Nem sokat agyaltam végül tovább a besült körszámlálón, hanem valamennyire leszegett fejjel folytattam egy nap kihagyással a szürreális reggeli futások “tömegét”. Keddtől péntekig minden hajnalban beletettem a belevalót, bár azért ezek még nem 10k-s etapok, összesen 32k sikeredett. Elkezdtem kicsit játszadozni a tempóval is, vagyis a hét elején elkezdtem volna, de aztán csütörtökön már kezdtem fáradni, így elég felemásra sikerült ez az egész, a hétvégén meg aztán kimaradt minden futásra emlékeztető testmozgás, szóval ez most amolyan mikrociklusra sikerült (hívjuk annak, az nagyon szakmainak is tűnhet, legyen szó bármelyik szakmáról).
A hét közepe felé ráeszméltem arra, hogy jóval kevesebb van már vissza Loch Nessieig, mint én azt gondolom, szűk hét hét, mire ezt írom, már igazából annyi sem, és azon kívül, hogy remekül érzem magam a reggeli futásokkal, nem tűnik úgy, hogy mozdulnék érdemben előre (értsd: ne halálozzak el véglegesen 18 mérföld táján), nem mintha a jóleső, rendszeres reggeli futást nem lenne előrelépés. Tekinthetünk erre úgy is, mint egy tribute-ra a tíz évvel ezelőtti felkészülésemre, mert szerintem abban jó, ha egy futás volt, ami 22-25k körüli távot elérte (és akkor ugye egyáltalán nem használtam semmi kütyüt a távolság becslésére, a gáton 200 méterente lévő karókon kívül). Nyilvánvalóan az eredmény is valami hasonló lehet, vagyis úgy fogok járni három napig, mint aki egy általa lábbal hajtott, láthatatlan törpelovon ül. De ezt nem tudhatjuk előre. A következő négy hetet egy kicsit azért meg fogom nyomni, aztán majd látjuk, hogy ebből mi lesz, és ha tényleg így lesz, az mire elég. Azzal mondjuk sokkal nagyobb szívességet tennék magamnak, ha 4-5 kilótól megszabadulnék a rajtig – még akár ez is összejöhet…
Ez most amúgy ilyen nosztalgia-időszak, annyiban mindenképpen, hogy elgondolkoztam azon is, mennyire van értelme összehasonlítani egy 29 és egy 39 éves “futót”, illetve ugyanazokat számonkérni rajtuk. Össze sem tudom számolni, mennyi minden más most, az ősz mellszőreim és a hamarosan végleg tönkremenő térdeimet nem is számolva. Szinte csak a futás ugyanaz, még ha nem is pont ugyanúgy. Mindeközben egy cinikus vén fasz lettem, mondhatnám, aki semmiért nem tud igazán lelkesedni, de ez mégsem igaz – hiszen már akkor is egy cinikus fasz voltam, aki a problémáiért is nagyon tudott lelkesedni, szépen túlfújva azokat. Pedig ha tudta volna. Mielőtt azonban végleg átmennék Player’s Tribune-ba, ahol visszavonuló sportolók szoktak leveleket írni gyerekkori önmaguknak, csak konstatáljuk, hogy a midlife crisis nem hagy senkit érintetlenül és ugorgyunk.
Egyébként olyan mértékben nem hagy érintetlenül, hogy elkezdtem rendszeresen nyújtani. Sokasodtak a jelek, amelyek szerint muszáj kezdeni valamit legalább a lábaim izmaival, mert a mostani idióta rendszerességű futásokkal, illetve terheléssel néha azon kaptam magam, hogy a vonaton sem tudok rendesen egy helyben ülni. Összegyűjtöttem tehát 8-10 kiváló gyakorlatot, amit igyekszem alkalomadtán a kívánt mennyiségben végigcsinálni, és azt vettem észre, hogy határozottan használ. Majd az még kiderül, mennyire vagyok kitartó ebben a tekintetben, de kellene. Remélhetőleg a következő lépés azért nem az lesz, hogy elkezdek morfondírozni a bemelegítés hasznosságán. Az már a vég vége lenne.
A hétvégi hosszúfutás két okból maradt most el. Az egyik napon kénytelen voltam a gigantikus méretű kertet rendbe rakni, a legutóbbi, özönvízszerű eső nem csak a paradicsomnak meg a paprikának tett nagyon jót, hanem az összes elképzelhető gaznak is, amik aztán a trópusi melegben nőttek, mint a gomba. Tegnap pedig egy kerti bográcsozáson kellett részt vennem, Zoli barátom ugyanis némi időt itthon tölt, és engem is meghívott a kert végi edzőtáborozásra, ami aztán elég wasted parti lett, valószínűleg hetekkel visszavetve a felkészülésemet. Mindeközben hogy, hogy nem, kitaláltuk, miért ne menjünk el a Marrakesh Marathonra, az nincs is messze, januárban meg biztos nincs _annyira_ meleg. Remek ötletnek tűnik…
21097 