Sok oka van annak, hogy biztatóan induló, majd évekig stabilan működő futósblogom az utóbbi három évben gyakorlatilag háromszor állt földbe. Egyrészt természetesen egy eredetileg öt hónapra tervezett blogtól nem is rossz teljesítmény négy-öt évig húzni úgy, hogy mai szemmel sem érzem kellemetlen olvasnivalónak, de ugyanakkor egy idő után azért belátható, hogy beszűkül a mozgástér. Ultramaratonok beszámolói után pár naponta arról írni, hogy megyek a MOL-telepig, meg a gáton, nos, nem annyira megy már. Közben pedig részben sérülések, részben időhiány miatt az elmúlt 2-3 év egyébként is szánalmasra sikerült.
Másrészt e sorok írója is sokat változott, és nem igazán előnyére az évek alatt. Meggyűrt az élet is, ráadásul sokkal kevesebbet írok mostanában, sokkal kevésbé élvezem, de még inkább sokkal kevesebb olyan dolgot csinálok, ami elősegítené, hogy magam (és talán mások) számára szórakoztató legyen ez az egész. Régen sokszor járt azon az agyam csak úgy egy élmény után, hogy hogyan lehetne azt faszán megírni. Ez többé-kevésbé elmúlt. Nem tudom, feléleszthető-e, valószínűleg nem. Viszont nem szeretném, ha többszöri agónia után múlna ki ez az egész, félre hát a búsongással! Gépelésre fel!
Arra jutottam, hogy kitűzök egy célt, és az ahhoz vezető utat még egyszer, utoljára lelkiismeretesen dokumentálom. Kézenfekvőnek tűnt volna a Balaton-kerülésre felkészülni harmadszor, Koffein Kapitány igazsága azonban egyelőre nem a három, mivel egyszerűen képtelen voltam elkezdeni időben belekezdeni az “alapozásba”. Azzal viszont tartozom magamnak, hogy ha még egyszer elmegyek oda, akkor ha nem is szenvedés nélkül fogom lefutni, de adok magamnak esélyt arra, hogy néhány pillanatot élvezzek is. Ez két és fél hónap felkészüléssel lehetetlen megtenni abból az állapotból, amiben én most vagyok (hogy milyenben is vagyok, arról mindjárt értekezem).
Kellett tehát találni valami olyat, ami kellőképpen ambiciózus, mégis teljesíthető, és itt összefonódott azzal, hogy mi a csudát is akarok én jövőre lefutni az idei versenytelen évad után. Elővettem egy két évvel ezelőtti ötletemet, és arra jutottam, hogy 2016-ban teljesíteni fogom az összes magyar maratont. Már amit fizikailag lehetséges, vagyis nincsenek ugyanazon a napon, vagy egyik nap Szombathelyen este, másnap Debrecenben délelőtt. El fogok indulni azokon is, amik terepversenyek, vagyis a legritkább esetben 42195 méter hosszúak, de viszonylag sok olyan van, amit „maraton”-ként hirdetnek, és 40 kili körüli a távjuk. Elsőbbséget viszont a „hagyományos” road race-ek élveznek.
Joggal teszi fel a kérdést a kedves Olvasó, hogy mégis hány darab ilyen rendezvény lesz jövőre Magyarországon? A pontos válasz erre az, hogy még a jóisten se tudja. Két estés keresgélés után tavalyról 27 ilyen versenyre bukkantam, amelyek közül 2016-ra már ötnek is van pontos dátuma… Szóval hogy ez mennyire kemény vállalás, az majd menet közben kiderül. A dolog szezonális jellege miatt az április vége-május eleje, valamint a szeptember vége-október eleje az, ami valószínűleg meredek lesz, de majd szelektálok intelligensen.
Mindennek az egésznek csak akkor lesz természetesen értelme, ha nem sérülök meg, vagy nem üt be a krach, de hát miért is ütne? Elvégre idén már ebből volt elég. Egyébként az év eleje meghökkentően jól sikerült, csak nem írtam róla. Májusig úgy tűnt, több év után egy normális évet sikerül összerakni. Az elmaradt Buda Trail pótlásán lefutottam a 27k-s távot, ahol nem lett falrengető az idő, viszont sokat segített az állóképességem fejlesztésében. Sajna aztán hiába neveztem be a Balaton-verseny második szakaszára (Fonyód-Szigliget), meg egy félmaratonra, de egyikre sem tudtam elmenni.
Április végére viszont olyan formába lendültem (…), hogy egy vasárnapi hosszúfutás során 1:54-es félmaratont is futottam, ami nem hivatalos PB, főleg mert vagy 15 kilóval több vagyok, mint 2009-ben. Aztán a „hagyományos” maratonváltó táján – ahol egyébként sikerült magamhoz képest odabaszni, majdnem 5 perc/km alá sikerült menni, igaz, csak 7k-n – csípőtájon valami tönkrement, amivel aztán kiesett bő két hónap. Ebből egy azzal telt, hogy futottam egyik nap háromnegyed órát, majd két napig ülni sem nagyon tudtam, aztán ha tudtam megint menni, elmentem futni ismét, és ment körbe-körbe, amíg aztán egy hónapig hanyagoltam minden mozgást.
Mire elmúlt, kezdhettem mindent előröl, kisebb lelkesedéssel, mert ősszel szarni se nagyon volt időm, nemhogy futni. Aztán mire nagyjából összeszedtem magam, novemberben foci közben meghúztam a vádlim úgy, mint soha életemben, három hét megint ugrott. Szóval itt tartok most, kétség kívül az öregedés jeleit mutatom, amit azért korainak érzek, inkább az az igazság, hogy kezd eljönni az az idő, amikor nem lehet minimális ész nélkül terhelni a szervezetem, mert aztán nem lehet terhelni sehogy. Amúgy mindezen hullámvasút ellenére a legutolsó érdemi bejegyzésem óta (2014.dec 7.) nagyjából 1850k-t futottam. Csak azért tudom ennyire, mert aznap telepítettem azt a futóappot, amit azóta használok. Most már nagyjából mindig telefonnal futok, bár csak azért, hogy ne kelljen félévente mp3-lejátszót, meg kétévente órát venni. Bár mostanában nem hallgatok zenét futás közben.
Szóval ez van, ígérem, ezután a mégiscsak búsongó bevezető után csak jobb jön.
Például a Top3 nácis-szerelmes punkdal:
Ramones – Today your love, tomorrow the world
Clorox Girls – Eva Braun
MTX – Even Hitler had a girlfriend
21097 