sukumawiki

„Éljen Burgenland!” – mondta egy öblös, ám meglehetősen unott férfihang. „ÉÉÉÉljen Burgerland!!!!” – rikoltotta rá válaszul néhány huszárnak öltözött kisfiú, akik a lovas szekerek után és a fáklyás felvonulók előtt mentek, miközben én az út másik oldalán rekedve néztem Doki barátomék házát Zamárdiban, egy meglehetősen túlpakolt zsákkal a hátamon.

Ez volt az a kis jóindulattal egésznek nevezhető, egyébként egy tipikus, vidéki március 14-ei estét bemutató bekezdés, amit régebben már bereklámoztam egy türelmetlenkedő kommentre válaszul (egyébként ezúton is gratulálok Lillához az érintettnek) a Balatonkerüléssel kapcsolatban. Valahogy mostanában sosem sikerül arról írni, ami kézenfekvő lenne, de ez a tavasz már csak ilyen lett, az ősrobbanás idejéből származó programozó-mondás alapján ez feature és nem bug…

Amikor befejeztem ezt az egyébként kezdésnek nem is annyira rossz bekezdést, rájöttem, hogy tökéletesen esélytelen a pár éve „megszokott” beszámoló létrehozása, jó bő lére eresztve. Nem feltétlenül azért mert túl sok lenne, vagy lusta lennék, netalán belefásultam volna (bár jobban belegondolva ezek azért némileg valós érvek), de valahogy nem tűnt jó megoldásnak. In situ pedig képtelenség volt létrehozni, az első nap, amikor még minden annyira egyértelműnek tűnt, megpróbáltam, kb. 20 darab kulcsszót sikerült emlékeztető jelleggel leírni. Pedig az még egy vidám, eseménydús nap volt.

Az egész versenyt lehetne nyugodtan két részre osztani, az egyik volt az első nap (illetve talán a második nap első másfél órája), meg a többi. Az első napon a reggeli szélen kívül, ami később lecsendesedett, semmi aggódnivaló nem akadt. Siófokról kifelé szépen köszöntöttem az ismerős arcokat, akikkel tavaly volt szerencsém valamennyit együtt futni, majd beálltam egy 6:40 /km körüli tempóra, ami majdnem végig ment is – azt a hamis illúziót keltve fonyódi esténkre, hogy nem is lesz ez annyira bonyolult. Az alapvetően optimista hangulatot kellően fokozta a részeg biciklis, aki hosszú monológjában kitért arra, miként vált fel harmadikba nyolcvannál. Majd elviharzott, és másodikban áthajtott egy fekvőrendőrön. Én azt hittem, ott fog felkenődni az aszfaltra, de nem, viszont föld körüli pályára sem állt, az elképzelhetetlen sebesség dacára sem. Nem egyszerű egyébként márciusban, nemzeti ünnepen etetőt találni még Fonyódon sem. A parton végül sikerült, és a pizzán kívül is megérte, elvégre ott volt Sára (aki hozta a pizzát és akinek kárára Doki néhány igen érdekes gondolatfüzért állított össze), valamint egy idő után befutottak a helyi ünnepségről a „lokális hatalmasságok” is, akik igen jellegzetes esettanulmányt képeztek.

Másnap 15k körül éreztem először azt, hogy hamarosan valami elbaszottul nem lesz jó, és 20 után már igencsak döglődtem. Szarul voltam majdnem annyira, mint a tavalyi maratonokon 31-32 után. Csak itt még egész pontosan ennyi volt vissza Szigligetig. Elborzasztónak tűnt, ráadásul a délelőtt egy barátját meglátogató, és engem 22-nél utolérő kísérőm vízbedobása is túl nagy energiába került volna, és csak percekre okozott volna felüdülést. Felmerül a kérdés, hogy mit is ronthattam el, de igazából ennek semmi értelme. Előző nap arra rájöttem, hogy a só pótlása is fontos, illetve a magnézium is csodákra képes, még ha egyes vélemények szerint azt futás közben már nem veszi fel a szervezet annyira. De én hiszek benne és ez elég. Ettem-ittam rendesen, szóval a kutya ott lehetett elhantolva, hogy soha nem futottam még két nap egymás után ennyit. Más szavakkal szólva, 109 kilósan, egy túlélő edzésterv 80 százalékának teljesítése után mégis mi a fenét vártam volna?

A nap nagy tanulsága az volt, hogy az edzettségi állapotom pontosan arra predesztinál, hogy 20-25 perccel a záróbusz előtt letudjak minden napot. Mondjuk adott egy kis pluszmotivációt, mikor mondták az utolsó előtti frissítésnél a szervezők a pultnál állóknak, hogy aki 15 perccel utánam jön, azt már ne engedjék tovább…

Egyébként pont aznap sikeresen összehaverkodtam a záróbuszt vezető sráccal, át is vitt a szállásunkra Badacsonyba, ahol a néni egyáltalán nem akarta elhinni, hogy a fiatalember, aki úgy tud leülni a fotelba, hogy a kezeivel megtámaszkodik a karfán és leengedi magát, kínosan ügyelve arra, hogy a lábai semmiféle izommunkát ne végezzenek, nos, ő holnap egyáltalán fel tud kelni, nemhogy futni fog, ráadásul Füredig. Ezen a szálláson egyébként futótúltengés volt, ami nem jött rosszul másnap reggel, mert messze voltunk a rajttól, de sikerült harmadmagammal egy transzporter rakterében eljutnom a legendás benzinkútig.

Előtte még megismerkedtem egy (valódi) dokival, aki váltóban indult, és rám tukmált (na jó, nem volt nehéz, sőt) némi árnika tartalmú homeopátiás-bogyó csomagot. Ez egy újabb tudás, miszerint a Richtofit, a magnézium és egyéb, a halottat mozgásra bíró szerek sorába az árnika is beletartozik. Nem mondom, hogy emiatt, de végül is a harmadik nap lement gond nélkül, bár az is igaz, hogy ez volt a „legrövidebb”. Itt már az ultrafutók ősi princípiumát követtem, a huzamosabb felfeléken gyalogoltam, ez nem büszkeség, hanem túlélés kérdése, más választásom nem nagyon volt. Ezen a napom már 7:30 körüli kiliket mentem, ami már nem sokkal gyorsabb a gyaloglásnál, de akkor is gyorsabb. Kocsis Árpi, a motoros versenyigazgató jó érzékkel motivált Tihany magasságában, 2500-zal a cél előtt azzal, hogy most jött a mezőny végéről (nem volt nehéz dolga 10-15-en lehettek mögöttem), és én vagyok az első, aki fut, ha eltekintünk a borzalmas technikámtól.

Egyébként az első nap annyiban is elvált a többitől, hogy tényleg túl jó állapotban voltam. Mivel végig egyenletes tempóban mentem, 27-28 után kezdtem utolérni a lemaradókat, illetve a folyamatosan lassuló technikát követőket, és Fonyódig sok olyan embert is legyűrtem, akiket aztán a többi napon jó esetben is csak a célban láttam. Dokival akkor még volt kedvem viccelődni, minden egyenes előtt kiszúrtam egy újabb célpontot levadászásra, aztán elkezdtük imitálni a Cápa című film sejtelmes zenéjének első taktusait. Ebből nem sokkal a cél előtt zökkentett ki egy biciklis család férfitagja, aki nyűglődő csemetéjét az alábbi mondattal próbálta haladásra ösztökélni: „Tekerjél, látod, Zorró bácsi is nyomja!”.

Füredre megérkezett a blog olvasóközönségének jelentős része, mint szurkolótábor (1fa + 1fe), így másnap valóban lehetőségem nyílt behajtani 1fe tavalyi, itt elhangzott ígéretét, miszerint hazafuvaroz, ha egyéniben körbeérek. Ezúton is hála érte. Mivel kivételesen a szervezett szállás is ezen a településen volt, elhatároztam, hogy igénybe veszem az ingyenes gyúrást. Zárlatos Terminátorként elsántikáltam hát az adott helyszínre, majd némi várakozás után felfeküdtem a tepsire, ahol az idő felét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam nem ordítani, a másik felében meg fehéredő bütykökkel szorítottam az asztal szélét, és megpróbáltam nem ordítani. Ez picit túlzás, de majdnem ez volt, és ráadásul nem lett sokkal jobb a helyzet. A végletekig kifacsart izmokon már nem segít semmi, esetleg még 52k másnap.

Az utolsó napra csak totális kétségbeeséssel tudtam gondolni, előző este is és reggel is, meg a rajtnál és kicsivel azután is. El voltam gyötörve, és az, hogy legalább 6,5 órát tölthetek még futással, egyáltalán nem villanyozott fel. Végül is nem volt annyira rossz, mint gondoltam. De, pontosan annyira volt rossz, mert akkor már tudtam, mire számíthatok. Megint 25 körül volt egy kisebb zökkenés, pont mikor két doki is jött mellettem kerékpárral (újdonsült ismerősöm, meg eredeti kísérőm), aztán kénytelenek voltak egymással beszélgetni, mert én csak vakkantottam néha valamit. Viszont amikor befordultam a „célegyenesbe”, Balatonvilágos táján, majdnem elbőgtem magam. Ami bájos képzavarral élve előre ivás lett volna a medve bőrére, hisz onnan még van egy bő tízes, amin már csak vonszoltam magam, bár kocogtam, ez tény.

Dokinak nyilván sokat köszönhetek, de nem ragozom ezt túlságosan, még a végén elbízná magát. Hasznosságára legyen elég bizonyíték az, hogy ígéretem ellenére egyszer sem vágtam bele biciklistől a vízbe, sőt, igazából ez a dolog csak kétszer fordult meg komolyan a fejemben, ráadásul az egyikről nem is nagyon tehetett. Ráadásul négyezerrel a cél előtt képes volt elkezdeni olyan szavakat mondani, hogy „Mindjárt ott vagy! Ne add fel!”, ami észbontóan vicces volt, de aztán szóltam, hogy ha eddig megvoltunk ezek nélkül, akkor erre a kis időre már minek :).

Mert hát tényleg kiértem a partra, ahol aztán az utolsó ezreket irtózatos szembeszélben kellett megtenni, de akkor már mindegy volt. Sőt, az utolsó ezret megnyomtam, gondoltam elégetem az utolsó erőtartalékokat, és hajrázom, utána úgyse kell járnom már sokat. És valóban nem is kellett, ami azért is szerencse, mert nem is bírtam volna.

Tanulságok, nagy szavak? Igazából az egyéni mezőny túlélésre berendezkedett hátsó felének döntő többsége valami olyan kellemes szubkultúrát alkot, amihez könnyen hozzá lehet szokni, főleg a mai magyar hétköznapokhoz képest, bár jobban belegondolva, annyira irreálisak itt a viszonyok, hogy ez nem is meglepő. Elvégre a felek egyáltalán nem ellenérdekeltek, senki nem lesz attól több vagy kevesebb, ha 37. vagy 43. lesz a kategóriában. Ez ugye már alapvetően furcsa szituáció, hiszen ugyanaz a célunk, mégsem kell érte másokra taposni. Ráadásul pontosan tudni, hogy ugyanazért a célért nekik is éppen ugyanannyit kell dolgozniuk (ez nehézzé teszi az oly divatos saját munkánk felül-, más munkájának alulértékelését), mint nekünk, és pontosan ugyanolyan érmet fognak kapni érte. Mindennek a tetejébe ezeknek az embereknek jó eséllyel ugyanaz a hobbijuk, mint nekünk. Szóval akár kedvesnek is lehet lenni hozzájuk. Döbbenet.

Másrészt pedig számtalanszor leírtam (nekem sajnos nincs olyan rendszerező elmém, mint a Könyvtárosnak, így tényleg nem tudom, hányszor), hogy a futás rettenetesen őszinte dolog, azt kapja vissza az ember, amit belerak, se többet, se kevesebbet. Én beleraktam sok száz téli kilit, hóban, fagyban, vagy napsütésben, majd paralízishez közeli állapotban a tó partján, kora nyári időben, március közepén. Amit kaptam vissza, az a befektetett munkába való hittem gyorsan halványuló, időszakos megszilárdulása és persze sok egyéb élmény, móka, izomgörcs és kacagás.

No, a szektás szöveg után végezetül csak annyit, hogy elvileg most is megvannak a blokkjaim a napok végéről, meg mivel az órát is vittem, elvileg remek ábrákat szerkeszthetnék előrehaladásomról a térképen és tempómról, de azt gondolom, ez felesleges.

A jelenről röviden annyit, hogy megérdemelt pihenőmet töltöm, Prága után egy héttel még a Lumbágó SE újabb kéktúrája következett, másfél nap alatt 60k-val. Ennek eredményeként tökéletesen kifáradtam, most csak focizok, és ha nagyon igényelem, elmegyek kocogni, ezen a héten például kétszer igényeltem. Hosszú idő óta először üres a versenynaptáram, és élvezem. Lehet, hogy ősszel egyáltalán nem futok maratont, de ki tudja, a hülyeség könnyen jön, és nehezen megy nálam.

sukumawiki” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Visszajelzés: aloneliness – BSZM virtual | 21097

Hozzászólások lezárva.