néhány ritkasággal megspékelve, talán a harmadik albumról a Safe as House volt a koncert csúcsa (rossz felvétel a másnapi, teltházas edinburghi buliról). Jake Burns hangját sok magyar, a hetvenes években szintén hanggal rendelkező sztár megirigyelhetné, ő ugyanis még mindig tud énekelni. Fél tizenkettőkor lett vége, kiléptem igencsak, mert az alvásra szükségem volt másnapra. Meg a cuccaim előkészítése se lett volna rossz, amit aztán hajnalra halasztottam, ugyanis mire visszaértem, megtelt a szobám, öt ember szunyókált a további ágyakon, tök sötétben. Beállítottam az órám hatra és azon töprengve aludtam el, hogy mit fogok én reggelizni, ha itt vasárnap reggel minden zárva van…
Képfetisiszták számára az eddigi történések és a másnap reggel képei itt elérhetőek.
21097 