Ha még nincs is itt a tél, a napok legalább már jó rövidek, így megint eljött az az időszak, amikor sötétben (és ha nem is kemény mínuszokban, de hidegben) jut csak jobbára lehetőségem arra, hogy próbáljam szellőztetni a fejem és javítani az erőnlétem. Valahogy nem bánom ezt, ad az embernek egy kis tartást, ha kimegy a két fokba egy órára futni. Tökéletesen értelmetlen módon továbbra is mindent megteszek, hogy rászokjak a reggeli futásra, ami még egyetlen egyszer nem sikerült azóta sem. A mindent megteszek a gyakorlatban egyenlő azzal, hogy beállítom az ébresztőt, felébredek, megvárom, amíg az “esélytelen” szó az agyamba tolul, majd megközelítőleg egy-másfél óra múlva felkelek kávézni. Így leírva elég szerencsétlenkedésnek tűnik, de végül is futókarrierem utóbbi másfél éve meglehetősen pontosan leírható így röviden.
Nem mondok teljesen igazat akkor, amikor azt írom, sosem sikerült, mivel egyetlen egyszer igen, bár nem itthon. Voltam Biatorbágyon egy háromnapos sajtkészítő tanfolyamon, ahová elvittem a futócuccom, mondván reggelente majd felderítem a környéket. Az első reggel a megszokott mederben zajlott minden a reggeli futás tekintetében, ám aludtam rá még egyet, és vasárnap nekiindultam az ismeretlen környéknek. A közismert viaduktnál aztán rábukkantam a piros jelzésre, így azt követtem fél órát, pont felértem a Szily-kápolnához, majd vissza. Igazán remek környék, eddig azt sem tudtam, hogy eredetileg Bia és Torbágy külön volt. Mindig tanul az ember. A kilátás:
Azóta próbálgatok vissza-visszazökkenni a rendes futókerékvágásba, heti 3-4 mozgás az, ami reális, bár a múlt héten egy idegroham hatására hirtelen elhatározásból örökre felhagytam a labdarúgással, így a keresztedzéseim köre és lehetősége jelentősen megcsappant. Shit happens, a térdem úgyis elég sokszor jelezte már, hogy nem sokáig fogja tolerálni a parketten a szokott intenzitásomat, ezzel a súllyal. Úszni azért nem fogok eljárni, bár most, hogy leírtam, nem is tűnik _annyira_ lehetetlennek. Csak kb. mint a reggeli futás.
II. Kálmán egyébként sok szempontból beváltotta a hozzá fűzött reményeket, csak sajnos a “madzag” tervezése hagyott kívánnivalókat maga után, így a mai 10k folyamatos gatyaigazgatásból állt, ami nem annyira mókás, de majd valahogy csak sikerül visszatenni azt a felét a kötélnek, ami a kezemben maradt. Ennél azért tartósabbnak gondoltam volna, ha már ASICS.
Mivel a mostani heti adagjaim 30-40 kiliket tesznek ki, egyre valószínűbb, hogy a magamnak kitűzött november végi határidő lejártakor nem fogok benevezni a jövő évi Balaton-kerülésre. Nem tudom garantálni a rendes felkészülést, bohóckodni még egyszer meg el nem megyek a világ minden kincséért sem. A harmadik napi Maratonfüredet mindenesetre meggondolom még, akkor nem kellene maratont kutatni olyan időpontban, amikor nem igazán van jó. Meg elég zsúfoltnak néz ki a következő év. Ha minden jól megy, miközben nem távolodok el teljesen az “akadémiai” szférától sem, jövőre csúcsra járatom a parasztkodást is. Búcsúzóul hát két hangulatképet közlök, egyrészt Boldizsárról, az alkatrészárban vásárolt “új” kistehergépjárművemről, másrészt meg a tehenekről, amint belegyalogolnak a naplementéből, libasorban…
21097 