De hívhatjuk nemes egyszerűséggel műfutásnak. Mármint amit az utóbbi egy hétben elő lehet adni az időjárási körülmények az eddigi tél ismeretében némileg váratlan, ám január elején semmiképp nem meglepő (minusz globális felmelegedés) téliesre fordulásának köszönhetően. És valóban, tényleg művészet.
Több helyen olvastam (sőt, szerintem a blog régebbi inkarnációiban már írtam is arról, hogy olvastam) arról, hogy a télen, hóban futás segíthet javítani futótechnikánkon. Ellenben a szakemberek egybehangzó állítása szerint tükörjégen futni hülyeség. Arról azonban a legritkább esetben emlékeznek meg a futótudomány ezen nagyjai, hogy ezek a körülmények a legritkább esetben fordulnak elő kristálytiszta mivoltukban, ellenben a havas-latyakos-jeges felületek kollázs-szerű együttese frekventált téli futóútvonalainkon annál gyakoribb.
Jómagam legalábbis ezzel találkoztam az elmúlt két napon, így a most futással tölött két óra egy vörösriasztás és egy erőteljes, könnyítőhelytől távol lévő gyomorrontáskor jellemző záróizomösszehúzással kombinált tolyogás elegyéből adódott össze. Amellett, hogy ez rettenetesen idegesítő és bénán néz ki, egy döglött csiga tempóját is eredményezi, a megszokott 10k helyett egy óra alatt jó, ha 9+ összejön, tegnap még ennél is kevesebb volt. A másik serpenyőbe ezúttal a taknyolás teljes hiánya kerül, ami örömteli, ám némileg soványka eredmény.
Igazából ez műfutás lényege. Ez az a téli pontozásos sport, amikor nagyjából az eseménytelen kocogás éri a cénkomanullt, minden másért levonás jár. A minuszpontokat eredményező szakági elemek tárháza ugyanakkor kimeríthetetlen. Saját korábbi gyakorlataimból felrémlik a félfordulatos Axel, a ha áll-forgás, vagy az igazán falrengető negyed-hátra szaltó, kinyújtott lábakkal (ez utóbbi a földetérés utáni káromkodással, fájdalmas fetrengéssel, vagy kényszeredett röhögéssel igazán művészi szinte fejleszthető). És akkor még nem is beszéltünk a különböző twist-elemekben bővelkedő lépéssorokról, no és az összhatást jelentősen rontó, kézzel végzett egyensúlyi technikákról, amelyek alapján egyértelművé válik, hogy Kobajashi Kenicsiró ifjú korában műfutó volt, ezért teljesedhetett ki, mint karmester. Megint mások véleménye szerint a téli futás egy nagy szívás, ami – tekintetbe véve azt a rengeteg síkosítót, amit a természet rendelkezésre bocsát – szintén némileg értelmetlennek tűnik.
A lényeg, hogy ezzel nincs mit tenni, és döbbenetes módon ez már a nyolcadik telem lesz, amikor rendszeresen futok. Ebben a szezonban vasárnap jött az első igazi erőpróba, mivel szokás szerint hosszúfutásra indultam, déltájban. A pompás napsütés ellenére a két óra 22 perc alatt, amíg mozgásban voltam, egyszer sem volt minusz kilenc foknál több. Szóval egy hét alatt megvolt már majdnem minden a műfaj szépségeiből (extrémebb hideg, latyak, hó, jég), csak a hóviharban a pelyheket a pofámba hordó viharos szél hiányzik még egy kicsit. De hosszú még a január!
Közben kijelöltem az idei első megmérettetést is, egész egyszerűen azért esett erre a választásom, mert ez idén az első rendezvény, ami maraton néven fut. Figyelmes szemlélő rögtön megállapíthatja, hogy van ebben némi turpisság, mivel a táv 44,4k. Mindegy, azt a kicsit már kacagva is. Picit szűkös az idő a felkészülésre, de nem vagyok annyira rossz állapotban, hogy ne próbáljam meg. Azért is, mert két éve lefutottam már, ha eltekintünk attól az apró zavaró tényeztől, hogy a szervezők szerint kihagytam egy ellenőrzőpontot, amit ha ők mondják, biztos úgy volt. A térkép 20k környékén pottyant ki a zsebemből, és bár a szalagozást végig követtem, mégsem jött össze minden hibátlanul. Szóval most ki lehet köszörülni a csorbát. Már alig várom.
21097 