Mindig is mondtam, hogy a sorsnak van a legkifinomultabb humorérzéke, legalábbis rá tud játszani olyan dolgokra, mint például az előző bejegyzésem címe. Ha ehhez hozzátesszük, hogy jobbára túlsúlyosan végigsportolt eddigi éveimet időről-időre leginkább a bokaszalagjaim sínylették meg, a Nyájas Olvasó ebből máris kitalálta, hogy a nyújtást ezen a héten a jobb lábam bokaszalagjaira is kiterjesztettem, biztos, ami biztos. Fő az egészség. Szerda reggel sikerült közvetlenkedésemmel kárt tennem magamban, mikor is a padkán levágott fűtől nem láttam a gödröt, amibe belekocogtam. Mivel meglehetősen alsóbbrendű utakon futok, nem lenne feltétlenül szükség arra, hogy az érkező autók elől ennyire lehúzódjak, de egyrészt észbontóan jófej vagyok (nem), másrészt nem bízom feltétel nélkül a szembejövőkben. Remélem, az elhaladó autóban legalább jót mulattak minőségi esésemen, amit közvetlenül a baj megtörténtének folyományaként bemutattam. Igazából maga a gödör nem indokolta volna a taknyolást, de talán a korábbi bokaszaggatásaimból szerzett tapasztalat alapján próbáltam nem terhelni a hirtelen problémássá avanzsáló ízületet, ez viszont az egyensúly rovására ment (vagy csak így alakult, bármiféle tudatosság nélkül).
Felálltam gyorsan (egyébként nagyjából 250 méterre történt az esés attól a helytől, ahol a legnagyobb téli zuhanásomat bemutattam pár évvel ezelőtt a lejegesedett kátyún, na, akkor nem tudtam felpattanni, csak felváltva jajgatni meg röhögni, persze mindezt háton fetrengés közben), és próbáltam megsaccolni a kár mértékét. Elsőre úgy tűnt, olcsón megúsztam, mert fájni fájt eléggé, de az biztosnak látszott, hogy nem szakadt be. A sima ficam súlyosságát nem feltétlenül öt perccel az eset után lehet a legjobban megítélni, de volt egy kis segítségem. Mivel akadt egy 15 perces elintéznivalóm (így is időzítettem a futást, hogy kivételesen félúton “pihenek” egy picit), ezért elsántikáltam a közelben lévő irodai célpontig, mondván, ha kicsit lentebb megy a pulzus meg az adrenalin, meg ücsörgök kicsit, _utána_ sokkal okosabb leszek, amikor megpróbálok hazaindulni.
Miután elintéztem, amit el kellett, egész fürgén tudtam mozogni. Ha létezik ilyen, jó irányba tekeredett a láb, mert járás-futás közben nem tűnt túlságosan fájdalmasnak – annak ellenére, hogy azért szemmel láthatóan szépen megdagadt. Úgy döntöttem, félni fogok a lúd legyen kövér (a boka meg dagadt…), ezért nem a legrövidebb úton hazaindulást választottam, hanem szépen kikerekítettem a tervezett 10k-ra a szerdai adagot is (előző nap, kedd reggel, a hét első futásával igyekeztem sok idő után visszatérni ahhoz a gyakorlathoz, hogy egy átlagos futás az legyen 10k, ha nincs benne valami csavar). Délután aztán részletesebb vizsgálat alá vettem a hét műtárgyát, és a másfélszeres méret mellett csak egy-két, nem igazán fontos irányba történő csavargatás mellett érzett fájdalom jelezte a sérülés mértékét. Másnap reggelre kiderült, hogy még egy nyavalyás eret sem sikerült roncsolni, a változatos színű véraláfutások teljes hiánya erre engedett következtetni. Valamikor olvastam arról, hogy mostanában preferálják az olyan regenerációs módszereket, ami a terhelést is tartalmazza. Ez alapján kidolgoztam a saját tervemet, miszerint (egy bokarögzítő gumitól eltekintve) nem foglalkozom azzal, hogy sérült a testrész. El is mentem csütörtök reggel egy 7,5-es etapra, azért csak ennyire, mert ha fizikailag is megyek dolgozni, akkor legkésőbb hatra be kell fejeznem a reggeli futást, és bármennyire szokássá vált a hajnali testmozgás, nem mindig sikerül fél ötkor pontban felkelni, na.
Pénteken ismét rátettem tízet, és mivel a gyógyulás jegyében némileg öntudatlanul elfutottam az elejét, megnyomtam még jobban a második felét, ami így már majdnem 6 perc/kilire jött ki, az egész pedig 62 percre. Kínosan lassan, de azért gyorsulok. Annak kiderítésére, hogy a gyorsulás mellett az állóképesség is fejlődik-e, a tegnapi pihenő után a mai 30+ teszt szolgált. Július elsején futottam legutóbb a nagykört (Szajol-majdnemRákóczifalva-Szandaszőlős-Kertváros-Szajol), akkor azért elég keserves lett. Most a frissítésig (bolt Szandán) jól ment, aztán nem. 3 percet sikerült fejlődni, ami elsőre és másodikra sem tűnik döbbenetes teljesítménynek. Foghatnám a bokámra, ami bosszúból azért elkezdett sajogni a harmadik órába fordulva, de igazából ez a tempóm nem igazán (egyáltalán nem) befolyásolta. Az azonban árnyalja a képet, hogy június végén-július elején 6 kilit futottam összesen a hosszún kívül a héten, most meg 37,5-et… Összesen tehát 69,5 lett a heti penzum. Ha már a múlt héten indokolatlanul és felelőtlenül emlegettem a mikrociklust, akkor ez már egyenesen makrociklus… Na, jó, ha nem is utóbbi, de mióta az „új” telefonom van, azaz 2016 júniusa óta ez volt a legaktívabb futóhetem (egy 61 szerénykedik mögötte, 2016 végéről, amikor végifutottam a Karácsonyt, meg a Szilvesztert). Mondtam én, hogy visszajött a motiváció.
A 3-4 rápakolós hétből tehát az első magas szinten sikerült, és a borogatás is már egy lelohadt bokát takar, miközben ezeket a sorokat írom. Persze, nincs is nagyon idő a sopánkodásra, a héten kaptam egy kedves levelet a Loch Ness Marathon rendszeréből, amiben – az elkészült merchandising mellett természetesen – arra hívták fel a figyelmem, hogy mindössze öt hét van a rajtig…
21097 