A felhőszakadás leple alatt a múlt héten elsunnyogtam az érdemi írást, de igazából jobban kikészített mentálisan a fejemre csöpögő eső (bármennyire is szeretek esőben futni, a zivatar kicsit más), mint amennyire a 31 kili fizikálisan. Persze, ez utóbbi is arcba verhetett volna, mivel a múlt héten sem szerettem volna lespórolni semmit, kedd-péntek rendszerben belegyömöszöltem 38k-t (10-10-8-10, a nyolc természetesen ismét egy nem kellően korai kelés eredménye lett).
Az viszont látható, hogy visszatértem ahhoz a metódushoz, miszerint egy hétköznapi futás az nagyjából 10k, illetve egy óra. Ez a murakamizmus (aki bizonyos időkben szintén valami hasonló menetrendet követett) nem feltétlenül a leghatékonyabb felhasználása az edzésre fordított időnek, de sosem voltam híve a totálisan a hatékonyságot favorizáló megoldásoknak, másrészt pedig ez némileg tisztelgés is a tíz évvel ezelőtti önmagam előtt, ha már dedikáltan ezért megyek vissza a tópartra. Annak idején a „minden nap futok egy órát, aztán minden rendben lesz” metódusra esküdtem, ez tűnt legideálisabbnak ahhoz, hogy elérjem a félmaratont (és életem árnyaitól való elmenekülést). Ez most megteszi erre a pár hétre már, aztán meglátjuk, a maraton után merre is fordulok.
Szerdán jót dühöngtem egyébként, és megfogadtam, hogy hiába toltam be néhány zsetont erre a karrierívre (szerencsére közel sem az összeset, és ez nem véletlen) a második negyven évemben már csak akkor fogok tudományos publikációkkal foglalkozni, ha puskával kergetnek, legyen szó akár szerkesztésről, bírálatról vagy írásról. Bár most mint szerkesztőt, kifejezetten kellemes élmények is értek az elmúlt hetekben, mert az átlagnál több szerző gondolta úgy, hogy nem feltétlenül a teljesen hibátlan opus magnum az, amit kiírt magából, és komolyan vették a bírálatokat, illetve az általam felkért bírálók is zömében elég jól dolgoztak, de egy saját cikkemre visszakapott bírálatok ismét visszarángattak a valóság talajára. Nyilván jól esik az olyan bírálói álláspont, hogy kiváló egy cikk, amiben csak az elütéseket kell kijavítani, de ez sosem lehet teljesen igaz, így minden ilyen inkább egy elszalasztott lehetőség a csiszolásra. A másik bírálatom pedig a szerintem egyértelmű célkijelölés ellenére teljesen mást kért számon az íráson, mint amit az vállalt (és ilyenkor bizonyos szempontból elég muris a bicskanyitogató-kioktató stílus, amit viszont már szerencsére tudok hova tenni). Szóval szerdán ezen gondolkodtam futás közben, hogy kaptam is bírálatokat, meg nem is, mert értelemszerűen jobb lesz egy tanulmány, ha nincs benne elütés vagy fordításbeli hiba, de a szakmai bírálat nem feltétlenül erről kellene, hogy szóljon. Ez most egy kevésbé releváns kitérő volt, de tényleg sokat hozzátett ahhoz, hogy motivált maradjak végig, mert eléggé felhúztam magam (ebben közrejátszik az, hogy három éve gyűjtöm a „sérelmeket” szerkesztőként). Tényleg azt gondolom, hogy az ember csináljon valamit jól, vagy sehogy, így elég értetlenül állok a publikációs kényszer szülte megúszó írások, vagy az önnön nagyságukba temetkező bírálók megjegyzései előtt. Írok inkább blogot, mindenki jobban jár…
A múlt vasárnapi hosszúról már megemlékeztem, tényleg a golyóimon folyt a víz, miközben a villámok között cikáztam. Próbáltam rafinált lenni és a választható útvonalakat variálni, így elkerülni a felhők legsötétebb közepét, egy idő után ennek teljesen semmi értelme nem lett, ráadásul a meghúzott bokám is jelezte, hogy eddig békén hagyott, de a hideg vízben tocsogás már tényleg több a soknál. Az azonban biztató volt, hogy amikor 31k után úgy döntöttem, hogy elég volt a pancsolásból, akkor úgy éreztem, bőven tudnák még tovább menni.
Ezen a héten kedden is jelenésem volt gyönyörű fővárosunkban, így a „szokásos” 8k az erre a napra jutott, másnap pedig éreztem, hogy rettenetesen fáradt vagyok, ledaráltam ugyan a szokásos tízest, de eldöntöttem, hogy egy napot kihagyok (ilyet tíz éve nem tettem volna, csak hogy legyen valami fejlődésre utaló jel). Ez nem volt annyira vakmerő döntés, mivel csütörtökön a szokásosnál is több dolgom volt, egyébként sem volt esélyes az, hogy négy előtt kikászálódok futni. Viszont egy érdekes nap volt, bevettek ballasztnak egy K+F projektbe, „high tech” (…) füljelzőket csinálnánk szarvasmarhákra, és az első darabokat (ha jól tévedek, ezt a stádiumot hívja a szaknyelv proof-of-principle prototípusnak) ráaggattuk szerencsétlen tehenekre, és most nézzük, mi fog történni. Majd beszámolok, ha valami valóban spektakuláris :).
Az egy nap rápihenés meg is tette a hatását, péntek reggel hosszú hónapok óta először jött össze olyan 10k, aminek az ideje 1:00-ával kezdődött, ráadásul úgy, hogy alapvetően ez egyáltalán nem volt cél, csak hagytam, hogy menjenek azok a lábak. Tegnap Kisebb Isten kollégával még villámlátogatást tettünk a Bükkben, a nyarat lezárandó lecsippentettünk egy rövidebb részt abból a szakaszból a Kéktúrán, amit kurtítás nélkül képtelenség lenne egy normál hétvégébe belegyömöszölni, így megnéztük, mi a helyzet Szarvaskőn és Bélapátfalván. Utóbbi helyen ajánlom mindenkinek a Vörös Baráthoz címzett kocsma pazar enteriőrjét. Néhány rossz minőségű kép a bejegyzés végén.
Ma pedig sorozatban a harmadik vasárnapon tettem bele 30+ kilit, egész pontosan ismét 32, amivel minden héten meglett a 60+. Mivel három hét múlva lesz a verseny, igazából a felkészülés érdemi szakasza lassan véget ér. Azt hiszem, elértem azt a célt, hogy pár durva héttel adjam meg magamnak az esélyt arra, hogy ne szánalmas sétafikálással töltsem el a maraton harmadik harmadát, és ma – annak ellenére, hogy tényleg eléggé elfáradtam az erőltetett menetben – határozottan kezdtek visszajönni olyan érzések, amik már régen nem. Értem itt ezalatt például azt, hogy 25k fölött sem tűnik reménytelennek a következő egy óra futással töltése…
Ezek vannak, egész jól haladgatok, persze lehetne sokkal többet is, de ez most ilyen.
21097 