Néha arra gondolok, hogy egszerűbb lenne kevésbé magasztos célokat kitűzni, vagy legalábbis a realitásokat, ha némileg elenyésző mértékben is, de beépíteni az elképzeléseimbe, és akkor talán kisebb lenne az esélye a pofára esésnek. Az előző mondat természetesen nem jelenti azt, hogy máris feladtam az idei célomat, de az utóbbi két hét egyáltalán nem támogatta ezek megvalósulását, leginkább azért, mert rettenetesen elfáradtam – fejben (pedig az elvileg nem is kell a futáshoz).
Meg nyilván fizikailag is, de az ennek az egésznek a velejárórja, és ugye ha meghal a fej, akkor az egészet megette a fene. Két héttel ezelőtt egész vasárnapig kitartott a pihenő hét utáni lendület, de egyre csak fújta és fújta a szart a vitorlába a szél, kezdtem úgy érezni magam, mint aki láncfűrészekkel zsonglőrködik, és nem csinálja valami jól ezt az egészet.
Ha egyébként is ingerlékenyebb az ember az átlagosnál, akkor nem akarja két hónapon belül a harmadik folyóiratszámot számot szerkeszteni, mert csúszás van, meg tizenhetedjére elütéshibákat keresni, meg teljes irodalomjegyzéket más, nem hivatalos, és így szoftverrel nem egységesíthető formátumra cserélni az értekézésében, miközben szép lassan 15 megásra hizlalja a fokozatszerzés elindításához szükséges, mégis látszólag tökéletesen felesleges dokumentumokat tartalmazó mappát. És ezen felül meg még dolgozni is kellene. De nem sorolom, minden felnőtt így van ezzel nyilván, de bevallom, egy hétköznapi szuperhőst is ki tud borítani az olyan multitasking, amikor 3-4 dolog múlt hétre kell, miközben ezek fele teljesen értelmetlen, és “a hiba most aztán tényleg nem fér bele”.
A lényeg az, hogy annyira ideges voltam, hogy a vasánapi hosszúfutás – nomen est omen, na, tudod hova – 3,5k-ra sikerült, aztán inkább megálltam, mert jobb volt, mint futni a csöndben, miközben az dobolt a fejemben, hogy mi mindennel nem vagyok kész – amiket persze már érdemben nem tudtam volna csinálni a fáradtságtól. A lényeg az, hogy lerombolta a motivációmat rendesen, William Fosteresre vettem a figurát és nyilegyenesen hazamentem. Mondjuk az a hét még így is elfogadható volt, ha úgy tekintünk rá, mint a felkészülés elemére. Ha meg mint rekreációra, akkor meg kifejezetten jó, mert a többi öt futás (10-6-10-8-5) azért még mindig inkább ellazított mint nem.
A múlt héten aztán kulminált ez az idegállapot, nem részletezve, a tegnapelőtti 10k-val mentettem 19k-ra az egész heti összteljesítményt, pedig további három alkalommal is nekiveselkedtem, hogy lazára fussam magam, de nem jutottam el az első endorfin-rohamig sajnos egyszer sem. A tegnapi nap egy kitüntetett részét aztán a ‘küldés’ gomb nyomogatásával töltötem, miközben néha “szabálytalan, ámde ciklikus időközönként” kacagás hagyta el a számat. Természetesen azonnal visszatérünk a normális álalpothoz, amit kiderül, hogy mi a normális, mert bár ez már közelebb van, még nem elég közel. Reméljük, hogy a következő bejegyzés címe nem “Oh no, not again” lesz..
Ha alapvetően kárörvendő természet lennék, akkor vígasztalhatnám magam azzal, hogy nem csak engem ért mostanában “major blow“, de ez bizony sovány vigasz lenne, ráadásul pont most akartam benevezni a Maratofüredre, hogy mégiscsak történjen valami ezen a fronton. Azt azért érdemes megjegyezni, hogya BSI rendszere ránézésre 2008 óta változatlan, amit azért manapság nyugodtan nevezhetünk prehisztorikusnak is.
Egyáltalán nem élvezem egyébként, hogy már megint csupa “jó” dolgot írok, de olyan szinten leárnyékolódott a maradék csekélyke kreatív energiám, hogy már annak örülök, hogy némi késéssel a történéseket össze tudtam foglalni. Kezdem azért elhinni, hogy a végtelen trutyi véges mennyiségűvé transzformálódott időközben, áldozatom nem volt hiábavaló, és most, immár nem létező idegrendszerrel, vígan vetem magam ismét a boldog futás ölelő karjaiba a naplementében.
(fújjj)
21097 