“Ugyanakkor mindenki számára világos, hogy az író alkotóereje hanyatlik. Úgy hiszem, ez abból következik, hogy az adott író többé nem képes fizikailag legyőzni a méreganyagokat, melyekkel dolgozik. A vitalitás, mely eddig magától felülkerekedett a mérgeken, meghaladta csúcsát, és fokozatosan elvesztette védekező erejét. Írónk számára így aztán megnehezedik a korábbi önálló alkotás.” /Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor a futásról beszélek/
Könnyen ez a remek idézet juthat bárki eszébe ebből a kiváló könyvből (amit én futótársamtól kaptam születésnapomra), amikor a blog agóniáját látja, vagy legalábbis azt, hogy repülőrajtnak semmiképp nem nevezhető az, ahogyan ismét nekiveselkedtem az írásnak. Viszont nem hiába nem ígértem ezzel kapcsolatban semmit. Valóban folyamatosan próbálok elmozdulni egy elég hosszú holtpontról, és elég lassan halad.
Nem vagyok babonás, de a 13. maratonról úgy tűnik, nemhogy lassú, de lehetetlen elmozdulni, még akkor is, ha holnap teszek rá egy kísérletet. Az elmúlt hetekben voltam egy hétig beteg (közvetlen azután, hogy a vasárnapi futásomkor 27 km után felszálltam a buszra és hazajöttem…), így szinte teljesen kimaradt az az időszak, amikor a legtöbbet kellett volna futnom. Az utóbbi két hétben nyilván semmi értelme nem lett volna megpróbálni bepótolni azt a tíz hetet, ami hiányzik nagyjából, de megpróbáltam. Ebben kicsit hátráltatott, hogy a múlt keddi focin valamilyen behatástól nőtt egy tojásnyi pukli a sípcsontomon. Ami fájt. Aztán mikor már nem annyira, a zúzódásból a bokámba lefolyt, ránézésre kisebb pohárnyi alvadt vér okozott problémákat.
Mindezek ellenére vasárnap letudtam egy 33,3-as etapot, cefet szarul ment. Ezen felbuzdulva kedden felvettem a rajtszámom, szerdán még futottam egy tízest, most pedig várom az apokalipszist, állóképesség nélkül, kifakult véraláfutással körbe a bokámon és egy puklival a sípcsontomon. A jelmez ezúttal elmarad.
21097 