Ha nem is túl sok, de néhány tanulságot az elmúlt kilenc évben azért sikerült levonnom a futást illetően. Az egyik az mindenképpen az, hogy a test jelzi, ha valami olyan dolgot tettünk vagy teszünk vele, ami túl megy egy bizonyos határon. Annál határozottabban, minél inkább átlépjük ezt a határt (“Pain is just your body’s way of saying you may be doing irreparable damage”). Némileg bonyolítja ezt, hogy ez a határ mozgó célpont, még ha idővel egész jól belőhető az a sáv, ahol éppen mozgunk. A másik, sokak által felismert és hangoztatott alapvetést úgy fogalmaznám meg, hogy nem lehet _mindig_ odabaszni. Mindezzel csak azt szeretném mondani, hogy az előző bejegyzésben vázolt hét totálisan leamortizált, mert sokkal több volt, mint amit a jelenlegi edzettségi állapotom elbírt volna. Erre a múlt hét keddi foci után jöttem rá, amiről ráadásul hamarabb el is kellett mennem, mégis, a mindössze egy óra rohangászás után estére kezdtem úgy érezni magam, mint régen a Balaton-kerülések második estéje táján (levonva belőle a futással minimálisan is kapcsolatban lévő izmok extrém használhatatlanságát).
Szóval bölcsen úgy döntöttem, hogy a szerda után a csütörtököt is pihenőnapnak nyilvánítom, ebben azért némileg segítségemre volt az, hogy volt egyéb dolgom gazdagon. A húsvéti hosszú hétvége sok-sok elmaradt házi és egyéb meló miatt meglehetősen hektikusra sikeredett, de ha már felpattantam a szopórollerre, próbáltam ügyelni rá, hogy legalább minden nap fussak valamennyit, ez 10-5-10-5 adagokban be is következett. Nem annyira figyelmes szemlélő számára is egyértelmű, hogy ebből most a hosszúfutás mintha hiányozna, és valóban ez történt. Szerettem volna legalább egy bő 20k-t összeeszkábálni vasárnap, de manapság ha tele van a fejem szarral, akkor meglehetősen nagy lutri, hogy a futás az jól sül el, vagy rosszul. Néha nem kikapcsolok, hanem még jobban felhúzom magam, mert épp nincs más tennivalóm, mint pörgetni magam olyan dolgokon, amikre egyébként nem sok ráhatásom van, de attól még igen kellemetlenek. Ha ez orkánszerű szembeszéllel párosul, nos, akkor lesz a 20+k-ból 10.
A keddi, újabb labdarúgás ismeretében ez bölcs dolog volt, ugyanis megint páratlan számú sporttárs jött össze, és a kevesebb főből álló egységet “erősítettem” bő másfél órán keresztül, a végén megint majdnem hányingerem lett a fáradtságtól, nesze neked észszerű terhelés. Erre aztán szép lassan a héten még rápakoltam nyolcat, aztán egy tízest, ma meg 22,5-et. Ez volt idén a leghosszabb futásom, és egész jól ment, szóval nagyon-nagyon lassan kimutatható némi fejlődés is. Az mondjuk nem hiányzott, hogy 18-nál hirtelen a semmiből előbukkant egy felhő (de nem szállt le közénk), hanem elkezdett belőle esni a havas (!) eső. Kimondhatatlanul jól esett, szinte bánom, hogy az egész nagyjából öt percig tartott mindössze.
Noha a fejlődés kimutatható és megkérdőjelezhetetlen, semmiképpen nem elégséges ahhoz, hogy ha sikerül valami csoda folytán eljutnom a Mecsek-trailre a hétvégén, abból bármi más kikeveredjen, mint orbitális fejreállás, de azért majd menedzselem valahogy a helyzetet, 1000+ szint esetében semmi probléma nem lesz ezzel…
21097 